fotó: Gál Barna
Nyolcvannyolcadik évében jár Patakfalva legidősebb embere. Sándornak született, Alexandrunak akarták keresztelni, gyermekként tapasztalta meg a háború borzalmait. Hatvan éves házassági évfordulójukat ünnepelték idén feleségével.
Néha azon csodálkozom, miért ennyire nyitottak az idősek. Én biztosan nem nyílnék meg egy vadidegen előtt, aki két perce toppant be a kapun, s már kilincselget a személyesen átélt történeteim ajtaján. Olyan érzés újságíróként az egész, mintha egy folyosón bolyonganék, ahol ezernyi csukott ajtó várja a kopogtatást. Az ajtók mögött pedig közel százéves történetek rejtőznek, ha belépsz valahova, akkor a film a bábaasszony ügyeskedéseitől szinte az utolsó útig tart. Ha a falu legidősebb emberével állsz szóba, akkor leginkább hallgatnod kell, elképzelni a sztorikat magad előtt, hagyni kell megelevenedni előtted a helyszíneket, szereplőket, hogy a keserédes élet kusza cselekményét megértsd. Hagyni kell az előre becsomagolt történeteket elmondani, egy izgalmas vagy szomorú jelenetnél nem kérdezhetsz bele, mert tönkreteszed az egész művet.
Ha a hideg kiráz, vagy ha ráismertél a saját életedre, akkor raktározd el egy kicsit későbbre. Ha türelmes vagy, akkor a végén rákérdezhetsz a részletekre is. Ezekkel a gondolatokkal sétálgattam Patakfalván, amikor Bálint Sanyi bácsi házát keresgéltem. Az öregúr letérdelve dolgozik a veteményesben, az utolsó simításokat végzi, mielőtt fehér lepedőt húznak mindenre. Rátámaszkodunk a fakerítésre, szemügyre vesszük az 1935-ben született férfi életútját.
Sándorból Alexandru
– Negyedik gyermekként születtem a családban, öten voltunk testvérek, de ketten elhaltak, édesanyám sokat siratta a leánykatestvéremet. A régi román világban láttam meg a napvilágot, azt mondják, egy bába vágta el a köldökzsinóromat a szülői házban. Volt egy román jegyző, aki Alexandrunak akart anyakönyvezni, de édesapám harisnyás székely ember volt, nem engedte neki – kezdi élete első szakaszának bemutatását Sanyi bácsi.
Édesapja Bálint Ferenc, édesanyja Somorai Vilma. Mindkét szülőjének felmenői a székely „Szentföldről” származnak: gyermekkorában több időt töltött Béta, Dobó, Vágásban, ismerte a rokonságot, előszeretettel mulattak az ottani bálokban. Édesanyja bétai volt, aki bár házasságkötés után átállt reformátusnak, minden év augusztus huszadikán elvitte gyermekeit Vágásba, a Szent Ilona búcsúra.
– Édesanyámékat az apjuk itthon hagyta, elment Amerikába, amikor még nagyon kicsikék voltak. Volt baja elég nagyanyámnak, szolgálni járt Bukarestben, édesanyámat tízéves korában beszegődték Udvarhelyre, vizet hordott, segített a ház körüli munkákban. Más volt az élet akkoriban, gyermekkoromban reggel hat órára a kannákban be kellett vinni a tejet Udvarhelyre, nyolc órakor pedig már az iskolában voltunk. Nem volt iskolabusz, nem adtak kenyeret a gyermeknek az iskolában. Egy marék diót, egy-egy almát vittünk tízóraira, amit megosztottuk a többiekkel, mert mindenkinek nem volt jó gyümölcsöse. Akkor nem volt büdös a tehénnek a szagja, mindenki ebből kereste megélhetést – beszél gyermekkorának élményeiről, majd a háborús időszakot idézi fel.
Amikor az ágyúgolyó szinte végzett vele
Jelen volt a magyarok bevonulásánál Udvarhelyen, a díszmenet elején látta fehér lován Horthy Miklós kormányzót. A rövid, békés időszak hamarosan pokollá változott a helyiek számára, Patakfalva környékén több halálesettel járt a német-orosz csapatok összecsapása, a személyes családi tragédiák jelenléte mellett.
– A Kénosi-tetőről az oroszok verették a falut, Szejkéről a németek csinálták ugyanezt. Gyermekekül kifutottunk a Szőlő-hegyre, a hegy alá, onnan néztük a történéseket. Az oroszok azt gondolták, németek vannak ott, egy első világháborút megjárt öreg mentett meg minket, aki valamennyire értett oroszul. A szilánkok szanaszét repdestek a levegőben, a szerencse mentett meg. Nem így történt Ferenczy Máriával, aki elbújt egy buglyában, a szilánk elvette az életét. Több házat is tönkretettek, heten haltak meg akkor. Édesapám azt hagyta hátra nekünk, hogy meneküljünk be a szomszéd pincéjébe, ha baj lesz, ott biztonságban leszünk. Valamiért nem ott bújtunk el, ha ott lettünk volna, akkor az utolsó ágyúgolyó megölt volna minket – a háború végeztével édesapja szerencsésen hazatért az Úz-völgyéből. Bátyjai iskolát, mesterséget tanultak, legkisebb fiú lévén azt kérték a szülei, hogy maradjon mellettük, művelje a földeket.
A saját kézzel készített borona
Több alkalommal próbált munkába állni, de nem volt hosszú életű ez a terv, valahányszor visszatanácsolták a gazdasághoz. Gyermekként leste unokabátyjaitól a mesterséget, Somorai Ferenc kerekes mesterként, József kovácsként kereste kenyerét.
– 1948-ban kivágtak az ős mellől egy nagy kőrisfát, a bátyáim boronát akartak csinálni belőle. Édesapám kérte, hogy készítsünk egyet magunknak is, így kettő jött ki a fa anyagából. Elvették tőlünk, mikor megindult a kollektív a faluban. A rendszerváltás után én egyből megismertem a boronát, mentem, hogy kérjem vissza a saját tulajdonunkat. Kérdezték tőlem, miből gondolom, hogy pont a miénk. Mondtam nekik, hogy nézzék meg a fa görbületét, a kőrisfánk alakját követi, nézzék meg a két első legömbölyített fogat, nézzék meg a befogó pántokat rajta. Ilyen nem készült, csak kettő! – mondja büszkén, rátámaszkodva a sokat megélt boronára. Fiatalkorában minden pénzére szerszámot vett, amiket a mai napig használ.
A Ferenczy-féle bennvalóból vett meg egy darabot, itt alapított családot a templom szomszédságában. Mikor a házasságról kezdünk el beszélgetni, felesége közeledik hozzánk, hogy belehallgasson egyet, mivel foglalkozunk már egy órája az udvaron.
– Hülyeséget aztán maguk ne beszéljenek! – mondja nekünk határozottan.
– Na, lássa-e, nagyanyám Tóth Rebi is ilyen kicsi zömök asszony volt – mutat feleségére, majd folytatja.
Hatvan éve házasok
– Kereken hatvan esztendeje vagyunk házasok, a tiszteletes úr kikereste, újra oltár elé álltunk, hogy kimondjuk az igent. Utána a családdal összegyűltünk, unokák, dédunokák jöttek, asztalt terítettünk az udvaron, hogy megünnepeljük ezt a fontos évfordulót. Volt minden benne, vegyes volt, küszködni kellett az életért. Én úgy gondolom, hogy fiatalként mindig jobb, legyen akármilyen rendszer, az ember tele van erővel, azok az emlékezetes évek. Most egy kicsit le vagyunk csendesedve, eluntunk mindent. Életemben ötször műtöttek meg, egyszer szinte meghaltam. De itt vagyok, akkor jó, ha fáj, mert még vagyok – van még az udvaron egy veterán Sanyi bácsin kívül, aki pajtában éppen szénát ropogtat.
– Olyan öreg vagyok, mint a Gyurka lovam. Négyéves korában vettem Máréfalváról, akkor deres volt, most már kifehéredett, mint a Horthy lova, harminc éves. Tavaly még megkaszáltam a neki valót, idén már nem futotta az erőmből, csak pityókát ültettünk, egy kicsi veteményest gondoztunk. Mozogni kell mindig, nem szabad abbahagyni, mert akkor vége az embernek – sötétvörös spenót virít még az ágyásból, nem csípte meg a téli hideg, nyáron uborka, hagyma, fuszulyka és társai versengtek a helyért.
A világ dolgai is élénken foglalkoztatják Sanyi bácsit, az orosz-ukrán háborútól a magyarországi politikai vitákig mindent elosztunk, „míg két ember van a világon, ugyanolyan gondolkodás nem lesz”. Jókedvvel idézi fel a régi idők karácsonyait, amikor még összetartó faluközösségként ünnepeltek. Igaz, Patakfalvának nincs fenyőerdője, de a karácsonyi bálokat, aprószentekeléseket, kántálásokat felejteni nem tudja.
– Édesanyám az uraknál szolgált, onnan hozott papírból kivágott angyalkákat, gyönyörű szép figurákat. Úgy hittük, ez az egész egy létező dolog, tényleg figyelnek minket fentről az angyalok, izgalomban voltunk, nem lehet hazugság – mondja lelkesen Patakfalva legidősebb embere.
