Orbán Viktorra és a Jóistenre

Erősen úgy tűnik, nem a Budvár negyediek szavazatával nyertek vasárnap előválasztást. A Budvár negyed és az ott élő, szociálisan hátrányos helyzetűek szavazata minden választáson kényes kérdés Székelyudvarhelyen. Mivel két éve is azzal vádolták meg ellenfelei Antal Lórántot és támogatóit, hogy az akkori tisztújításon csomagot ígért nekik a szavazatukért cserébe, egy csendesebb pillanatban lesétáltunk vasárnap a Budvár negyedbe, lássuk, ezúttal történik-e valamilyen visszaélés ezzel kapcsolatban. Egyáltalán milyen a hangulat a város egyik legkiszolgáltatottabb, de tömegek által lakott negyedében. 

A szerzők felvételei

Főleg arra voltunk kíváncsiak, hogy az ott élők tudnak-e róla, hogy előválasztás van, hogy kire szavaznak, illetve ismerik-e Pui Nándor tanácsosjelöltet, aki a romák érdekeinek képviseletében indult, végül 26. helyre került a rangsoroláson, ami nem számít már befutónak. De akkor ezt még nem tudtuk.

Odale senki se

Útban a Budvár utca felé megszólítunk egy nőt, aki azt állítja, hogy fog szavazni, hiszen mindig szavaz, amikor van rá lehetőség, fontos dolognak tartja. Az már más kérdés, hogy nem igazán ismeri a jelölteket, csak az a férfi rémlik neki, akinek szőke haja van, ilyen, mondja, és az ujjával húz egy vízszintes csíkot a homlokán – Ilyés Szabolcsra gondolt, mint kiderült. Látták a tévében. Gálfit nem kedveli, nem viselkedik velük emberként, mondja, de Pui-ra sem szavazna, elutasítóan felemeli a kezét, s mondja, hogy rá „odale senki se”.

Két fiatal srácot is elcsípünk, tőlünk kérdik, hogy „kire és hol kell választani”, ők nem készülnek szavazni, mert másnap dolgoznak. Ha valami csoda folytán mégis elmennének, akkor a tulipánra kell szavazni, mondják. S ha mind tulipán? „Hát egyet választunk, vagy mind az egészet”, felelik kissé zavarban. Pui Nándort ismerik, de szavazni nem fognak rá, mondják. „Én biztos egyszer nem. Én nem szoktam menni választani.”

Egy kis családdal is összefutunk, vásárolni indultak, nem szavazni, nincs náluk személyi igazolvány, magyarázzák. Tőlünk tudják meg, hogy választás van, senki nem járt le a Budvárra, nem ígért csomagot nekik, „ide nem adott senki se. Csak megígérnek fűt-fát és sose nem adnak” – mondja egyikük. Kiderül, hogy két éve, télen ígértek nekik valamiket utoljára. Antal Csillát említik, hogy két éve ígért valamit, de nem adott. Pedig rendes asszony. Kedvelik. Ő egyébként végül 17. helyre került a tanácsosi listán, ami szintén nem befutó. 

„Láttam, hogy valakik vannak Facebookon, de nem tudok olvasni, nem tudom elolvasni, mit ír” – feleli a családfő kérdésünkre, hogy ismerik-e a jelölteket, többen is erre hivatkoznak. Puit ismerik ők is, „régebb a tanácsnál ő intézte a szocsiál segédes közmunkásokat”, mondják. „Nem tudjuk kire, én nem szeretek hazugálni. Egyikre ráütünk, nem nagyon nézzük kire” – válaszolja a férfi arra a kérdésre, hogy szavazna-e rá. 

Egy 5-6 éves forma kisfiú van velük, szerinte egyértelmű, hogy ki fog nyerni, 

hát Orbán Viktor! Ki más?

Rá mikor kell szavazni, kérdezi. 

Egy fiatal párral is találkozunk útközben, a férfi már szavazott, a tulipánra. Ő sem tud olvasni, mindig a tulipánra teszi. Pui-val szemben ők sem elutasítóak, s hogy más miért az, nem tudják, „hát biztos nagyon jóféle, s azért. Van, akinek bejön, s van akinek nem jön be. Mindenkinek nem egyforma a stílusa”, feleli a nő. 

Fontosabb dolgok az előválasztásnál

A Budvárra érkezve érthető, miért nem a szavazáson jár az emberek agya: hétágra ragyog a nap, zöld a fű, a gyerekek sikongatva rohangálnak, játszanak, a felnőttek is a napra kiülve élvezik a kellemes vasárnap délutánt. Enyhe székletszag leng a levegőben a Küküllő felől, ahova dolgukat végezni járnak azok, akiknek nincs illemhelyük otthon. 

Három férfi kissé távolabbról figyeli az utca történéseit, tudják, hogy lehet menni szavazni, és azt is, hogy meddig, talán még el is mennek, de nem ismerik a jelölteket, magyarázzák. A híradóból tudnak a dologról és Gálfitól, aki a múlt héten ott járt és említette, hogy lesz választás, azt viszont nem mondta, hogy kire kell tenni az x-et. 

Pui Nándorra szavaznának, „hátha lesz valami”, mondják. Azt remélik, hogy legalább a tömbházak rendbe kerülnek, mert „brutális ott lakni”. Egyikük értetlenül áll a tény előtt, hogy egy házbéres házban, ahol a lakók rendesen fizetik a lakbért, 40-80 vagy 100 lej fölötti összegeket havonta, nem lehet megcsináltatni a tetőt. Mert mégis kit érdekel a választás, amikor az egyik tömbház tetején egy akkora lyuk tátong, hogy az alsóbb szintek is áznak el, ha esik? „De a házbért fizetjük!”, ismétlik és a tömbházak felé mutatnak, akkor még nem is láttuk egészen, hogy miről beszélnek. 

Szerintük többet kellene tennie a városvezetésnek értük, gyerekek vannak, áznak, egyik férfi saját kezűleg, fűzfával próbálta megoldani a tető kérdést. Van négy gyereke, a testvére családjával s annak három gyerekével osztozik egy egyszoba-konyhás lakáson.

Elindulunk, hogy közelebbről megnézzük az említett tömbházat, elhajt mellettünk egy rendőrautó, kíváncsi tekintetek vetülnek ránk, mindenki köszön. 

A tömbház tetejének a közepe több méter hosszan leégett, még valamikor az ősszel, télen. Mindenki a saját módszereivel próbálja megoldani, hogy ne essen rá a családjára az eső. Gálfi Árpád, a polgármester már kétszer is ott járt, de még semmi nem történt, tudjuk meg egy családtól, akik szintén kint üldögélve élvezi a jó időt.

Ők is hallottak a választásról, sőt, a családfő Demeter Istvánt ismeri is, barátok, állítja. 

Egy kis közjáték

A korábban mellettünk elhaladó rendőrautó visszatérése zavarja meg beszélgetésünket. Megáll, a rendőrök kiszállnak, azt kérdezik tőlünk, hogy minden rendben van-e. Amikor megbizonyosodnak róla, hogy igen, el is mennek. 

Pui Nándort ők is ismerik – folytatódik a beszélgetés a kint üldögélő családdal – de nem hiszik, hogy tényleg a romákért dolgozna. „Tudja-e miért akarnak dolgozni? Hogy a cigányokról szedjék össze a dolgokat (valószínűleg az általuk megnyert támogatásokról, pályázati pénzekről beszél – szerk. megj.), kapjanak ilyen segítséget, s olyant, s teszik zsebre. S lejönnek, a gyermekeknek adnak egy marék cukrot, s csinálnak vaegy videófelvételt” – magyarázza az egyikük, hozzáteszi, cigányra, soha nem szavazna.

„Ilyen buletinnel hogy menjek szavazni?” – kérdi a másik és mutat egy tenyérnyi laminált papírdarabot, ami kézzel van kitöltve, rátűzve egy kis kép. Egy évre állítják ki, és egy hónapot kell rá várni, panaszolják. Ezzel nem igazán tudnak munkát vállalni.

A szavazásnál őket is jobban érdekli sok másik téma, például hogy mit keres két óriási konténer a tömbházak előtt. Otthagyták őket bezárva, pedig a konténerekben mosdó van, ami sokak otthonában nincs. „Itt úgy vannak a kicsikék (a gyerekek – szerk. megj.), mint a juhok. Reggel kicsapják, este behozzák. Tisztálkodni is kell, nem csak vécére menni. Tekenőbe ülnek bele a balkonba, a nagy szőrüket mutassák, mosogassák”, mondják. Ha ki találják onnan őket költöztetni, felköltöznek a városháza elé, „egy sátort tudok még venni én, annyi pénzünk kerül”, állítja a családfő. Ő intézné maga után az üzemeltetést.

A Jóistenre szavaztam

Három nővel állunk még meg beszélgetni, több kisgyerek totyog körülöttük, várják, hogy megtörjék nekik a szotyit, maguknak nem tudják. Én már szavaztam – lep meg az egyik nő, „tudja-e, mióta megvagyok, azóta szavaztam, a Jóistenre szavaztam, emberre nem”, a többiek helyeselve bólogatnak. 

Pui Nándort ismerik, sőt, rokonságban vannak vele, de akkor is Isten a nyerő. 

Szavazni nem szavaznak, de szeretnék, ha Gálfit leváltanák, amikor legutóbb a lyukas tető ügyében ott járt, „csúfondáros” volt: „azt mondta, csináltassuk meg a mi pénzünkön”, mondja az egyik asszony. Szász Jenőt szerették annak idején, derül ki, mert segített rajtuk, javítatta a tömbházakat, „volt becsületjük a népeknek”, de amióta Gálfi van, „a cigányság el van veszve, nem is létezik.” Azt mondta, nekik a mi szavazatunk nem kell, a múltkor se rá szavaztunk. Pedig igen, valaki megszervezte, s az egész Budvár negyed őt választotta, állítja az egyik megkérdezett. 

Egy nő mondja, hogy ő lehet elmegy szavazni, ha már megtudta tőlünk, hogy van választás, de a férje nagybeteg, nem tud, szabadkozik.

Még a végén mi fogunk itt a kérdezősködéssel kampányt szervezni, jegyezzük meg, és visszafele benézünk a Vakok és gyengénlátók iskolájába, ami a legközelebbi szavazókörzet. Nem látunk romákat, akik előválasztani érkeztek volna. 

De a kampány még csak most kezdődik igazán, és most derül ki, hogy kinek lesz ígérete a számukra. Hátha nem csak csomagot ígérnek nekik, hanem az életkörülményeik javítása is téma lesz. Az évek óta kihasználatlanul ott heverő fürdőszoba-konténerek alja tele van patkánnyal, panaszolják, jobb lenne, ha elvinnék már. 

Azt szeretnék, ha egy kicsit javítanának ezt-azt a tömbházakon, legyen villany, lépcsőkorlát, lakbérszerződés, mert most már a cigányság is civilizálódott, rendszeresen takarítanak a negyedben, jobban tudnak vigyázni arra, ami van. Csak nagyon sokan élnek ott egy tömbben, több százan néhány tömbházban, s ennek nagy része kisgyerek. Rájuk pedig nem lehet mindig szólni, mert nem értik – állítja a három férfi.