fotó: Egyed Ufó Zoltán

László Barna, a hétfő esti tragédia áldozatának, Sipos Dávidnak volt a szobatársa, és az életét mentette meg egy román óra. Az ő szobájuk az alsó emeleten volt, és Dávid az ágyban aludt fülhallgatóval a fülében, amikor omlani kezdett az épület. Barni kedden az Antena3 tévének is nyilatkozott, jelenleg otthon van a szüleivel, biztonságban, nem is megy már idén vissza az iskolába. Beszéltünk egy nevelővel is, aki hétfőn ott tartózkodott a bentlakásban, hogy tisztázzuk, tudhattak-e róla, hogy diákok vannak az épületben, és voltak-e jelek a katasztrófa előtt, kaptak-e bármilyen figyelmeztetést.

Barni most végzős, a Tamási Áron Gimnázium diákja, négy éve él a bentlakásban. Amikor arról kérdezem, hogy van most, nagyot sóhajt: „Még igazából nem nagyon tudtam feldolgozni, még mindig bennem van, fel sem fogtam rendesen, nehéz nagyon, de túl kell vészelni valahogy.”

„Dáviddal ketten voltunk a szobában, én pár perccel az összeomlás előtt jöttem el az épületből. Román órán voltam, és azalatt mindenki hívott engem, de nem vettem fel a telefont, senki sem tudta, hogy mi van velem, azt hitték, hogy én is bent vagyok. Az óra végén felvettem, és mondták, hogy be van omolva az intri, de én akkor azt hittem, hogy biztos kitörött a sarkából vagy valami apróbb baj történt. Anyumékat Zoltán, a testvérem értesítette Budapestről, ő hamarabb megtudta, hogy mi történt, mint ők” – meséli az aznapi eseményeket.

A mentés alatt lekísérték őket a Református Kollégium ebédlőjébe, meleg teát kaptak, és létszámot írtak, hogy lássák, megvan-e mindenki.

– De mi akkor már tudtuk, hogy ki hiányzik, mert mindenki mást el lehetett érni. Én meg egyből gondoltam, hogy Dávid ott maradhatott, mert csak ketten voltunk a szobában, amikor én eljöttem. Néztük a híreket folyamatosan a szüleimmel, anyumat is nagyon megviselte. Amikor kaptuk a hírt, hogy Dávid meghalt, fel sem tudtuk fogni, nagyon lesokkolt.

A szobatársaival folyamatosan tartja a kapcsolatot, és segítséget is kapnak.

„Persze, minden percben beszélünk, még ők sem tudták feldolgozni. Szerencsére mindenki támogat és segít.”

A nevelő is az épületben volt az omlás pillanatában:

– Úgy sajnálom a gyermekeket, a szívem szakad meg. Akkor én azt se néztem, hogy mi hol van, esik, én futottam a hálóba, ordítottam a Dávid hálójában. Tudtam, hogy ott volt az ágyban. Hát amikor benyitok, csak gerenda, s tégla. Nem lehet ezt elmondani. (…) A gyerekek is azt mondták, hogy ez egy olyan épület volt, egy olyan intézmény, amit úgy éreztek, hogy megvédi őket, soha nem jutott eszükbe ez, hogy itt ők féljenek, vagy nekik itt bajuk lehet.

Volt-e tábla, és voltak-e előjelei a tragédiának?

Kérdeztem Barnit arról, hogy látták-e valami előjelét a tragédiának, mert több helyen azt állították, hogy a diákok látták már a repedéseket napokkal azelőtt. A kivitelező pedig azt mondta, hogy kiírták, hogy nem szabad bemenni az épületbe, és nem tudta, hogy diákok vannak bent.