Fotók: SZABÓ APOR
Egyik nap, mikor kiraktam az ételmaradékokat, egy hatalmas fehér kutya jelent meg kísértetként a házunk előtt. Akkora volt, mint egy borjú, és miután habzsolva megette a kirakott eledelt, észrevettem, hogy ez valaha gondozott eb volt. Odakiáltottam neki, hogy „ülj” meg „fekszik”, és engedelmeskedett.
A kajálás után naná, hogy rámragadt, mindenhova elkísért, őrizte a házat, mikor leültem, mintha csak azt mondta volna a szemeivel, hogy „ember, simogass jobban… ez az… ott, a fülem mögött”. Már attól boldog volt, és csóválta a farkát, ha az ember ott volt a közelében. Ha még mondott is neki valamit, teljesen le volt véve a lábáról. Ha megsimogattam, akkor madarat lehetett volna vele fogatni, csak azt meg nem szabad, elvégre egy madarász családhoz jött, ezt el kell tudnia fogadni.
Amikor már azt hittem volna, lett egy kutyánk, akit nem hagyunk el, csak ha ő akar menni, elment. Kérlek én, mint az ideiglenes gazdája, vigyázz rá, ha rád talál. Akkor is, ha már régóta gazdija vagy, és visszatalál hozzád, de akkor is, ha te vagy a leendő.