Ő most már 14!

Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA

Izgatottsággal és némi aggodalommal villanó tekintetek szegeződnek rám a Jungle rendezvénytermébe lépve délelőtt 11 órakor, majd fordulnak is vissza megannyi teendőjük befejezéséhez, mielőtt érkeznének a vendégek. Asztalok és székek találnak új helyre, fotelek más nézőpontra, lufik érintik a plafont, mikrofonok szólalhatnak meg végre. Mire dél körül az első vendégek, meghívottak megérkeznek, hogy velünk együtt ünnepeljék az uh.ro október 28-ai 14. születésnapját, minden a helyére kerül. 

Hangot nem nyerő kíváncsiság lóg a levegőben, 

mindenki vár, hogy na most mi lesz. Aztán Szász Attila (Szasza) kezébe veszi a mikrofont és megtöri a csendet. A tulajdonost és a főszerkesztőt, Petroczki Ágotát és Pál Edit Évát konferálja fel, „akik nélkül az uh.ro nem lenne olyan, mint amilyen, de elég valószínű, hogy nem is lenne már.” Fehérben és feketében állnak ki a közönség elé, hogy köszöntsék őket.

Edit beszél a kezdetekről, a nehézségekről, a szép pillanatokról, a szerkesztőség formálódásáról, arról, hogy miként alakult át az online hírportálok szerepe, mivel kell megküzdeniük, és hogy milyen sokat jelent a portálnak, hogy már nem csak az éveken át kitartó tulajdonosok, hanem az olvasók is lehetővé teszik a létezést. Merthogy az uh.ro leginkább egy lehetőség.

„A legjobb dolog, amit az uh.ro-nál, akár a korábbi munkahelyeimhez képest is megtapasztaltam, hogy nem kell mindig tökéletesnek lennem. Ahogy Udvarhelyen, ebben a városban is néha túl drámaiak vagyunk, néha túl patetikusak, néha túl passzívak, néha túl konformisták és túl őrültek, de ez az újság és ez a város, ha néha a szájára vesz is, ha néha beléd rúg is, ha néha kifiguráz is, a végén el- és befogad az összes különcségeinkkel és őrültségeinkkel együtt. Ettől jó uh-snak lenni, udvarhelyinek lenni. Hogy nem kell mindig a tökéleteset hajszolni, bőven elég megtenni azt, amit az adott pillanatban, az adott körülmények között az adott tudásunkból kitelik: megtenni, ami tőlünk telik.

Mi vezet a jó életbe?

Újból Szasza kezébe kerül a mikrofon, felkonferálja az első programpontot, A jó életbe! című kerekasztal-beszélgetést, aminek résztvevői – Zörgő Noémi, kommunikációs szakember, a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és Városi Kórház sajtószóvivője, Geréb László, a tudomásunk szerint soha életbe nem léptetett Szerethető Udvarhely városműködtetési stratégia kidolgozója, Erdélyi Péter, a 444.hu volt újságírója, fejlesztési igazgatója, külső tanácsadója, aki jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy jövedelmezővé váljon az újság, és Szilágyi István, tősgyökeres székelyudvarhelyi, illetve az uh.ro munkatársa, és a beszélgetés moderátora, Soós Róbert, az uh.ro portáligazgatója – felsorjáznak a pódiumra. Mi kell ahhoz, hogy jól éljünk és ehhez miben járul hozzá a sajtó? – erre keresik a választ. 

Robi először arra kéri a beszélgetés udvarhelyi résztvevőit, hogy meséljék el Péternek, milyen az ő Udvarhelyük, hogy érzik magukat ebben a városban, mi az, aminek örülnek, mikor borítja ki őket, és mi az, amit a város folyamatosan ígér nekik, és még nem tartott be.

Válaszaik hasonlítottak: mindhárman éltek távol Udvarhelytől, de hazatértek különböző okokból. Közös az is, hogy egy élhetőbb, kevésbé kicsinyes, közönyös és rosszindulatú Udvarhelyt szeretnének. Erőforrásokat fektetnének az oktatásba, a sport- és közösségi terekbe, technológiába, tudásba.

Péter mosolyogva feleli, hogy ő külső, naiv szemlélőként egyelőre teljesen le van nyűgözve a várostól, s ha ő lenne a befektető,

az emberekbe invesztálna pénzt,

akik jobbá tehetnek egy közösséget, akik által fejlődhet, gyarapodhat Udvarhely. 

Szóba kerül még, hogy mekkora szerepe van a sajtónak a város problémáinak megoldásában, kell-e bátornak lennie mások helyett is. Geréb László szerint a sajtó fel kell hogy vegye a negyedik hatalmi ág, a politikum ellenőrzésének szerepét, és ezt az uh.ro meg is teszi. Zörgő Noémi amellett érvel, hogy a változás eléréséért mindenki meg kéne tegye a tőle telhetőt. „Szerintem van egy útkeresés, hogy mi kell legyen egy újság dolga”, közelíti meg a dolgot egy másik oldalról Erdélyi Péter. 

Téma az is, hogy mi járt a fejükben a beszélgetés résztvevőinek, amikor megnyomták az Előfizetek! gombot az uh.ro oldalán, kidobott vagy befektetett pénznek tekintik-e a havonta rá költött összeget.

A beszélgetés alatt remek hangulat van a teremben, egyre több a résztvevő, ahogyan a színes cédulákra írt nézői kérdések is, a feltevőik közül öten nemcsak választ, hanem egyéves uh.ro-előfizetést is kapnak, magyarázza Szasza. 

Arra kíváncsi a közönség, hogy melyek a jó témák és melyeket szeretünk kevésbé, mégis írni kell róluk. Mi az Udvarhelyi Hírportál perspektívája, min változtatott az előfizetési rendszer, milyen helyi forrásból fenntartott médiaorgánumok léteznek még a nagyvilágban. Várható-e uh–444 együttműködés, előfizetőicsomag-módosítás. „Bármi elképzelhető”, mondja Robi, mert igazából eddig még nem volt erről szó. „Ha felmentek az uh-ra, Lacinak már van kint cikke az uh-án, és a Daninak is lesz egy videója, amit a csapattal csinált. Lesz több közös munka és együttműködés, mert szerintem, amik mostanáig történtek, azok nagyon jók voltak”, teszi hozzá Péter. 

Végezetül pedig felmerül a kérdés, hogy van-e (és ha igen, miből, kivel és milyen célért) független média Székelyföldön. „Szerintem igen, az hogy amiért, az alapmotiváció az biztos, hogy van, az hogy miből? Az is szokott lenni”, magyarázza Robi.

Noémi nem látja ilyen derűsen a helyzetet, szerinte „a különféle szerkesztőségeknél, akikkel én a munkám során, nyilván a másik oldalt képviselve találkozom, én nem feltétlenül látom ennyire egyértelműen a kivelt. Persze elképzelhető az, hogy a különféle felsőoktatási intézmények fognak magukból kidobni olyan jövendőbeli munkatársakat akár nektek, akár más szerkesztőségeknek, de jelenleg ezt az igent én nem merném ilyen bátran kimondani.” 

Noémi a kommunikáció szakon tanít, van némi rálátása a dolgokra. Mi igyekszünk azért mindent megtenni, hogy legyen utánpótlás: évente szervezzük a Lógj velünk! médiaiskolát középiskolásoknak, most is erre gyűjtünk a tombolán. 

Az első beszélgetés a jelenről és a jövőről szól javarészt, de nincs jelen, sem jövendő, múlt nélkül. Ezt bizonyítja a Magyari Tímea és Hodgyai-Lőrincz Eszter kolléganőink által elkészített videó, ami nem csupán arról ad képet, hogy milyen volt az uh.ro a kezdetekkor, hanem arra is emlékeztet, milyen volt Udvarhely évekkel ezelőtt.

A közönség lélegzetvisszafojtva várja a videót, a vetítő fénye szakadatlanul mosolygó és meghatott arcokat világít meg, nevetés harsan minden irányból, tapsvihar ünnepli a kisfilmet, a benne megszólalókat, a készítőket.

Milyen az igazi magyar állat?

Minden alkalommal, amikor hátranézek a vállam felett, egyre több új arcot, ismerősöket és ismeretleneket látok a teremben. Nem csoda, hiszen mi lehet szórakoztatóbb a kisállatos tartalomnál? Hát az a kisállatos tartalom, amit Szily László, a 444 újságírója és Jakab-Benke Nándor, a Filmtett főszerkesztője ad elő. Az amúgy is fenomenális hangulat még tovább fokozódik, szakadunk a nevetéstől.

A fő téma Szily Idegtartás című könyve, de más történetek is tarkítják a beszélgetést. Szó esik róla, hogy miért undorító összeszedni a kutyakakit, milyen személyiségjegyekkel rendelkeznek a pódiumon ülő személyek kutyái. Hogy néz ki egy kutya-macska barátság, milyen szokatlan háziállatok léteznek, hogy tud éhen pusztulni gondos etetés mellett egy agáma és városiasodni egy róka. Megbeszélik, hogy hogy néz ki az etikátlan állattartás, honnan és hogyan kerülnek akváriumba a bohóchalak.

A nézők kérdéseire válaszolva kiderül, az ember a macskáját nem igazán tudja rászoktatni sem arra, hogy ne költse fel hajnalban, sem arra, hogy ne ajándékozzon a gazdájának döglött madarat és egeret. „Az első pillanatban be kell hódolni nekik és akkor nem lesz konfliktus” – ad hangot saját megoldásának Szily. 

Bár a harapnivaló végig kínálja magát az asztalon, mindenki pattan az ebéd hírére, az étkező asztaltársaságok mellett elhaladva saját állatos történeteket hallok, kíváncsiságot a következő beszélgetést illetően. A háttérben Bomhér István (Nifty) lemezei pörögnek. Az egyórás szünet szempillantás alatt elrepül, azon kapja csak magát az ember, hogy még kétszer annyian gyűltek be a terembe, hogy láthassák, mi érkezett 

Magyarországról szeretettel.

Először Ács Dani és Mark Zuckerberg röpke, ám annál viccesebb története egy rövid, de lényegre törő interjúról. Majd az, hogy mit eredményez, ha az újságíró no-go zónába képzeli magát a parlamentben. 

Aztán Egyed Ufó Zoltán komolyabb kérdéseket vesz elő: Miért jobb a szűk környezet történéseit dokumentálni, mint a nagyobb képet? Milyen jelenleg a magyar sajtóban dolgozni? Mire számítson az erdélyi magyar újságíró pár év múlva, mivelhogy az a tapasztalat, hogy az itthoni politikusaink, amit csak lehet lemásolnak? Hogyan lett újságíró újságírónak farkasa az anyarországban? Mi történne, ha a következő választásokon az Orbán-kormány alulmaradna és az ellenzék nyerne? Meg egyébként is, mikor volt könnyebb újságírónak lenni Magyarországon?

„Te nem félsz?”, kérdi Ufó. „Most már nem. Nem lehet félni”, feleli Dani, azzal magyarázza, hogy ő egy privilegizált 444-es, rengeteg közvetlen támogató visszacsatolást kap az olvasóktól, ami átlendíti a nehéz helyzeteken, de hozzáteszi, hogy attól fél, hogy ellehetetlenítik a 444 munkáját. Elmondja, nem ők kiáltották ki magukat „ellenzéki” sajtónak, a kormány sodorja őket ebbe a szerepbe.

Felhívja a figyelmet, hogy annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, a 2006-os rendőri visszaélésekről szóló anyag is általuk, akkor még az Indexen jelent meg. Ufó hozzáteszi, hogy szerinte a sajtónak ellenzékinek is kell lennie ahhoz, hogy ellássa a feladatát. Ő mindig az lesz. 

A szünetben a résztvevők ismét színes cetlik fölé hajolnak és leírják kérdéseiket. A terem zsong a sok egymással beszélgető embertől, a zenétől, a lelkesedéstől. 

„Azért fasza, hogy van Udvarhelyen ilyen esemény is,

elég ritka, hogy Udvarhelyen történjen valami érdemleges, valami különlegesebb” – felelik az egyik asztaltársaságnál a kérdésünkre, hogy mit gondolnak az eseményről. Hozzáteszik, hogy a Dani és Ufó között zajló beszélgetés pofoncsapta őket, bár tudták, hogy mi zajlik Magyarországon, de mellbevágó volt így egyben hallani az egészet, magyarázzák. 

Egy másik résztvevő, Füzi Imola megerősíti az előző asztaltársaság véleményét, miszerint a legutóbbi beszélgetés tartalma erős volt. „Kitartást nektek és hajrá!” kívánja az uh.ro-nak.

Milyen gondolatot viszel haza magaddal? – tesszük fel a kérdést Geréb Lászlónak. „Hogy a kutyákkal, meg a macskákkal mennyi baj van”, feleli mosolyogva.  

A Transtelex újságírója, Tőkés Hunor is hasonlóan jól érzi magát, élvezi az eseményt:

„Olyan dolgokat tudtam meg az állatokról, az állatnevelésről, az állatfajtákról, meg állathoz kapcsolódó ételekről, amit sosem gondoltam volna. Azt sem tudtam, hogy a macskákkal ilyen problémák vannak, hogy hajnalban 4-5 órakor felébresztenek. Most akartam egyébként macskát vállalni, de elgondolkodtam rajta, viszont nagyon elgondolkodtam azon is, hogy inkább tacskókat választok, mivel Szily Laci szerint nagyon izgalmas a személyiségük.”

A tartalmi résszel is elégedett, újságolja, „nagyon jó az egész koncepció”, a Dani és Ufó beszélgetésén úgy érezte magát, mintha Budapesten lenne.

A „magyarországi hangulat” kitart a teremben, mert Ufó és Dani mellé Szily Laszló is felül a pódiumra kérdésekre válaszolni. A nézőket érdekli, hogy le lehetne-e váltani a rendszert etikátlan módszerekkel, mi motiválja az újságírókat, ha egy tényfeltáró anyag nem hoz semmilyen változást.

Aztán két sokkal helyibb kérdés következik: hogy manipulál az RMDSZ, illetve, hogy hogyan késztetik öncenzúrára az erdélyi médiát. És bár sem Dani, sem Laci nem tud túl sok válasszal szolgálni a helyi vonatkozású kérdésekre, a teremben jelenlévő erdélyi újságírók igen.

Új kolléganőnk, Kovács Bea is felszólal egy példával, beleolvas Kelemen Hunor egy októberi posztjába a Marosvásárhelyi Műveszeti Egyetem megnyitójáról. Az RMDSZ számára fontos az intézmény, és azt kívánja, hogy a sokoldalú művészeti képzés békés szigete legyen az, ami meg tudja őrizni az önállóságát. Mindeközben az RMDSZ kezében lévő Communitas Alapítvány a kiszolgáltatott anyagi helyzetben lévő fiatal művészeket támogatja egy bizonyos összeggel havonta, „ezért nincs szerintem Erdélyben igazi politikai színház, ami nem csak arról szól, hogy a hatalom az gonosz”, magyarázza Bea. Közben sokan bólogatnak, hümmögnek, meglepettek, szinte lélegzetvételt sem hallani, mindenki annyira figyel.  

Ez a nap más, mint a többi…

„Már rég bulizni kéne”, vette vissza a stafétát Szasza a beszélgetés végén, a tombolahúzásra terelte át a szót. Az asztalon csupa kézműves termék: kicsi fadínók, szívecskés lapító, cicás bögre, masszázsolaj, pénztárca, kulcstartók, vászontáska, kis sárkány, csacsis kitűző, babák és torta áll, Zazi-Zacsika, Kuckóm, Bíbelődő és Blansh jóvoltából.

Egyébként, minden tombola megvásárlásával, a Lógj velünk! középiskolásoknak szervezett újságíró iskolánkat támogatjátok – hangzott el sokadjára is a köszönet és hála. Közben fel-fel sikkant valaki, kezek lendülnek a levegőbe, amikor valakinek beolvassák a számát. 

Aztán előkerül a torta, s míg Halász Judit énekel, elfújjuk a gyertyákat, nagyot ugrunk ijedtünkben örömünkben a konfetti-ágyútól, s miközben arra várunk, hogy kapjunk egy szeletet a már nagyon várt krémes finomságból, dézsmálni kezdjük az Átlátszó Erdélytől ajándékba kapott nagy zsák pufulecet egyenesen a kolozsvári ószerről.

Nifty feltekeri a hangerőt, csirkés fejfedőben és hatalmas csillámos napszemüvegben pózolunk a Retrobooth előtt, és még egyéb ilyen felnőttes dolgok is történnek, hiszen a 14 év „nagy” idő.