Fotó: DÁVID ANNA JÚLIA
Bálint Rajmond a jelenidők nagybetűs udvarhelyi focistája, bár ő elég finoman bánik az ilyen kijelentésekkel. A Székelyudvarhelyi FC középpályása az egyetlen olyan csapattag, akinek nevével az idei első helyen álló együttes keretében és a 2015-ben feljutó csapat névsorában is találkozhatunk, sőt még a 2009-esben is.
De mi a különbség az akkor főleg udvarhelyiekből álló, és a mostani meghatározó harmadik ligás játékosokból álló csapat között, mi jelenti azt a pluszt, ami villámcsapás-szerűen tette bajnokesélyessé az SzFC-t? Erről is beszéltünk Rajmival, aki mesélt fényesnek nem mondható játékos sorsáról, arról, hogyan változott, és nyugodott le az évek alatt – hiszen tudjuk, nem kellett a szomszédba mennie egy-két belépőért, és a véleményét sem tartotta soha magában pályafutása során.
Rajmival 28. születésnapja után beszélgettünk, elsőként arról mesélt, melyik volt az a meghatározó pillanat gyerekkorában, ami előrevetítette, hogy neki és a focinak lesz közük egymáshoz:
A 99-es Bajnokok Ligája döntő volt egy ilyen pillanat, amikor a Manchester United játszott a Bayern Münchennel, és 2-1-re nyerte. Azóta vagyok United szurkoló.
Igazából már azelőtt is akartam edzésre járni, mióta eszemet tudom, csak akkor még nem volt ovifoci, meg kellett várni, amíg első osztályos leszek, és akkor el is kezdtem edzésre járni a Budvárhoz. Végigjártam a korosztályokat, előbb a Budvárban, majd a Sportiskolában és végül az SzFC-ben, ami 2009-ben jutott fel először harmadosztályba, én éppen akkor kerültem a nagycsapathoz. Abban az évben sokat nem játszottam, még középiskolás voltam, tizedikes. Két évet maradtunk bent, és amikor kiestünk, úgymond szét is széledt a csapat.
Ezután több helyen kipróbáltam magam, de sehol nem tetszettek a körülmények igazán. Aztán jött egy lehetőség, behívtak negyven másik labdarúgóval egy válogatóra, és ketten maradtunk végül a következőre. Mivel itt megszűnt a csapat, és szabadon igazolható voltam, kaptam egy ajánlatot, így kerültem Konstancára, a Hagi Akadémiához.
Akkor az volt az az akadémia, ami az ifiknek tényleg kimagasló fejlődési lehetőséget tudott biztosítani. A többi csapat, amelyiknél próbálkoztam, általában mind második számú csapat volt a harmadik, negyedik ligában. Egyiknél sem voltak olyan körülmények, mint Konstancán. Még ma sincsenek, Csíkban sem, de remélhetőleg idővel felérünk ehhez.
Te akkor még nagyon fiatal voltál, hogy tudtad feltalálni magad Konstancán, egyáltalán értettél abból valamit, amit beszélnek?
Nem igazán. Nem is tudtam románul. Az első két hónapban egy román srác volt a szobatársam, aki Pantelimonban nőtt fel. Azóta is egyfolytában nyomja ezeket az „afară cu ungurii din țară” dumákat a Facebookon. Nagy magyarellenes, de velem soha nem éreztette, tőle tanultam nagyon sokat románul. A Facebook-posztjain a mai napig vitázunk, meg-meg kérdezem, hogy miért kell ezt.
Szakmailag gondolom, okozott egy kulturális sokkot ebből a helyzetből belecsöppenni az akadémiai rendszerbe, Konstancán.
Igen. Az edző mellett volt másodedző, kapusedző, masszőr, ilyen feltételek még a harmadosztályban sem voltak a legtöbb helyen. Abból a `93-as korosztályból mégsem került ki szinte senki sajnos. Azt hitték, az elég, hogy ott vannak ahhoz, hogy focisták legyenek, de ha nem dolgozol ezért pluszban, akkor nehéz. Én is inkább félprofinak mondanám magam.
De keresel vele, és több, mint tíz éve csinálod, annak idején sok nagyon tehetséges udvarhelyi focista, amikor vízválasztó elé került, elment dolgozni.
Nekem szerencsém is volt, hogy adottak voltak ezek a lehetőségek: hogy tudtam játszani a harmadosztályban, és így bekerültem az ifiképzésbe, a korosztályos válogatottba.
Mégis visszavezetett az utad Udvarhelyre.
Egy évet voltam Konstancán, lejárt az ifi, aláírtam egy hároméves szerződést a Viitorullal, pont, amikor a nagycsapat felsőbb osztályba jutott. Akkor még nem voltak a mai ifiszabályok, miszerint bizonyos számú fiatalt kell játszass a bajnokságban, így nehéz volt odaférni a kerethez. Mondták, hogy keressek csapatot, de hát tizennyolc évesen Konstancáról ez nem olyan egyszerű.
Egy ismerős által kerültem a magyarországi másodosztályban szereplő Putnokra. Ott sem volt semmiféle ifiszabály, 18 éves voltam, a második legfiatalabb játékos 24 éves volt a csapatban. Fél évet voltam ott, és öt-hat meccsen játszottam összesen. Volt, hogy idegenben játszottunk a bajnokságot vezető csapattal, és kiesőként ikszeltünk velük idegenben. Akkor még védekező középpályást játszottam, és szerintem jól. Következő meccsen a keretben sem voltam. Persze, a csapatkapitány is a posztomon játszott, ahogy egy másik idősebb játékos, aki edző volt a gyerekcsapatnál. Tanulságos kiruccanás volt.
Ezután visszajöttem a Brassó melletti Tatrangra, a harmadik ligába. Első helyen voltak, amikor odamentem és sikerült is velük feljutnunk. Ők végleg meg akartak tartani, de Konstanca nem akarta felbontani a szerződésemet, csak kölcsönbe adtak volna. Ebbe viszont a tatrangi csapat nem ment bele, mert ők Brassótól tudtak kölcsönvenni játékosokat, így megint állhattam tovább, ekkor Borossebesre, ahol másfél évet maradtam.
`15 telén még elmentem egy békéscsabai próbajátékra, adtam még egy utolsó esélyt magamnak, hogy focizzak külföldön. Az első edzésen – egyébként a magyar foci sokkal durvább – adtam három kocát, a csapatkapitánynak kettőt, egyet valamelyik öregnek, és a következő fázisban agyonrúgtak, s jöhettem haza (mosolyodik el – szerk. megj.).
Te vagy a környék egyik legjobb labdarúgója, de elég sanyarúnak tűnik kívülről a játékossorsod.
Ez miattam van, nem vettem ezt eléggé komolyan sosem.
Kevés szó esik róla, de elég kegyetlen, hogy mennyire ki vagy szolgáltatva a csapatoknak, sérüléseknek. Ez a kegyetlen játékossors vezetett haza?
Nem, akkor még nem voltam annyira kiábrándulva, viszont már húztak a barátok.
Az volt egy fordulópont, amikor Konstancáról el kellett jönni, és eldönteni, hogy akkor ezt vagy teljesen el kell engedni, vagy próbáljuk meg komolyan csinálni. Nem volt senki mellettem, aki segítsen, hogy egyengessen kicsit. Most, hogy van az ifiszabály, picit védi a fiatalokat, aki a konstancai akadémiáról kijön, adják kölcsön első, másodosztályba, és keresnek 3-4.000 eurót. Akkor mi kerestük a csapatot, hogy 1.200 lejért focizhassunk. Ilyen szempontból is rendeződtek picit a dolgok a romániai labdarúgásban: most átlagban 2.000-2.500 lejt lehet keresni a harmadosztályban, de volt időszak, amikor mindenki – köztük én is – munka után mentünk edzésre.
Már tavaly az elmúlt évekhez viszonyítva sok pénzt költött a csapat. Akkor Stângă volt az edző, és bár nem jött össze semmi, akkor már szépen játszottunk. Sokszor kaptunk ki 1-0-ra, piros lapok, tizenegyesek nehezítették a dolgunkat rendszeresen. Ezek idén is be-becsúsztak, de annyival jobb a csapat, hogy ezeket jobban tudjuk kompenzálni. Nem tudom, mi csúszott el tavaly, talán nem voltunk elég motiváltak. Négy pontra voltunk az elsőtől, de kiesésért játszottunk, nem a feljutásért, nagyon szoros volt a bajnokság.
De már érződött, hogy valami változott.
Az őszi szezonokkal volt a baj mindig korábban.
Tavasszal mindig zárkóztatok fel az utolsó helyek valamelyikéről.
Hibás játékosokat szerződtettünk.
De udvarhelyieket, és nem megbántva senkit, lehet, hogy minőségbeli különbség van.
Nem tudnál udvarhelyi játékosokból ütőképes csapatot összeállítani, esetleg a bentmaradásért küzdeni, és eleve kisebb a motivációjuk. Az udvarhelyiek a keret legolcsóbb játékosai, a máshonnan igazolt sportolóknak kaját, szállást kell fizetni, ami érthető is.
Legalább költenek arra, hogy ezeket kifizessék minőségi erősítésnek.
Persze. Most már harmadosztályban a csapatok 80-90 százalékánál rendben van a pénzügyi helyzet. Nincsenek nagy problémák, mint régebb. Változott a világ, a játékosok időben megkapják a fizetéseket, ha késik, egyből lehet jelenteni, és büntetik a csapatot. Ez védi valamelyest a játékosokat.
Említetted korábban a csíki akadémiát. Ott is kipróbáltad magad azóta, hogy visszaszerződtél Udvarhelyre.
Volt egy féléves kiruccanásom. Jó volt.
Nem volt jó, látom.
Játszottam tíz percet egy egész őszi szezonban.
Miért váltottál egyáltalán?
Ki voltam rúgva egy évre.
Miért?
Összevesztem a vezetőséggel.
A bajnokság utolsó meccsén, amikor már biztos volt, hogy nem esik ki a csapat, a két középhátvéd kihúzódott, én jöttem középre, elkértem a labdát, megtoltam, majd elcsúsztam, és gólt kaptunk belőle. Üvöltöttek a pad széléről. Nem szóltam semmit. Később kaptunk egy tizenegyest, amit kihagyott a csapattársam, neki ők nem szóltak semmit. A másik félidőben volt egy helyzet, amikor a csapattársam passzolta két méterről a labdát, de nagyon erősen, konkrétan rám lőtte, s ott boldogtalankodtunk, az ellenfél elvette a labdát, a csapattársam becsúszott és sárga lapot kapott, s megint kezdtek kiabálni, „hogy nem tudsz átvenni egy labdát, te szerencsétlen”.
Erre már én is kiakadtam, kitört belőlem az egész évben felgyűlt sérelem, és nagyon csúnyán káromkodtam. Meccs végén odamentem az edzőhöz, s mondtam, hogy „îmi cer scuze” (bocsánatot kérek – szerk. megj.), erre az edző, hogy „dute de aici” (menj el innen). Én megint kiakadtam. Akkor már nem volt más választásuk, tényleg ki kellett rúgjanak. Amikor ilyeneket mondasz egy edzőnek, amilyeneket mondtam, vagy ő marad, vagy én.
Én régebbről is úgy ismertelek a pályán, hogy megmondod, hogyha valami nem tetszik.
Az utóbbi két évben lehiggadtam.
De elengedted ennek az egésznek a fontosságát?
Nem, szerintem most érzem jól magam. De tényleg. Tavaly meg idén éreztem úgy igazán magaménak ezt a csapatot, azt hiszem, mondhatom így, hogy a legrégebb óta vagyok itt. Megnyugodtam én is, ha nem játszottam, nem zavart, ugyanúgy edzettem.
Az edzések között szakmailag van-e különbség?
A kondíciók ugyanolyanok, mint régen, de nyilván minden edző próbál valami újat hozni. Mihai Ianc vezetőedzőben a legnagyobb pozitívum, hogy mindig nyugodt. Nem volt az, hogy elpattan s megeszik a félidőben egy játékost, aki hibázott. Mindig mindenkit biztat, a meccs után sem mond egy rossz szót senkire, akkor sem, ha összehoztál egy tizenegyest, vagy pirossal kiállítottak. Aztán jön a hétfő, a kedd, addig többször megnézi a meccset, kielemzi, és csak akkor eszi meg a játékosokat, kiemeli a hibákat, de nem a meccs hevében, és így építő. Ez nagyon nagy pozitívum.
S az is, hogy éppen olyan sokat nem szaladtunk a felkészülés alatt. Rengeteg edzőmeccsünk volt, nagyon jól fel voltunk készülve, lényegében a legjobb edzés a meccs. Nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy nem futottunk annyit.
Van egy másik dolog, ami remélem, változott: emlékszem egy alkalomra, amikor péntek este éjfélkor indultam haza, mert másnap meccs volt, és az egyik játékost akkor támogatták be nagyon részegen a Mokkába.
Én ezekről nem is tudok, én egyszer voltam inni meccs előtt egy tejfakasztón, de a másnapi meccsen rúgtam két gólt. Azelőtt, és azután sem kettőt. De ez jellemző. Nehéz ellenőrizni, hogy otthon mit csinálnak a játékosok, de idén voltak ellenőrzések. Két nappal a meccs előtt az edző, vagy a másodedző szúrópróbaszerűen beállítanak a játékosokhoz. Ez benne van a szerződésekben is, hogy meccs előtt két nappal este tízkor otthon kell lenned.
Szerinted minek köszönhető, hogy ilyen szépen alakul eddig ez a szezon?
Gondolom, annak is, hogy megemelték a költségvetést. Több pénz, több foci. Jó játékosok jöttek, mindenkinek megfelelő a tudása. Mindenki olyan csapatból jön, ahol játszhatott rendszeresen, és többen meghatározó személyiségek voltak a csapataikban. Könnyen ment az ismerkedés is, mindenkinek már az első naptól volt barátja, senkivel nem voltunk idegenek. Például Bogdannal, aki két évvel fiatalabb, még Konstancáról ismerjük egymást. Még gyermek volt. Hát, mondjuk én is, tizenöt évesen (nevet – szerk. megj.).
Az öltözőben milyen nyelven beszéltek
Többnyire románul, de mi: Szili, Előd, Cătă, s én egy sarokban ülünk, ott inkább magyarul. Ebből nem volt egyáltalán probléma. Egyetlen időszak volt, amikor volt széthúzás, amikor először igazolt román játékosokat a csapat. Akkor én nem voltam a keretben, csak mesélték, és az annak is betudható, hogy az udvarhelyiek között sem volt senki, aki korábban román csapatban játszott volna, míg a románok között sem, aki magyar csapatban játszott. Most ez ideális.
Annyira, hogy feljussatok?
Most mondhatom, hogy reális a feljutás idén, vagy jövőre, de nyilván ez költségvetésfüggő is. Esély az mindenképpen van, de az is lehet, hogy a 6-os csoportban szereplő Slatina fel kell, hogy jusson (az SzFC az ötös csoportban van, a két csoportból egy csapat juthat fel – szerk. megj.). Érted. Fel kell jusson. Hiába akarunk mi, ha Slatina fel kell jusson.
Ez a román focikultúra, éppen Katona Zolival beszéltünk erről, hogy egyszer Udvarhely Nicu Ceașescunak köszönhetően jutott fel.
Igen, ez megszokott. Most is volt két-három éve, amikor a Dinamo ki kellett volna essen, de megoldották, hogy ne essenek ki, emelték a csapatok létszámát a ligában.
Egyébként mennyire látszott előre, hogy ilyen jó lehet ez az év?
Én ismertem a csapatokat a csoportból, egyedül Pucioasat nem. S ahogy láttam a mi csapatunkat az edzőmeccseken, egyértelmű volt, hogy a második hely is meglehet. Pucioasára nem számítottam, hogy ennyire jó csapat. Négy éve együtt játszanak, és ez jött ki az egymás elleni meccseken (az egyiket elveszítette Udvarhely, a másik döntetlennel végződött – szerk. megj.). Egyéni képességek szempontjából szerintem felettük vagyunk valamivel, de mint csapat, talán nem. Nem is mint csapat, mert most a miénk is egy nagyszerű egység csapatként, de összeszokottabbak, teljesen más, hogy négy éve együtt játszanak.
Mennyit látsz még magadban, a fociban és ha most le kellene zárd a karriered, mennyire lennél elégedett?
Elégedett nem lehetek semmiképp, főleg, ha most lezárulna. Nem adtam bele mindent, hogy focista legyek. Nem is vagyok az.
Szerintem igen. Ez egy kisvárosban másképp van.
Valószínűleg azért is maradtam itt. Nem tettem meg mindent, de ha megtettem volna is, lehet, ugyanígy alakul minden. Ezt nem tudhatom. Valószínűleg, ez Konstancán már eldőlt.
Ez mennyire fájó?
A többi az nem zavar, akkor még lett volna lehetőség, és ambíció. Akkor első osztályban lehetett volna játszani. Még most is lehetne, ha minőségi felkészülésed és szerencséd van. Nincsenek éppen akkora kvalitásbeli különbségek. Egy féléves felkészülés után a csapatunkból többen is megállnák a helyüket az első osztályban.
És pont, hogy ez benne lehetett volna, nincs hiányérzeted?
Nincs. Én úgy is haza akartam jönni, most már itthon vannak terveim, vállalkozni, építeni is szeretnék, most ezeket próbálom megalapozni.
Nem tervezel a foci mellett maradni?
Nem. Egyáltalán. Szeretem csinálni, nem mondom, hogy nem, hisz azért csinálom. De ezután biztos hátradőlök egy kicsit.