Még csak alig ébredezik Varság, avagy Zsindelyország – ahogy sok helyi mondja –, de már készülnek a falubeliek a háromnapos dínomdánomra, a hagyományossá vált Málnaszüret fesztiválra, melyet július utolsó hétvégéjén rendeztek meg.
„Kicsit szerényebb, kicsit visszafogottabb, de újra itt van” – írják a szervezők a programról, utalva rá, hogy a világjárvány miatt egy év szünet után tért vissza az esemény.
Az idei év programjában – ahogy a korábbi kiadásokon is – szerepelt közös bográcsozás a Trollfoci csapatával, minifoci bajnokság, vándorkiállítás, elsősegélynyújtási bemutató, térzenélés fúvósokkal.
Én egy nem szokványos programot, a Kaszáló Kalákát választom, amit szombat reggel szerveznek meg a templom mögötti réten. Reggel nyolckor érek oda, és már javában folyik a munka, először a bokrok között kaszálnak, mivel ott jobb idő van, mint a tűző napon.
Ahogy egyre többen leszünk, telítődni kezd az árnyékos rész, és kikényszerülünk a napra. Itt már nem lenne annyira kellemes dolog a kaszálás, de a völgyből jövő hűvösebb fuvallat nem csak hogy tűrhetővé, de még kellemessé is teszi a levegőt, főleg ha csak nézed, ahogy mások kaszálják a füvet.
Hány „kaszára” kell főzni túros puliszkát – számolják össze a fejadagot a háziasszonyok, amikor már a vége felé jár a munka. Megizzasztja a kalákázókat a kaszálás, de nem mutatják és nem is mutathatják gyengeség jelét, hisz mesélik, hogy még a szomszédban élő 81 éves bácsi is megkaszálta ezt a helyet a tavaly úgy, ahogy azt megtanulta gyermekkorában.
Benézek a konyhába is, ahol szorgosan sürgölődnek az asszonyok, és éppen hozzák a friss, még meleg kenyeret. Felcsillan a szemem, hogy varsági kenyeret fogok enni a szalonna mellé, hisz mióta a szomszéd néni már nem süt, nem ettem. Hamar felvilágosítanak, hogy dobói kenyeret hoztak, mert nem volt idejük sütni, de ez is szinte olyan jó, mint a varsági, még ha nem is varsági.
Eközben a puliszkára szépen ráolvad a túró is, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A készítői azt mondják, hogy ez inkább puliszkás túró, mint túrós puliszka.
Elkészülnek az ételek, és elkezdjük kivinni az addigra már megfáradt kaszálóknak, akikről folyik a víz a nyári melegben.
Nem kell őket sokat kínálgatni.
Néhányuk evés előtt még elrendezi a munka másik felét, a kaszaverést, meg a fenést, hogy utána édes legyen a pihenés.
Könnyű dolog a kaszálás egészen addig, amíg az ember nézi, de a kalákában résztvevők beszélgetéséből kiderül, mennyi dologra oda kell figyelni, és milyen fortélyai vannak ennek a munkának. Közben még én is tanulok belőlük párat, így például azt, hogy „nem az a jó, ha a kasza éles és sima, hanem úgy jó, ha vannak rajta kis fogak, mert akkor jobban levágja a füvet, és gyorsabban megy vele a munka.”
Kis idő elteltével előkerül a puliszka is, aminek csak azért marad egy kicsi az alján, mert előtte sokan jól laktak szalonnával.
Persze, az „asztalnál” is a kaszálás a téma: „Ma már nem lehet megfogadni senkit, hogy kézzel kaszáljon le egy területet, géppel még esetleg, de 300 lejes órabérrel dolgoznak, s aztán, hogy mi lesz a szénával, az már a tulajon múlik” – mondják.
Kaláka végére még pólót is kapunk, hogy emlékezzünk a málnafesztivál – szerintem – legkacifántosabb programjára.