Gagyi Lóránt Levente a családi cég udvarán, háttérben az egykori csűr, amely ma már raktárként szolgál
Néha az ember hátranéz, és azt látja, hogy ami egykor a világ közepe volt, most már inkább csak egy történet, amelyet maga mögött hagyott. Nem azért, mert eltűnt, hanem mert az idő más irányba sodorta. Parajd még mindig ott van, ugyanazok az utcák, ugyanazok a házak, de aki egyszer elment, már máshogyan járja be őket.
„Ez az utca, ahol most vagyunk, nagyon sokáig nem volt leaszfaltozva. Itt nőttem fel, 18 éves koromig. Emlékszem, hogy egyik ismerősünktől kaptam egy gördeszkát, mert egyszer a fejembe vettem, hogy deszkázni fogok. Aztán kijöttem az utcára, ami akkor még kövezett út volt. Mégis, valahogy a gyerekkorunkban ez nem számított. Volt egy olyan erős otthonosság, hogy semmi sem tűnt lehetetlennek” – meséli Gagyi Levente Lóránt, aki ma már Bécsben él, és amikor visszajön, próbálja összerakni a régi képet, de a darabok már nem passzolnak teljesen. Nem azért, mert a falu megváltozott. Az is. De ő maga is.
Arról beszéltünk, hogy mit jelent ma falusi fiatalnak lenni, honnan indulunk, hová érkezünk, és ha visszanézünk, mit látunk.
Egyéni sorsok és kollektív mintázatok
Lóránt számára Parajd az otthon marad, de már másképp. A városba költözés nemcsak földrajzi mozgás, hanem identitásbeli változás is.
„Gyerekkoromban nagyon hamar odakerültem a géphez, az internet is előttem volt. Láttam, hogy a városiak mit és hogyan élnek. A YouTube-on, ahová akkor főleg városiak töltöttek fel tartalmat, egy teljesen más életmódot láttam. Egy ideig azt sem tudtam, hogy oda emberek maguk töltenek fel videókat. Azt hittem, hogy az olyan, mint egy CD, amin régi dolgok vannak rajta. Aztán elkezdtem észrevenni a különbségeket: amik másoknak alapvető lehetőségek, nekünk sokszor csak fikció volt.”
Parajd I Fotó: Tóth Hunor
Ahogy az Lóránttal való beszélgetésen során is felmerült, a falusi fiatalok mobilitása mögött számos tényező állhat. A KSH 2021-es népességmozgási adatai szerint Magyarországon például a 18 és 35 év közötti fiatalok jelentős része költözik városba tanulás vagy munkavállalás céljából. Ez nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben és a teljes Kárpát-medencében is hasonló trendeket mutat. A kutatások szerint a fiatalok többsége pedig kényszerből hagyja el a falut, nem azért, mert valóban el akarna menni.
Lóránt példája is jól mutatja azt, hogyan is alakulnak a falusi fiatalok lehetőségei napjainkban. Udvarhely volt az első nagy lépés számára, a gimnáziumi évek bentlakásban.
„Ott is megvolt a magunk közössége, de leginkább a bentlakásosok tartottunk össze. Együtt laktunk, ezért más kapcsolat volt köztünk. Az ingázók teljesen más közegben mozogtak, mások voltak az élményeink.” – meséli.
Tóth Hunor Félúton című sorozatában falusi fiatalokkal és a vidéki térségek átalakulását vizsgáló alkotóművészekkel beszélget azokról a folyamatokról, amelyek napjainkban formálják a falvakat.
A sorozat célja, hogy személyes történeteken és elemző beszélgetéseken keresztül közelebb hozza a választ arra a végső kérdésre: mit jelent ma falusinak lenni?
Kolozsváron aztán egy újabb váltás következett: „Már nem voltam igazán parajdi, de nem is voltam teljesen városi sem. Három olyan barátommal költöztem össze Kolozsváron első éven, akik városiak voltak, akik korábban otthonról jártak iskolába, és rajtuk láttam, hogy milyen az, hogy elmegyünk, és egyből két vagy három hetet, vagy akár egy hónapot, nem megyünk haza. Nekem nem volt annyira nagy dolog, mert én már ehhez hozzászoktam egy kicsit. Kicsit más is volt a mentalitásom emiatt, nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.”
A távolság pedig nemcsak a saját életet formálta, hanem az otthoni kapcsolatokra is hatással volt.
„Amíg középiskolás voltam, megszokott volt, hogy sokan elmentek faluról bentlakásba. Visszajöttek, és már megvolt, hogy hogyan kezelik a dolgokat otthon. Én viszont mindig falusinak, parajdinak éreztem magam, és ez része volt az identitásomnak. Udvarhelyen sokat viccelődtünk ezzel. Amikor Kolozsvárra mentem egyetemre, ott más volt a helyzet. Nem sokan mentek el egyetemre, és már ritkábban jártam haza. A beszélgetések is mások lettek, mert már nem tudták, hogy mit csinálok, én pedig már nem voltam képben, hogy otthon mi történik. Ha hetente hazajársz, akkor még tudod, mi a pletyka, de ha ritkábban, akkor olyan, mintha távoli ismerőssel beszélgetné: Hogy vagy? Jól. Mi a kaja? De finom volt.”
Bécs pedig a távolság mellett egy teljesen új világot is jelentett. „A szüleim azt szeretnék, hogy jobb sorsom legyen, és látják, hogy teszek is érte, így mindig is támogattak, amit köszönök nekik. Persze nehéz elengedniük, főleg mivel mindig is közel voltam, Kolozsvár is csak két-három órára van.
A nagyszüleim például most kezdtek el igazán félteni, pedig nem nagyobb a veszély, mint Kolozsváron. Egyfajta misztikus ismeretlen ez nekik. És nekem is. A kérdés nem az, hogy visszajövök-e, hanem hogy ha visszajövök, mit fogok találni.”
A modernizáció kettőssége: fejlődés vagy elidegenedés?
Parajd nem egy elzárt település, de a községen belüli mikrovilágok még mindig meghatározóak. „A zsögödiek, a bányaiak, a főutcaiak – minden résznek megvan a maga közössége, a maga karaktere. A bányaiak, akiknél a legtöbb turista megfordul, egészen más dolgokat tartanak fontosnak, mint azok, akik a falu másik felén élnek.” – meséli Lóránt.
A magyar és erdélyi falvak esetében is megfigyelhető ez a tendencia: bár az infrastruktúra javul, az emberi kapcsolatok lazulnak. A digitális világ behatolása paradox módon nem összekapcsolja, hanem elszigeteli az embereket.
„A mi utcánkban nem volt sok velem egykorú gyerek. Egy srác volt, akivel sokat jártunk egymáshoz, de inkább a bánya környékén voltak azok a társaságok, ahol a gyerekek összejártak. És ahogy az emberek elmennek, ezek is egyre jobban eltűnnek.” – teszi hozzá Lóránt.
Pierre Bourdieu francia szociológus szerint a „társadalmi tőke” – vagyis az emberi kapcsolatokból fakadó erőforrások – legalább olyan fontosak, mint a gazdasági fejlődés. Ha egy közösség elveszíti belső kohézióját, annak hatása éppoly romboló lehet, mint a gazdasági hanyatlásé.
Noha Parajdot inkább községként, semmint faluként tartjuk számon, a sóbányának köszönhetően kiemelt turisztikai célponttá vált, így gazdasági helyzete lényegesen kedvezőbb az erdélyi falvak többségéhez képest. Ugyanakkor az alapvető folyamatok és azok hatásai lényegében változatlanok maradnak, csupán árnyaltabb formában jelennek meg.
A falu próbál túlélni – de hogyan?
Az elvándorlás folyamatos, és sok helyen már nem a „klasszikus” vidéki életforma jelenti a túlélést. „Leaszfaltozták az utcánkat, de két kocsi nem fér el rajta. Mert a fejlődést nem a helyhez igazították, hanem rányomták egy olyan struktúrára, ami nem állt készen rá.”
