Gondolkodtál már azon, mi tesz igazán boldoggá? A munka és a pénz önmagában nem biztos, hogy nemesít.
Fotó: ELLE CARTIER | unsplash.com
A koronavírus-járvány sok mindent megváltoztatott: néhány dolgot elindított, másokat leállított. Sok mindenre rá is mutatott. Nem biztos, hogy az, ahogyan éltünk, a legoptimálisabb. Nem biztos, hogy mindent újra kell indítani, vagy pont úgy kell újraindítani, ahogy addig működött.
Az erőforrások fogynak, a vészharangok konganak. Hajtjuk magunkat, hogy felhalmozzunk egy csomó cuccot, amitől aztán nem férünk el a saját életünkben, és közben a környezetünket rohamosan tesszük tönkre. Ráadásul, nem is igazságos a munkánk jutalma. A folyamatos, korlátlan növekedésre építő gazdaság, a fogyasztói társadalom tehát nem biztos, hogy fenntartható már sokáig, és nem is teszi az emberiség nagy részét boldoggá.
De mit tehetünk egyénileg, helyileg, országosan és világszinten a pozitív változásért? Köves Alexandra, a Corvinus Egyetem adjunktusának, ökológiai közgazdászának és Tóth Zoltánnak, a fiatal vállalkozásokat segítő Up Academy vezetőjének a beszélgetéséből kaphatunk pár tippet. Érdemes a videót megnézni, de akinek nincs egy órája rá, röviden összefoglaltuk a lényegét. Például azt, hogy
ne fojtsuk magunkat a nejlonzsákba,
ha egyszer nem vászontáskával megyünk a boltba, mert nem fair, és nem lehet kizárólag az egyénre terhelni a világgazdasági rendszer összes problémáját. Viszont az egyén szerepe sem elhanyagolható a megoldás kidolgozásában. Mert, aki egyénileg tenni próbál, az előbb-utóbb beleütközik a rendszerszintű akadályokba, és vergődni kezd.
Köves Alexandra szerint itt kezdődik igazából az egyén szerepe ebben a változási folyamatban: miközben vergődik, elkezd gondolkodni, hogy mik azok a tényezők a társadalmi, gazdasági rendszerben, amiken változtatni kell azért, hogy a vergődése megszűnjön. Innentől elvárásai lesznek a döntéshozók, a politikusok, gazdasági szereplők irányába, akiknek egyébként nem szokásuk arra ébredni, hogy felvállalva a változásokkal járó népszerűtlenséget, gyökeresen meg akarják reformálni a világot.
Viszont, ha van erről egy nyílt társadalmi párbeszéd, és kialakul egy kollektív elvárás, amelytől függővé válik a döntéshozók hatalomban maradása, vagy hatalomba kerülése, akkor van remény rendszerszintű változásra. A koronavírus-járvány megmutatta, hogy hihetetlen gyorsan át tudnak értékelődni a dolgok az életünkben, hihetetlen gyorsan tudunk alkalmazkodni új helyzetekhez, és rendszerszintű változásokat tudunk elérni.
De mi a baj?
A gazdaságunk és egyáltalán a világunk a folyamatos fejlődésre épül. A fejlődést ráadásul rokonértelműnek tekintjük a növekedéssel. Rövidtávú logikával gondolkozunk: most azonnal akarunk mindent, nem gondolunk a hosszútávú következményekre.
Köves Alexandra ökológiai közgazdász szerint ez a típusú gondolkodás egy ideig segítette az emberiséget, a fejlődést, de eljött az a pont, amikor azt lehet látni, hogy sokkal szűkösebb korlátok között élünk, mint képzeltük.
Aki azt gondolja, hogy a végtelen növekedés létezik egy véges világban, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász – idézte Kenneth Boulding amerikai közgazdászt. A jelenlegi gondolkodási rendszerünkben, paradigmánkban nem vesszük figyelembe azt, hogy véges világban élünk. Úgy gondolkodtunk a gazdaságról eddig, mintha egy prérin gazdálkodnánk a szabadban, és minden erőforrás a rendelkezésünkre állna, miközben valójában „űrhajós” gazdaságban élünk: az űrhajón belül kell megoldanunk a szükségleteink kielégítését, mondta.
Siratjuk a gazdaságot, és várjuk a beindulását, de az a típusú rendszer, amiben éltünk, az társadalmilag rettenetesen igazságtalan, egyre igazságtalanabb, és nagyon komoly erőforrásokat terhel túl, véli Köves Alexandra.
Az a kérdés, hogy hogy lehetne az emberi szükségleteket úgy kielégíteni, hogy tiszteletben tartjuk a kereteket.
Kezdhetjük azzal, hogy nem képzeljük azt, hogy a gazdaság önmagában létezik, hanem észrevesszük, hogy beépül a társadalomba, ami egy természeti környezetben él, és vannak korlátai. Viszont a jelenlegi gondolkodásunk szerint nincsenek korlátok: ha nem növekedünk, akkor recesszióba kerülünk. Ezt látjuk most is. Mit lehet tenni, hogy ne omoljon össze a rendszer, és ne pont a sérülékeny társadalmi csoportok szenvedjenek tőle leginkább, ha mi nem fogyasztunk eszetlenül?
Lehetnénk boldogabbak és kevésbé gazdagok
Hol lehet a túlfogyasztás és a normál fogyasztás határait belőni aközött, hogy jurtában élek és mindent megtermelek magamnak, illetve négy apple óra van a karomon, és öt Mustang áll a garázsban? – kérdezte a moderátor Tóth Zoltán.
Köves Alexandra szerint az a baj, hogy a fogyasztást hajlamosak vagyunk a jóléttel azonosítani, a jóllétünket összekötni az anyagi fogyasztással.
A nemnövekedési gazdasági irányzat követői szerint viszont az lenne a cél, hogy a jóllétünk növekedjen és nem a jólétünk.
Nagyon sok olyan szükségletünk van, ami nem az anyagi fogyasztással elégítődik ki: kötődés, szeretet, kielégítő munka, tétlenség, megbecsülés, részvétel, amelyekről nem beszélünk, nem látjuk őket, mert benne vagyunk egy mókuskerékben, sorolta a közgazdász.
A nemnövekedési gazdaság nem ökodiktatúrát jelent, ahol mindenkinek csak egy cipője lehet, évente csak bizonyos számú kilométert utazhat, hanem azt, hogy a kényszerű anyagi fogyasztást, és növekedést vegyük ki a rendszerből és kompenzáljuk több szabadidővel, közösségekben való részvétellel stb.
A nemnövekedési mozgalom központi fogalma a convivienity, azaz társas jóllét. Szeretünk emberek közt lenni, barátainkkal együtt lenni, és ez a történet nem feltétlenül a fogyasztásról szól. Ez a társas jóllét azt is tartalmazza, hogy nem kell valakinek a kárára fogyasztanunk, vagy egy alapvetően igazságtalan rendszerben úgy előrébb haladnunk, hogy valaki másnak hátrébb kelljen lépnie.
Megoldja-e a technológia a problémáink?
Létezik egy úgynevezett technológiai optimizmus, de a technológia, néhány kivétellel, önmagában nem oldja meg a problémákat. Azért, mert a technológia mindig valamilyen társadalmi vízió szolgálatában van: ha az lenne a társadalmi konszenzus és törekvés, akkor tökéletesen képesek lennénk arra, hogy a technológiával létrehozzunk szolidáris gazdaságokat, megosztáson, szolgáltatáson alapuló gazdasági módszereket, körkörös gazdasági folyamatokat stb.
A technológiai fejlődés iránya ezzel szemben jelenleg nagymértékben nyitja a társadalmi ollót: nagy egyenlőtlenségeket, erőforrás-koncentrációkat hoz létre.
Csak akkor tudjuk a technológiát egy igazságosabb, jobb, nyugodtabb, lassabb társadalom szolgálatába állítani, ha az elosztási rendszereinkkel is foglalkozunk. Enélkül a technológia nem fogja a tömegek jóllétét biztosítani, sem a környezetet megváltoztatni. Van egy csomó eszköz a kezünkben, tudnánk egy csomó mindent jól csinálni, ha akarnánk, és lenne egy társadalmi megegyezés arról, hogy mit miért csinálunk.
Mit tehetünk globális, országos, helyi és egyéni szinten, ha így akarunk élni?
Az egyéni szinten való cselekvés lényege, hogy az egyén rájöjjön, mit vár el a döntéshozóktól a rendszerszintű változás terén. Amikor a hasonlóan gondolkodók elérnek egy kritikus tömeget, a politikai szereplők hatalomba kerülése, hatalomban maradása attól fog függeni, hogy felvállalják-e az igényeik teljesítését, akkor fog társadalmi szinten változni valami.
Az egyének tudatossága fog számítani abban, hogy mit várnak el egy vállalattól, egy terméktől, az, hogy milyen átláthatóságot követelnek a terméklogisztikában, hogyan osztjuk meg a tudást (szabadalmi jogok kérdése például – ezek hihetetlenül gátolják a tudás áramlását). Ezek a szintek összefüggnek, de amíg arról beszélünk csak, hogy te rossz ember vagy, mert nem jársz textilzsákkal vásárolni, addig nem jutunk el a megoldáshoz.
Egyénként vegyük észre, ha túl sokat dolgozunk, és nem elégítjük ki azokat a szükségleteinket, amiket kellene. Kezdjünk el úgy élni, amilyen világot szeretnénk megteremteni.
A nemnövekedés irányzatának az egyik vesszőparipája a munkaidő csökkentése, ami egy eszköz ahhoz, hogy átálljunk egy sokkal lassúbb, visszafogottabb működéshez, és ami által rájöhetünk arra, hogy mi minden van az életünkben, amit élvezhetünk anélkül is, hogy nagyon az anyagi jólét, az anyagi fogyasztás irányába mennénk.
Országos szinten Új-Zélandon boldogság minisztériumot alakítottak, ami arra is utalhat, hogy elkezdték a paradigmaváltást, átprogramozni a kollektív tudatot a fogyasztásról. Ott a miniszterelnök-asszony ki tudta mondani, hogy ’Nekem az emberek fontosabbak, mint a gazdasági növekedés, és az alapján működtetem a gazdaságpolitikát, hogy ezt tartom szem előtt’.
Új-Zéland, Skócia, Izland és a skandináv országok miniszterelnök asszonyai eldöntötték, hogy a jóllétre akarnak fókuszálni. Valami mocorog a nyugati társadalmakban, de ha a világon mindenki elérné a dán fogyasztási szintet, ötször megfőznénk a világot.
Jó kezdeményezések jönnek Latin-Amerikából, ahol a szegénység indítja el az új utakat. Felteszik a kérdést, hogy mi miért is kaparunk, tényleg úgy akarunk kinézni, mint Amerika? Nagyon más úton fog járni ebben a kérdésben Latin-Amerika, Európa és Ázsia. Nagyon egyedi utak lesznek kollektív szinten is. Amit nem érdemes ebből kihagyni, az a globális szolidaritás: vegyük figyelembe azt, amit mi teszünk, ahogyan mi változunk, annak milyen hatása van más régiókra.
Miért kell szolidárisnak lenni?
Mindannyian más pozícióból, társadalmi státuszból beszélünk, amit nagyon sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni. A hajléktalannak nem az a téma, hogy a fogyasztását hogy fogja vissza, hanem az, hogy a létét hogyan tudja biztosítani. És ez ugyanúgy beletartozik a fenntarthatóságba, mint az, hogy nekünk, a hajléktalanhoz képest kiváltságos helyzetben levőknek egy nyaralásunknak, vagy utazásunknak mekkora az ökológiai lábnyoma.
Ha kivesszük a rendszerből egyedül a fogyasztást mint gazdaságélénkítő tényezőt, az a jelenlegi gazdasági és társadalmi keretek között recesszióhoz vezet, aminek a vesztesei leginkább az egyébként is vesztes társadalmi rétegek, azzal nem jutunk sehova.
Ehelyett a társadalom minden alrendszerébe bele kellene nyúlni: átgondolni azt, amit a munkáról, a munkaerőpiacról, az elosztási rendszereinkről, a pénzügyi rendszereink működéséről gondolunk, ahogy a városrendezést elképzeljük, az oktatási, ellátási és szociális rendszereink működnek, ahogy a tudományról gondolkodunk.
Amíg egy coach egy tonna kukoricát keres óránként, addig egy ügyvéd felet, egy nővér 2 mázsát, és aki megtermeli, az 25 kilót. Az emberek egy része úgy gondolja, ha ennyit fizetnek a munkájukért, akkor ez így igazságos, hisz szabadpiac van. Azonban a koronavírus is rámutatott, hogy nem biztos, hogy rendben van ez így, hiszen a nővérek és a termelők is fontos és értékteremtő munkát végeznek.
Mi lenne az igazságosabb elosztásra a megoldás úgy, hogy az államnak ne kelljen beavatkoznia, mert attól ugye borsódzik a hátunk? – tette fel a kérdést a moderátor.
Köves Alexandra szerint a szabadpiac mindenhatóságába vetett hitünket meg kell kérdőjeleznünk. Legalább egy pillanatra.
Ahogy a piac beárazza a különböző munkákat, arról most látjuk, hogy nonszensz. A szabadpiac bődületesen alacsonyan árazza be a nővér, a kukás, a tanár, a futár stb. munkáját. Sőt, ezek az emberek a mai paradigmáinkban kifejezetten károsak a gazdaságra nézve, mert legtöbbjük az állam kezelésében van, tehát viszi a pénzt és nem hozza. Valamiféle beavatkozásra szükség van, amit érdemes lenne társadalmi vita tárgyává tenni.
A nemnövekedési mozgalom egyik provokatív eszközként azt mondja, beszélni kell a jövedelemplafonról. Ez mindenkinél kiveri a biztosítékot, de olyan vitákat generál, amiken keresztül megértenénk sokat arról, hogy miért és hogyan torzít a piac, és miért kellene adott esetben ezt elérni.
A progresszív adózás hiánya rettenetesen nagy igazságtalanságokat generál társadalmi szinten. Ez első lépésnek mindenképp jó lenne a fizetéseknél és a termékeknél is.
Nem észszerű, hogy a nagy környezeti terheléssel előállítható, nem alapszükségletet kielégítő tárgyak adóterhe ugyanakkora legyen, mint a kis terheléssel, alapvető létszükségletet kielégítő termékeké. Az ökológiai közgazdász még azt is el tudja képzelni, hogy bizonyos fizetés fölött döntsön a kedvezményezett maga arról, hogy az adóját milyen társadalmi projektbe szeretné befektetni.
A pénzügyi rendszereinket is át kellene gondolni. Nincs olyan része a társadalmi működésnek, amihez ne kellene valahogy hozzányúlni ahhoz, hogy egy radikális fogyasztáscsökkentést egy értelmes társadalmi átmenetté tudjunk formálni. Amit igazán tudunk tenni, hogy először is
megértjük ezeket az összefüggéseket:
hogy mi köze van az, aki nem dolgozik, ne is egyék logikának, az ember alapvetően önző és a növekedés fejlődést jelent prekoncepcióknak a társadalmi fenntarthatósághoz. Muszáj meghaladnunk néhány elképzelésünk a világról ahhoz, hogy elfogadjuk ezeken a területeken a változásokat.
Az egész gazdaságunkat ráépítettük a homo economicus emberképére, ami úgy néz ki, hogy az ember önző, önérdekkövető, haszonmaximalizáló, racionális lény. Ennek a logikának az alapján működünk, és ezzel leredukáltuk az embereket néhány tulajdonságra, holott tudjuk, hogy ennél jóval bonyolultabbak vagyunk. Ha csak ennyiből állnánk, akkor nem lennénk ebben a slamasztikában, hogy tönkrevágjuk a Földet, mert az, hogy idejutottunk, hihetetlen együttműködési képességről árulkodik.
De ezt nem vesszük bele a gazdasági működésünk logikájába. Ha az emberek önzők, a politikusok hülyék, akkor mi a megoldás? Ássunk egy nagy gödröt, feküdjünk bele, és várjuk az Armageddont? Ettől tehetetlenek leszünk.
Gyűlöljük a változásokat, de azt is láthatjuk, hogy képesek vagyunk adaptálódni, tudatosodni, átlátni dolgokat, és hiszek abban, hogy tudunk változni – jelenti ki a közgazdász.
Hihetetlen hiány van utópiákból, pozitív narratívákból
mintha az emberiség pillanatnyilag nem lenne képes arra, hogy építsen olyan pozitív jövőképet, ami aztán befolyásolja a mostani döntéseiben, hogy mit hajlandó és mit nem megtenni jelenleg azért, hogy a jövőkép teljesüljön egyszer. Sodródunk a technológiai változásokkal, a politikai döntéshozatallal, mindennel.
Ez azért is történik, mert nem tudjuk megmondani, hogy mi lenne az az alternatíva, amit elfogadnánk, és amiért boldogan cselekednénk. Muszáj optimistának lennünk, mert ha nem, akkor el kell fogadnunk az ENSZ jövőképét arról, hogy még van 10 évünk.
Többet kell beszélni róla
Még nincsenek a rendszereink azon a szinten, hogy egyik napról a másikra átálljunk, mert még nincs a gondolkodásunk azon a szinten. Mert még nem beszéltünk erről eleget.
– Az, hogy egyéni szinten mit gondolunk a sikerről, a gazdaságról, a munkáról, a szegénységről, az igazságosságról, a pénzről, olyan absztrakt fogalmak, amelyekről társadalmi szinten vannak közös megértéseink. De elképzelhető, hogy a mostani értelmük meghaladható. Elképzelhető, hogy lehetne másképp gondolkodni róluk, lehetne mást érteni a pénzen, a munkán, a sikeren, mint amit most értünk – jelenti ki Köves Alexandra.
Ahhoz, hogy ezek a közös társadalmi konstrukciók megváltozzanak, meg kell változnia a közös megértésnek is, amire ezek ráépülnek. Ezért baráti körben is le kell folytatni a vitákat: hogy önző-e az ember, hogy jó-e, hogy pénz csak magánbankokon keresztül kerül a piacra, hogy jó-e az, hogy a termékeknél fogalmunk nincs, honnan jönnek, milyen társadalmi rendszerek hozták létre, milyen távolságban és milyen logisztikai rendszeren keresztül érkeznek.
A változás gyorsan is meg tud történni. Nézzünk rá a koronavírusra, mennyi minden átértékelődött két hónap alatt, másképpen gondolkodunk arról, kinek értékes a munkája, a saját életünkben mi fontos és mi nem, ki a barátunk és ki nem az. Hogy akarunk élni: jólesett a távmunka, vagy nem esett jól? Iszonyú sok mindent az emberiség története szempontjából egy szempillantás alatt értékeltünk át.
Beszélni kell erről sokat: asszertíven, de bátran!