Egy letűnt, de mégsem olyan távoli Udvarhelyre röpít a ringlispíl a művelődési ház koncerttermében. A 85 éves Balázs Feri bácsi fotói varázsolják elénk a rendszerváltás előtti várost, meg egy kicsit a falusi világot, az országot is – a kor életérzését. A falakról gyermekek szánkóznak, gokartoznak, bicikliznek, futnak szembe, egy bácsit látunk vederrel az égő csűr előtt, Kányádit szavalni, bokszmeccset a Szejkén, pihenő motorosokat a Szabó Károly vendéglőnél.

A terem közepén a tárlat kurátora, Balázs Attila ralifotós, a szerző fia fogadja a pallós tanulókat – meg a hívatlan, de el nem zavart újságírókat. Előbb hagy nekünk egy kis időt, nézzünk nyugodtan körül, hogy majd hosszan mesélhessen a megjelenített korról, apjáról, fotózásról, hivatásról.

Fotók: Máté Emőke

“Apám soha nem kérte, soha nem utalt rá, de mint a fia, aki hasonló dolgokat csinál, így akartam visszaadni, amit kaptam tőle” – utal többet között arra, hogy abban az igencsak ingerszegény korban édesapja fényképei, falra vetített diái dobták fel a családi életet.

“Ez egy korlenyomat, 

de nem akartam, hogy mindenből is legyen, az életérzést akartam átadni” – avat be Attila, akinek egy viszonylag boldog gyermekkort hoz vissza a tárlat. 

– Ha becsukom a szemem, akkor a fotókörös képnél beugrik a csempekályha, a vegyszer, a felmosott padló illata. A csecsebecseárusról pedig eszembe jut, ahogy egy bácsi azzal csalogatott, hogy doimaiam, vagyis már csak két darabja maradt. A gyermekkorom picit ilyen volt, mint ami a falon megjelenik.

Tudja, hogy nem minden volt rózsaszín abban a korban, de neki gyermekként valahogy nem az maradt meg, hogy “a kenyér barna s a szalámi pocsék volt”: – Eszembe se jut, hogy négy órát álltam sorba a pékségnél, miközben háromszor elfogyott a kenyér. Úgy mentem haza, hogy a meleg sarka meg volt éve. Sajnos nem volt négy belőle, mert mind megettem volna.

– Igen, volt egy rendszer, de zajlott az élet. Többet találkoztak, többet beszéltek az emberek, valahogy természetesebb volt, mint most. Nagyon jókat szánkóztuk, bicikliztünk, nem kellett belemagyarázni a friss levegőt. Most egy közösségi futást agyon kell marketelni, de akkor az volt ami: ez egy futóverseny, ez egy bicikliverseny – mutat a képekre.

Szerinte sok, akkori gyermeknek az augusztus 23-ai felvonulásokból is a színkavalkád, a nyüzsgés maradt meg, de mivel nem akarja palástolni a valót, ezért beválogatott a kommunista eseményekről is néhány fotót, amelyek ráébresztenek arra, hogy a boldog életérzést azért beárnyékolta az elnyomás.

– Ez is volt Udvarhely azokban az években. Volt, akinek adtak, és volt, akitől elvettek, másképp mondva: az oroszok osztogattak és fosztogattak is. Szidhatjuk őket, de ‘90 után többet bontottak és alakították át csúnyán a városközpontban, mint azelőtt – mondja már civil műemlékvédőként. Igaz, ennek ahhoz is volt köze, hogy nem Udvarhely lett ‘68-ban a megyeközpont, jegyzi meg zárójelben.

Szándékosan húzta meg a vonalat a forradalom előtt,

mert édesapja akkori fotóiból már készült külön kiállítás (meg könyv is). Attila arra is figyelt, hogy Márton Zsigmondnak, a városháza egykori fotósának volt már egy kiállítása ugyanerről a periódusról, ezért maradtak ki az olyan események, mint a kórház, a gyárak átadása, útszélesítések. Olyan fotókat próbált beválogatni, amelyek feliratozás nélkül is megállják a helyüket – legtöbbnél csak a tárgy, a helyszín és/vagy az időpont látható, itt-ott egy kis szarkazmussal megfűszerezve.

Nem véletlen az sem, hogy sok a gyerekfotó – apja pedagógusként dolgozott, a cserkészetnél, a pionírháznál is volt. Attilát is sokszor fényképezte, de ő saját magát is szándékosan hagyta ki a tárlatból, nem akart szerepelni.

A családi fotók közül is csak néhány olyan képet választott ki, amelyek az adott kor öltözetét, hangulatát, környezetét visszaadták: a sétatéren, a Küküllő-parton az édesanyját láthatjuk babakocsival, és ugyanő pózol a bukaresti Floreasca-tó partján, amikor a közelben katonáskodó szerelmét látogatta meg. A korondi vonal (tűzvész, lakodalom, gyermekek, nagymama) pedig úgy jött képbe, hogy az édesapja onnan származik. Ugyancsak a családi albumból került be egy-egy fotó Mamaiáról, a Peleș-kastélyról, elsősorban az esztétikája miatt, de az akkori udvarhelyiek életéhez is hozzátartozott egy-egy látogatás ezekre a máig népszerű helyekre.

Nem hiába került a terem központi helyére, a legnagyobb vászonra a – valahol a Homoród mentén készült – ringlispíl. Ennek apropóján választották a megnyitóhoz is Tomcsa egyik humoreszkjét, amelyben egy Udvarhelyen felállított, öreg, ócska ringlispíles, belefásult nőt mutat be “a város tükre”. A kép egyébként három hétig volt a nappalijukban, mire ráeszmélt, hogy nincs egy férfi se rajta.

A rejtélyre úgy derült fény, hogy “egyszer apósom megszólalt: hát nem látod, hogy falusi ünnepség? A férfiak mind a kocsmában vannak”. Egyik nagy személyes kedvencével a képzőművészeket is szeretné kihívni: a ringlispíles képet szívesen odaadná valakinek, hogy gondolja tovább – lebegtette meg a pallósok előtt a lehetőséget.

Az archívumban még “lazán” van 6-7 kiállításra való, 

már van is egy konkrét elképzelésük a legendáriumos Fazakas Szabolccsal jövő nyárra: szeretnének egy szejkei témájú retro kiállítást (flekkenezés, kapuk, fürdés, hajómodellezés, főzőversenyek, bokszmeccsek stb). Attila abban is gondolkodik, hogy apja munkásságával párhuzamos kiállítást nyisson, mert ő is fotózta például Kányádit.

“Kányádi ma is besétálhatna lesimított hajjal, garbóban” (Balázs Attila)

A képek egyébként már most nyomdakészek, összesen mintegy 23 ezer fekete-fehér és 7000 színes kép van, ő maga a mostani tárlathoz biztosan átnézett 10 ezret, majd fokozatosan 50-re szűkítette a válogatást – ennél többet nem akart bezsúfolni a művelődési ház koncerttermébe.

A fő térrendezési szempont pedig az volt, hogy a közelebbi, színes múlton keresztül “érkezzenek meg” a látogatók. Attilának az a személyes benyomása, hogy a fekete-fehér sokaknak egy letűnt, távoli múltat sugallhat, míg a színes képeken jobban átérzik, hogy ugyanolyan hús-vér emberek éltek régebb is, mint ők maguk.

Szándékos volt az is, hogy nem a jóval drágább keretezéssel, üvegezéssel látták el a képeket, hanem egy damilra kötve állították ki őket. “Az-e a fontos, hogy mi van, vagy az, hogy hogy van?” – magyarázta a koncepciót, külön hangsúlyt fektetve az eredetiség megőrzésére és a képminőségre.

Attila szeretné, ha Maszelka nevét venné fel a terem, annyiszor töltötte meg élettel az „öreg”.

– A képek 95%-a ugyanabban a kompozícióban van. A filmhibákat digitálisan eltávolítottuk, de nem vettünk el, és nem adtunk hozzá tartalmat. Ha az a cél, hogy hozzáadjuk magunkat, az egy másik történet. Egyetlen hibás fotót hagytam meg szándékosan: a Peleș-kastélyt, amelyen fényt kapott véletlenül a filmkocka széle – üzente a művészetis tanulóknak, egy rövid kitérőt téve az analóg és dialóg világ közti átmenetbe.

– Ha kísérleti fotózást akarsz, most könnyű dolgod van: beállítod, keccintesz, ha nem jó, újrakezded. Régebb pontosan kellett tervezni, le kellett írni a beállításokat s jóval később derült ki, hogy sikerült-e. Sokszor a pillanat elment, mert fényt kellett mérni, állítani az eszközöket. Nem egy nap alatt fotózta, hanem hetekig benne volt a kamerában film, előhívás után is csak néhányat nagyított ki, mert drága volt. Sokszor az anyag sem volt megfelelő. 

Beszkennelni, digitalizálni is rengeteg idő volt, szerencsére “az öreg jól tárolta” otthon a filmeket, és Attila vett is neki egy szkennert. Így lett szép lassan minden tekercs filmből egy-egy mappa a számítógépen, amiből aztán tudtak válogatni. Mert azelőtt “húzogatni” kellett a filmeket, hogy lássák, mi van rajta, de “ember legyen a talpán, aki Kányádit felismeri a negatívról”.

Attila számára is tanulási folyamat is volt az analóg képek digitalizálása, a színes diákkal dolgozni még inkább. A pozitív diákat ugyanis alulról kellett megvilágítani és befotózni, nem lehetett szkennelni. Ráadásul a celluloid alapú hordozó sokszor nem színhelyes, változó színű, minőségű, de ehhez sem akart hozzányúlni fotosoppban. Inkább megőrizte az eredetiségét, még ha ez azzal is járt, hogy sárgásak a képek vagy a film szaggatott szélére is ráment a kép. 

Szerinte ettől is hitelesek a képek, ám attól még az apja marad a kulcsszereplője a történetnek. 

– Apámnak nagy szerencséje volt, 

hogy nem volt képszerkesztője, a Pionír Háznál nem szóltak bele a munkájába, teljesen békén hagyták. Szerencséje volt azzal is, hogy nem volt fotóklub tagja sem. Attila szerint ennek köszönhető, hogy el tudta kerülne a másolást, meg az olyan “dunatévés” sztereotípiákat is, mint hogy: a saskopjafás kerítést támasztja a bajuszos-kalapos bácsi, hátul a naplementében legelésznek a tehenek. “Mintha létezne egyfajta íratlan ikonográfia. Ez vicc, na” – üzent a pallósoknak, akiknek a vezető tanáruk, Lakatos Gabriella is a képekről áradó természetességet, hitelességét emelte ki.

Neki az őszintesége tetszik, látszik, hogy nem akart művészkedni. S mivel az eszköztár nem is volt annyira hozzáférhető, mint most, a fényképezés technikájára nagyobb hangsúlyt fektetett. “Majdnem megkérdőjelezhetetlen: az, ami, nem akar több lenni, egyszerűen megragadja. Érződik egy romlatlan, fantasztikus érték a látásában, ami már nekünk nincs meg, mert elrontott az egyetem”. Tanulta ő egyáltalán? – vetette fel.

– Nem, csak autodidakta módon, folyóiratokból – válaszolt neki Attila – Apám soha nem mondta és soha nem is gondolta magáról, hogy ő fotóművész volna. Ő nagyon jó dokumentarista volt, aki pedagógusként sok fotóst kinevelt. Azért volt hiteles, mert nem akart senkinek sem megfelelni – ez a személyes véleménye róla, és külön örül, amikor hallja, hogy mások is így gondolják.

– Attól fogva, hogy belenéztél a keresőbe, az lesz a te fotód, amit kivágsz a valóságból. A fotó valamilyen szinten te vagy. Ha fotóztok, de járjátok a saját utatok, az az egyetlen járható. A lelketeknek fotózzatok, ami belülről jön, amit ti éreztek – szólt még egyszer a pallós fiatalokhoz.