Ha Udvarhelyszék térképére tekintünk, akkor rengeteg apró települést, falucskát látunk. A helységnevek mögött közösségek állnak, amelyek értékes, szerves részét képezik térségünknek. Az elmúlt időszak megviselte az említett közösségeket, kihívás elé állította őket. Gyakran találkozunk elnéptelenedő falvakkal, széteső közösségekkel.
Sorozatomban azokat az embereket szeretném megszólaltatni, akik még látnak közös célokat, és dolgoznak értük. Egyéni ambícióikról, a közért végzett munkájuk tapasztalatairól kérdezem őket.
A mostani történetünk a Béta, Dobó, Vágás települések alkotta Szentföldön kezdődött, valamikor 1973-ban. Ott, ahol ilyen időszakban a dombokat hófehér lepedő takarja be, ahol rendületlenül pipáznak a házak kéményei a téli hidegben.
Toth Enikővel régi ismerősként találkoztunk újra Bögözben. Óvatosan bandukoltam a Hegyi utcában, keresve a fehér házat. Egy rendkívül tevékeny közösségi embert szeretnék megismertetni az olvasókkal, aki többek között az életébe vissza-visszatérő betegségével vívja a legnagyobb csatáját, de volt már olyan is, hogy tűzoltóként küzdött a lángok ellen. Ő alapította ugyanis a bögözi önkéntes tűzoltóságot. De ne szaladjunk ennyire előre.
Nem szegény, vagy gazdag, hanem gyermek
Enikő már kislányként megízlelte a közösségi élet szépségeit: ahogyan együtt örvend a faluközösség, amikor segíteni tud a bajba jutott lakónak. „Meghatározóak voltak azok a farsangi találkozások, amikor a családok összeültek szalmát tisztogatni, kalapot kötni. A férfiak kártyáztak. Nekünk, gyerekeknek ez az idő a szabadságot jelentette, jó hangulata volt az egésznek” – idézi fel a kórusnak nevezett esti találkozásokon történteket… „Nem számított az, hogy milyen cipőm, vagy ruhám volt, nem volt megkülönböztetés. A mai gyerekekkel másképp van, és ez elég nagy hatással van rájuk”. A vágási szánkós kalandok légkörét például életének későbbi szakaszában is kereste.
Zsenge hóvirág
De hogy miért tartja fontosnak anyaként, nőként a közösség igényeit felvállalni, és képviselni? A fejemben mozgolódnak azok a régimódi előítéletek, amelyek a nők társadalomban betöltött szerepére vonatkoznak: Otthon nincs dolga, mivel foglalkozzon? Jó’ van úgy, ahogy van! Pont egy fehérnép mondja meg nekünk, férfiaknak, hogy mit csináljunk?
Toth Enikő 1973-ban született Székelyudvarhelyen. Gyerekkorát Bétában, majd Vágásban, édesapja szülőfalujában töltötte. Az elemi iskola elvégzése után az Eötvös József Szakközépiskola elődjében érettségizett. 2003-2006 között vendéglátásban tevékenykedett. A 2006-ban jelentkező betegsége után visszavonult a munkától, különféle tanfolyamokon képezte magát. 2007-től 2015 januárjáig a polgármesteri hivatal keretében működő Sürgősségi Esetek Osztályán dolgozott. 2011-ben aktív szerepet vállalt a bögözi önkéntes tűzoltóság létrehozásában. Jelenleg Bögözben él, betegnyugdíjas. Verseléssel 1986-óta foglalkozik, megszakításokkal.
A Krúdy Gyula irodalmi kör tagja. Alkotásai több díjban részesültek, több kulturális magazin népszerű szerzője.
„Bíztak bennem nőként is. Nem az akadályokat néztem, hanem a célokat. Hittem az ügyben, ezért hiteles voltam” – válaszolja meg egyetlen mondattal a fenti kérdéseket.
Enikőben is volt félsz a kezdetekkor, tartott attól, hogy hogyan fogadják nőként a tűzoltóság környékén. „Voltak nehézségeim, én voltam az első nő a megyében ilyen poszton. Azt kérdezték, hogy ez a nő mit fog csinálni bevetéskor. Volt olyan tűzeset, ahol a rendőr csodálkozott azon, hogy én is megérkeztem, mert tűzoltóként is részt vettem a bevetésen, nem csak csapatvezetőként”.
Enikő szerint a nő legfontosabb feladata maga köré vonni a szépet, a házat otthonná formálni, gondoskodni a szeretteiről. Egy nő gyengédsége nem jelenti azt, hogy nem erős, hogy nincs ereje a kihívásokra. „A hóvirághoz hasonlítanám magam: hiába olyan zsenge, képes áttörni a jégen.” Ha a családban sikerül ezt a szerepet betölteni, akkor a környezetre, közösségre is pozitív hatással tud lenni. Ebben élnek a gyerekek, ezt tanulják a szülőktől.
Társaimért felelősséggel tartozom
A bögözi önkéntes tűzoltóság 2011-ben alakult meg, Enikő a Sürgősségi Esetek Osztályán dolgozott akkoriban. Ciolpani-ban (CNPPMSU) vett részt egyhónapos kiképzésen, majd a karcagi tűzoltóság alapfokú tanfolyamán. Meghívókat küldött ki a falubeli fiataloknak, szorgalmazta az önkéntes alakulat létrehozását. Otthonról hozott eszközeikkel vágtak bele a munkába, saját zsebből vásároltak az elején. A 15 taggal induló csapat hamarosan a 46 éves Piroskának nevezett tűzoltóautóval egészült ki, amit a szolnoki papírgyár tulajdonosa adott ajándékba teljes felszerelésével.
Fennállásuk első évében 17 esethez riasztották őket: a tűzoltás mellett az árvíz okozta károk helyreállításában is szerepet vállaltak. Legemlékezetesebb bevetése Mátisfalvához kötődik, ahol egy özvegyember háza gyulladt ki. Az oltás irányítása komoly felelősséggel járt, mert akkor még nem voltak tűzcsapok az utcán. A tető leégett, csak a falakat tudták megmenteni.
„Tűzeset után mindig megbeszéltük a bevetést, mert érzelmileg érintve vagyunk. A legrosszabb esetekebn egy-egy ember teljes életének a munkáját látjuk hamuvá válni. Ilyen tűzoltások végén a szerszámok rendberakása, tisztítása közbeni csend nyomasztó”. Az egymásra való odafigyelés fontos, mert a társaikért is állandóan felelősséggel tartoznak – véli Enikő. Tudnak egymásról, segítenek egymásnak, és ezért értik meg egymást könnyen, ezért alkotnak jó csapatot.
Arra a legbüszkébb, hogy az önkéntesek csapata folyamatosan fejlődik, és jelenleg hozzávetőleg 50 tagot számlál ugyanabban a családi légkörben, törődésben. Enikő 2012-ben kapta az első elismerést a tűzoltóság létrehozásáért. „Mindenkiének éreztem ezt a kicsi tűzoltó szobrocskát. Átvettem a vendégektől, de másnap a gyűlésünkre visszavittem. Nem az enyém, nem tarthatom otthon, ez a közös munkánk elismerése”.
Sajnos önért többet nem tehetünk!
Egész fiatalon, 33 évesen került az életébe a sokáig nevén nem nevezett betegsége. Kórházból kórházba járt hónapokon keresztül, az orvosok nem tudták megállapítani a diagnózist. Aztán autoimmun betegséggel (lupusz) kezelték. Marosvásárhelyről olyan állapotban került haza, hogy nem tudott sem mozogni, sem beszélni. Az egészségügyi intézményből való távozásakor nem sok jóval biztatták 2006-ban.
Sajnos önért többet nem tehetünk! – közölték vele. „Ez egy meghatározó mondat lett az életemben. Hazafelé úton ezen gondolkodtam végig. Azt akarom, hogy hasznos legyek valaki számára. Ösztönzőleg hatott rám az, hogy a gyermekem nem mert megsimogatni, mert az nekem fáj. Ezek voltak azok a pontok, amikor arra gondoltam, hogy ezt mászva is, csúszva is, de végigcsinálom. Ott akarok lenni, neki szüksége van rám”.
A petróleumlámpa fénye mellett
Az aktív közösségi életet élő ember hirtelen a négy fal közé került. Nem mehetett napfényre. A fájdalmai miatt legtöbbször a magányt választotta. Le kellett lassulnia. Hogyan tud az ember viszonyulni a betegségéhez?
Verseket írt, így kezdte el feldolgozni. „Az iskolában, míg más gyerek a szünetben a friss levegőn játszott, én a padban írtam a verseimet. Egy szomszéd néni szerettette meg velem a verseket, úgy mesélt, hogy elvarázsolt.” Gyakran inkább visszaemlékezik kellemesebb dolgokra, hogy ne foglalkozzon a fájdalommal. Versei a múlt önfeledt, boldogsággal teli időszakáról szólnak, ami még a petróleumlámpa körül játszódott.
Közössége pár éve szerzett tudomást arról, hogy ír. Egyik verse annyira megtetszett egy magyarországi tűzoltó kollégájának, hogy bekereteztette és úgymond visszaajándékozta Enikőnek egy a bögözi kultúrházban szervezett eseményen. Az ünnepség résztvevői ragaszkodtak hozzá, hogy felolvassa. „Láttam olyan férfit, akinek könnyes lett a szeme. Ettől kezdve nem akartam takargatni, hogy írok” – emlékszik vissza titkos hobbijának fogadtatására. A saját közösségi oldalán gyakran posztol, és nagy népszerűségnek örvendenek költeményei. Nem vágyik hírnévre, de jól esik a sok pozitív visszajelzés.
A Jóisten repkedő madárkája
Olvastam a Találkoztam a halállal című versét. Gyakran foglalkoztat engem a halál témája, van, amikor félek is tőle. „A halálon szerintem nem szabad évődni. Rengeteg társamat és barátomat vesztettem el egyik napról a másikra. Elfogadom, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, a társammá vált, akivel megpróbálok kiegyezni”– válaszolja teljes nyugalommal arra a kérdésre, hogyan fogadja el a betegséget.
“Mint homály, eltűnt a Halál,
Felcsillant a nap első sugara,
vitte a koporsót, engem itt hagyott.
Fülemben cseng: Érted is, eljövök!
Már nem félek tőle:
Itt vagyok, és jónak maradok!”Részlet Találkoztam a halállal c. verséből
– Egyszer eljön hozzánk, megveregeti a vállunkat, majd elvisz. Gyere pajtás, itt az idő, menni kell! – a szavaiban nyugalmat érzek, már a szívem sem kalapál összevissza.
„Nézd meg a repkedő madárkát a mezőn, boldog, mert fentről vigyáznak rá. Nem kell izgulni, nyitottnak kell lenni, s akkor érezni fogod az erőt”. Tanúságot tesz hitéről, bízik egy olyan világban, ahol nincs fájdalom. Ne aggodalmaskodással töltsük az időnket – kéri mosolyogva tőlem.
