Fenyéd. Mint a hangyák, úgy vágunk neki a 20 kilométeres távnak.
Pozitívnap.hu. A palló kibírja.
Szinte megdöntjük az egy fa mellett elhaladás világrekordját, de aztán megkegyelmezünk neki.
Nekivágunk a Reznek, ami hirtelen emelkedőből épp elég egy napra. Ennek az egymás fenekében menésnek megvannak az előnyei s a hátrányai. Például lehetetlenség eltévedni. Vagy ha eltévedsz, akkor mindenki eltévedt, és mégsem érzed annyira frusztráltnak magad, mert nem te vagy a hibás, hanem a többiek. Másik előny: ha kíváncsi és szociálisan nyitott fajta vagy, megtudhatod, mit ettek tegnap az előtted menők. Sőt, akkor is, ha nem vagy kíváncsi. Az emelkedővel járó fokozott fizikai terhelés elősegíti a folyamatot. Csodálatos érzés egy közösséghez tartozni!
A tavaszi erdő gyönyörű látványa mindenért kárpótol, még így hangyasorban is.
Mire felszakadozik az erdő, a csapat is. Gyönyörű ez a Rez. Hiába gyújtották fel néhány éve, hiába ribizlibányásszák, úgyis az egyik legszebb pontja Udvarhelynek.
Kukuc megtekinti a szív alakú odvát a fának.
Aztán megtekinti, hogy miként síznek át a nyárba egyes túrázók. Tízszer megkérdi, hogy miért mennek ezek síbotokkal. Eleinte komolyabban próbálom elmagyarázni, a fizika törvényeivel: terhelés, izületek, nyomás, erők eloszlása, akármi. Aztán látom, hogy ez még magas, mert folyton-folyton visszakérdez, így a végén poénosabbra veszem a dolgot. A viccet Kukuc is jobban érti, mint a fizikát.
Nincs nekem semmi bajom a botos túrázókkal, sőt, lehet, hogy hamarosan én is igénybe veszem, de véletlenül szemtanúja voltam egyszer a Margit-szigeten egy nordic walking tanfolyamnak, amin több száz ember sízett fel-alá ott a parkban, egy tápos stílusú oktató vezetésével, nagyon poénos volt.
Az út nehezén már túl vagyunk. Felértünk a Rezre. Ez nem az én fiam, de megdicsérem, férfiasan teljesített. Már csak tízszer ennyi van hátra, de az már nem ennyire kemény. Neki. Nekem igen, az ereszkedő jobban fáj, mint az emelkedő, s a Rezről az ereszkedő azért jó kemény, megdolgozza a térdem.
Fiatalkoromban, mikor mondták az öregek, hogy édes fiam, vigyázz az izületeidre, s vigyázz a hátadra, nem volt kivel beszélni. A hátam akkor roppant meg, mikor egy 50 kilós zsák földet cipeltem fel a Kelemen havasokba egy meddőhányóra, ahol fákat ültettünk. A térdemet egy egyhónapos Déli-Kárpátok gerinctúrán tettem igazán tönkre, nehéz hátizsákkal tépettünk végig a hegyen, s szaladtunk lefele a csúcsokról, kőről kőre ugrálva, míg a térdem csókolomot nem mondott. Hiába mondták az öregek, hogy csak óvatosan, addig menőztünk, míg bírtuk. A túrán végigmentem, de azóta semmi sem olyan, mint régen. Most leírom, hátha a mai suhancok tanulnak belőle, de nem fognak. Legalábbis az én fiaimat nézve, nem. Ez van, mindenki saját butaságából tanul a legjobban.
A Rezről leereszkedtünk Tibódba, ahol belebotlottunk nagynénémbe, de időm se volt pár szót váltani vele, a drága fiam úgy elrohant, hogy kellett rohannom utána. Hiába, na, neki ez egy verseny, még akkor is, ha hivatalosan nem az. Ha valaki tud egy olyan természetben szaladó csapatot, ahova befogadnak egy kilenc éves gyereket is, szóljon, kérem, mert én már vén vagyok, s unok szaladni a természetben, sokkal jobban szeretek lassan menni, s megfigyelni. Szóval Kukuc után eredtem, s itt ezen a legyekkel teli réten értem utol, ahol úgy amúgy semmi izgi nincs, de mit tegyünk, ha a Jóisten nem rakta egymás mellé a Rez és a Budvár hegyét, hanem a kettő közé bepottyantotta a Horváskát is.
Megyünk a mezőn a magasfeszültség alatt, megelőzünk valami srácokat, akik be kell, hogy várják a csajaikat. Mondom nekik, hogy készüljenek fel arra, hogy ez egész életükben így lesz. Mosolyognak. Ők sem hisznek nekem, ez pont olyan dolog, mint az egészség megőrzésével. Majd aztán mikor megházasodnak, s minden valahova induláskor egy órát várnak a feleségükre, akkor majd elhiszik. Nekem is csak azzal van szerencsém, hogy nem vettem el az asszonyt, így csak 5 perceket szoktunk késni, de a megnősült barátaim képesek másfél-két órát is késni egy-egy családos rendezvényről.
Horváska. Nem egy nagy szám, de annál szebb lesz az út innen a Szejkéig.
Na, mit mondtam? Szép nagyon ez az erdő.
Orbán Balázs sírja mellett érünk ki, Kukuc nézi az emlékház látványtervét, s kérdi: „Pont így fognak állni itt a két csaj s a pasi?”
Aztán az ellenőrző pont felé haladva azt is megjegyzi: „Orbán Balázs nagyon székely kellett, hogy legyen, ha ennyi székely kapuja van.” Az volt fiam, sokkal nagyobb székely volt, mint azok, akik manapság székelykednek az ő nevében.
Jól esik a kis pihenő a Szejkén, főleg, hogy a szervezők gyümölccsel, házicsokival és hagymakarikás zsíros kenyérrel várnak minket. Köszönjük EKE! Köszönjük SZKA, Szekler Teker, Feel Good és Zöld Székelyföld! Ezek voltak a szervezők, és aki még nem jött rá, az UTT-n vagyunk, az udvarhelyi teljesítménytúrán.
Rövidnadrágra váltunk, összeszedjük Kicsike fiamat, és megyünk is tovább. Kicsike még óvodás, csak a 10 kilométeres szakaszra jön, nem mertem elvinni a 20 kilométeresre, mert nem igaz, hogy nem bírta volna ki, de jobb, ha kívánja, mintha a végét végignyafogná. Kukuccal tavaly már végigjártuk a 10 kilométerest, egy közös céges benevezés keretében, jó volt, de a fiamnak kevés volt. Idén mindenképp a 20 kilométeresre akart nevezni. Jól van, fiam, tépessük!
Kicsike eleinte nem tudta, hogy akar-e jönni, de aztán akart. Vigyor is akart, de még a 4 évet sem töltötte be, és a dackorszak kellős közepén van. A 10 kilométerest ejsze kibírta volna, de nem dacolás nélkül, s ahhoz nem volt kedvünk, hogy az előrerohanó két nagy és a csak dacból is lemaradó kicsi közötti kompromisszumot keressük egész úton. Majd talán jövőre.
Tiszta idegbaj, hogy látok egy szép tájat, amit lefotóznék, de nem tudok, mert kell rohannom a két sportpucák után, akik mindenkit meg akarnak előzni, aki előttük felbukkan az ösvényen. Direkt nem hoztam fényképezőgépet, hogy ne legyen ez a kísértés, de nem tudtam megállni, hogy ne fotózzak, olyan szép képek ugrottak elém. Már Fenyéden előkaptam a telefonom, s lőttem végig. Bocsánatot kérek, ha a képek minősége nem egy Csomolungma, ennyire képes a telefon.
Isten éltesse az Ugronokat! Az Ugron kápolnánál összefutok a fiaimmal és karamellát kapunk az ellenőrző pontos nénibácsiktól. Később az ösvényen találkozunk a csomagolásának a testvérével. Habár válogatott társaság, aki most velünk túrázik, és tényleg nem jellemző, hogy szemetet hagyna maga után, nehéz, nagyon nehéz ügy ez a szemétmentes természetjárás.
Még nehezebb ügy a motormentes természetjárás. Semmi baj, lehúzódunk, hogy elférjenek. Aztán két perc múlva ismét lehúzódunk, ezúttal teljesen, mert hátulról jönnek. Ugyanők, megfordultak. Apa és fia, a gyerek nem lehet sokkal nagyobb, mint az enyém a nagyobbik. A legjobb bizonyíték arra, hogy a gyerek utánzással tanul. Az enyém is, az övé is. Ettől szép a világ, hogy másak vagyunk. Csak egészség legyen!
Beérünk az erdőbe, egy fán írja, hogy „Csak a lábnyomodat hagyd az erdőben!”. Kicsike értelmezi Kukucnak a szöveget: „Ne hagyj karórát!” Megvizsgálunk egy nagy fát, ami mintha ki lenne dőlve, de nincs kidőlve, csak ilyen ferdén nőtt.
Gyönyörű ez az erdő, annyi szép képet lőttem itt, hogy az asszony fájó szívvel kellett, hogy kihajigálja őket a válogatásból, hogy ne legyen 50 kép a végső válogatásban.
Budvár. Ismét cukorkás bácsik. Az egyiket ismerem is. Pista bácsival együtt jártunk gyümölcsész tanfolyamra, pár szót váltunk az oltásokról. Elpanaszolom neki, hogy idén milyen nehezen tudom kiszakítani az időt a gyümölcsösre. Sokat kellene oltanom, mert összegyűjtöttem pár száz fajtának az oltóvesszejét, de nincs mikor. Most is, ilyen gyönyörű időben, ahelyett, hogy ötven fát beoltanék, itt túráztatom a gyerekeket. Alig várom már, hogy nyugdíjas legyek, s a gyerekek el legyenek költözve itthonról, mondom poénból, de Pista bácsi mindig komolyan vette az ilyen típusú vicceimet, s biztosít arról, hogy az öregkor sem egy Kánaán.
Kicsike, aki egy jó darabon száz méterrel előttünk halad, tudományos munkásságának eredményeképpen megjegyzi: „Nem a jeleket kell követni, hanem az agyadat!”. Ami színigaz, mert itt valahol le is térünk a „nyíl megkerüli a pontot” jelzésről és a kétpúpú teve jelzésen megyünk tovább, ami hol van, hol nincs, mint oázis a sivatagban, oszt nekünk hatalmas szerencsénk van, hogy Kicsikének van agya, s tudjuk azt követni.
Egy nagyon izgalmas fa tövében valaki szunyál, csöves hátizsákkal a hátán, gumicsizmával a lábán. Vajon, pásztor-e vagy teljesítménytúrázó, gondolkodunk el, de nem merünk közelebb menni, nehogy megzavarjuk. Sok gyönyörű nagy és sok nem annyira nagy, de izgalmas sorsú fa van ezen a réten, a Budvár és a Csicser közti völgyet megkerülő úton. Érdemes ide kilátogatni, nekem mindig egy élmény.
Oázis!
Annyi a pitypang, mint a gomba. Gyönyörű a rét. Gyönyörűek a fák. Gyönyörűek a felhők. Ha valaki látna egy embert térden állva hajlongani, az minden bizonnyal egy szervező lesz, aki köszöni a Jóistennek a szép időjárást.
Mi csak haladunk előre, követve Kicsike agyát és a hullócsillagot. Vajon, létezik a chemtrail, vagy csak kamu, tűnődök el magamban, és azon gondolkodom, hogy ha ezt most megírom, akkor fogok kapni egy rakás üzenetet és levelet nagyon határozott véleményekkel, egy részük bizonygatni, más részük cáfolni fogja a mérgezés tényét, de semmivel nem leszek közelebb a valósághoz. Mire nyugdíjas leszek, úgyis kiderül, hogy mi is van ezzel.
Az utolsó ereszkedő következik, a Csicser hegyről le a Csicser farmra. Nem ártana nekem is egy sífelszerelés, a térdem tiltakozik. Most tanultam tanítóképzőben anatómia órán, hogy éjszaka az izületek porcai megszívják magukat vízzel, s ilyenkor kipréselődik belőlük a víz, elvesztik a rugalmasságukat, s attól lesz egyre és egyre fájdalmasabb minden egyes lépés. Lehet, hogy nem pont így van ez, de nekem így maradt meg óráról.
Gyönyörű az erdő, de én fordítva gyönyörködöm benne. Rájöttem, hogy ha háttal megyek lefelé, nem fáj annyira a térdem. Aztán arra is rájövök, hogy ha cikk-cakkban járok, szerpentinezek lefelé a domboldalban, s nem olyan meredek a lejtő, akkor szintén elviselhetőbb a fájdalom. Már látom, hogy jövőre a 35 kilométeresre szeretne nevezni Kukuc, s ha nem találok neki valami csapatot, akikkel szaladjon, akkor sokat kell innom és aludnom a túrát megelőző hetekben, hogy a porcogóim jól feltöltődjenek vízzel. Ejsze van már tizenvalahány éve, hogy nem gyalogoltam le harmincöt kilométert egy nap alatt ilyen helyenként meredek terepen. Kigyalogoltam egyszer otthonról a Pléhkrisztushoz, valamelyik télen, az hosszú volt, de nem volt ilyen meredek ereszkedő része, mint a Rez vagy a Csicser oldala, s a gyerekek sem siettettek, nem is fájdult meg a térdem.
Pompás alagút a Csicser oldalában. Mozgásnak is jó volt a mai nap, de a hab a tortán az a látvány volt. Csodálatos természettel áldotta meg a Jóisten az udvarhelyieket, mesebeli helyek vannak itt a környékünkön, és ilyenkor tavasszal még szebb az egész. Ez az eső utáni vad zöld, ami nekem mindig a herkulesfürdői tavaszi kirándulásokat juttatja eszembe, ez valahova az ember tudatalattijába fecskendőzi a boldogsághormont, és ilyenkor úgyis örülni tud az ember, ha közben háttal megy és időnként eszébe jut, hogy otthon mennyi mindennel elmaradt az egésznapos túra miatt.
Vége. A Csicser farmon egyet pityókagulyásozunk, jól is esik. Aztán várjuk az asszonyt, hogy jöjjön az autóval utánunk. A túrázók ilyenkor bánják, hogy még nem terjedt el az önvezető autó, mert azon kell gondolkodni, ki hogyan jusson el a Fenyéden vagy Szejkén, jobb esetben a Jézus kápolnánál hagyott autójához.
Miközben várunk, a pucákok rohangálnak, mászkálnak, látszólag semmi bajuk, még teli vannak energiával. Kukuc, mint azt előre lehetett látni, kezdi pedzegetni, hogy jövőre a 35-ösön kellene indulni. Nem úgy, mint Kati, akivel az utunk első részét közösen tettük meg, és szinte biztos benne, hogy neki a 20 bőven elég volt, nem kellett volna a 35. Kukuc is csak azért olyan lelkes, mert csak másnap ül be az izomláz a farizmába. Az is biztos, este nem kell majd győzködnünk a pucákokat, hogy feküdjenek le idejében, maguktól elteszik magukat.
