Nem a csúcs a cél, hanem a völgy

Tömöry Péter Violanász című regényét a szerző nyolcvanadik születésnapján, július 11-én mutatták be Székelyudvarhelyen. 

Az íróval Száva Enikő beszélgetett a regényről, a vándorlásairól, a színházról. Rögtön az elején fel is tette a kérdést, hogy miért erre a városra esett a választása a könyvének bemutatására?

Tömöry Péter Kolozsváron született, Udvarhelyen él tíz éves koráig, ezután a családdal Kolozsvárra költözik, ott román-magyar szakra jár egyetemre, aztán kezdődik az a nagy vándorlás, ami az életét jellemzi. Előbb Szentgyörgyön tanít, majd részt vesz a Megyei Tükör alapításában. Kicsit később, ismét tanulni kezd, ezúttal egy kicsit másképp, nem padban ülve, hanem Marosvásárhelyen Tompa Miklóstól rendezést. Aztán irány Bukarest, ott a bukaresti tévé magyar adásának szerkesztő-rendezője.

’78-ban Magyarország felé veszi az irányt, rendez Kecskeméten, majd jönnek újabb színpadok, többek között a veszprémi, amelynél egy kicsit le is horgonyoz. Aztán ’89-ben egy újabb térbeli és dimenzióbeli váltás, mert Nyugat-Németországba megy, ott is fut pár nagyon sikeres kört, két színház is büszkélkedhet azzal, hogy főrendezőjének tudhatja. Aztán 2000-ben visszatér Veszprémbe, a Petőfi Színház művészeti vezetője. 2015-ben felhagy színházi működésével és csak irodalommal foglalkozik.

– Nagyon jó kérdés, mert épp összeszámoltam az éjszaka, hogy melyik városban voltam tíz évnél többet: ez Kolozsvár, de az egyetemi évekkel együtt csak. Szóval én a legtöbb évet folyamatosan Székelyudvarhelyen töltöttem, így azt kell mondjam, hogy én udvarhelyi vagyok. Sok mindenben az is maradtam, kisvárosi vagyok, kisközösségi igényeim vannak, csak az álmaim repülnek onnan kifelé.

A televíziónál a főszerkesztőm, Bodor Pál azt mondta, hogy én magam keresem a világban, nem a világot akarom látni.

Ő ezt akkor nem azért mondta, mert nyugat felé vitt az utam, hanem azért, mert különféle mesterségeket űztem szimultán. Azt is így érdekességként mondom, hogy nekem a színművészeti és a bölcsészi mellett van még egy harmadik diplomám is: alpesi sí szakedzői, és abból nagyon sokat profitáltam, legfőképpen a színházi rendezésben. Ott van egy ilyen érdekes dolog, hogy az ember felmegy egyszer a hegyre, a csúcsra, de a cél lent van a völgyben, tehát onnan le kell jönni. Én is mindig, amikor fent voltam a csúcson, akkor lementem a völgybe, és elmentem egy másik csúcs felé, amit én gondoltam, hogy meg kell mászni, hogy aztán onnan is leereszkedve valamilyen célba érjek. 

Száva Enikő arra is kíváncsi volt, hogy ez a csúcsról völgybe menetelés tervezett volt, vagy csak életére visszatekintve ismeri fel ezeket.

– Azt tudtam mindig, hogy mikor kell onnan leereszkedni. A csúcson veszélyes sokat ülni. Nem, nem készítettem ezt el tervszerűen mondja Tömöry, és elárulja azt is, hogy ma van a nyolcvanadik születésnapja, kap egy nagy tapsot, majd hozzáteszi, hogy a feleségével egy napon születtek és neki is kér egy tapsot. Úgy érzi, hogy ez az utolsó völgy ahova célként érkezett meg, Székelyudvarhelyre, ahova a felesége, és egyben sok éven át legszeretettebb munkatársa, a szintén udvarhelyi, Lőrincz Melinda, díszlet- jelmeztervező is hazahúzza már – itt azért megemlíteném azt is a teljesség kedvéért, hogy Tömöry Péter többek közt az én sógorom.

Violanász, cenzúra és privatizáció

Tömöry néhány írását elkaszálta a cenzúra. A kéziratait azonban azóta is tartogatja, s a színháztól való visszavonulása óta ezekkel foglalkozik. 2020-ban jelent meg a Címzetes Szavak című kötete, a Violanász 2022-ben, úgy, hogy a regényt ’87-ben írta.

– Az igazság az, hogy én a rendezés mellett, ami ugye leköti az ember idejét, folyamatosan írtam. Tehát én elsősorban írónak tartottam magam, és mások is annak tartottak, és értékeltek talán sokszor többre, mint rendezőt. Ez a Violanász 37 évvel ezelőtt íródott, és a budapesti Szépirodalmi Kiadóhoz került, ott kötöttek velem szerződést. Aztán jött a rendszerváltás, jött a privatizációja ennek a híres budapesti kiadónak, és az új tulajdonos nem vállalta a kiadást. Az volt a gond ezzel a könyvvel, hogy a ’80-as évek derekán íródott, és nem egészében, de kulcsregény.

Abban az időben Veszprémben azonosítani lehetett a figurákat, akik párttitkárok, írók, kisvárosi hősök, Nobel-díjra várakozó dilettánsok voltak. A kiadónál Mátis Lívia vette gondozásba a könyvet, de a cenzúrával harcot kellett vívni már akkor is. A román cenzúrához viszonyítva nehezebb volt Magyarországon, jóllehet úgy tűnt, hogy szabadabb, de Romániával szemben, ott senki nem vállalta a felelősséget. Akkor a kiadóval 25.000 példányra kötöttem szerződést, biztosak voltak benne, hogy hihetetlen nagy érdeklődés fogadja majd, pont emiatt, hogy be lehet azonosítani a szereplőket, és egy közép-kelet-európai kisvárosnak a berendezkedését, a szövevényes és izgalmas lenyomatát adja. 

A Violanász négy könyvből áll, mindegyiknek más az alaphangja. Száva Enikő Tompa Andrea Omertájához hasonlítja a könyvet, amely szintén egy történetet mesél el több szemszögből megvilágítva. Tömöry regénye is három különböző szemszögből világította meg ugyanazt a történetet, beágyazva abba a közegbe, és abba a korszellembe, ami a 80-as évek első felét jellemzi. 

Három és fél évtizeddel ezelőtt írtad a könyvet, most újra kellett olvasnod, milyen volt a viszonyulásod a régi önmagadhoz? – teszi fel a kérdést Száva Enikő.

– Hát azt kell mondjam, hogy egy nagyon tehetséges ember volt, aki írta, és sokkal tehetségesebb, mint amilyennek most magam tudom, vagy képzelem. Érződik benne a rendszerváltás előtti időszak, az a nagyon színes és különös magyar politikai élet, fiatalok voltunk, forrongtunk, és forradalmat akartunk. Csendes forradalmat képzeltünk, de közben meg akartuk magunkat mutatni, hiúak is voltunk kellőképpen, becsvágyók voltunk méginkább, összetartoztunk, de ettük is egymást. Tehát egy forrongó, átváltozásban lévő világ volt. 

Tömöry Péter ebben az időszakban elmondása szerint színházat akart mindenből csinálni. Kecskeméten volt a színháznál vezető rendező, közben alapított egy színjátszó csoportot Harag György Színpad néven, és volt egy kis csoportja az Úttörőházban is.

– A Harag György Színpad, ez az Irodalmi Színpad, középiskolásokból állt, és csak lányok voltak, meg egy fiú, a mai napig emlékszem a nevére: Tóth Andriska, és tizenhét lány, akik akkor lelkesedtek értem, mert én csináltam nekik egy teljes évadot a színház mellett, és konkurensei voltak a színháznak, telt házakkal játszottak a művelődési házban. Ezekkel a  lányokkal való folyamatos együttlétben jött ez az ötletem, hogy meg kell írni az ő forradalmukat. 

A regény  központjában az áll, hogy ezek a lányok nem értenek egyet a szüleikkel, és egy biológiai forradalmat akarnak csinálni, amivel az emberiséget kicserélik, megváltják: érzékenyebbé, emberibbé teszik. Az ötlet az merész volt, mert ez a húsz lány úgy akarta megvalósítani a forradalmat regényben, hogy kiválasztanak egy olyan apát, aki megtestesíti a biztos erkölcsi mércét, és tőle egyszerre esnek teherbe. Ez az ő biológiai forradalmuk. 

– Nekem a nevemhez akkor sok botrány kötődött, aláírtam a mentori tiltakozásokat, hozzátartoztam a mozgó világ körhöz, ahol az ellenzéki írók csoportosultak, és volt még egy különlegességem, hogy én voltam az erdélyi, az átjött, hol román, hol székely, attól függően, hogy kinek milyen szemszögből volt velem baja – mondja Tömöry,  nem volt egyszerű akkoriban a lázadók oldalán tevékenykedni. Hozzáteszi, hogy Kecskemét után Veszprémbe került, síiskolát alapított.

– Ott aztán a városban azt sustorogták, akik ismerték a könyvet, hogy a tizenhét lány és a fiatal Tömöry a rendező, akit imádnak ezek a lányok, valószínűleg személyes tapasztalatból írta a regényt. Valóban személyes tapasztalat, csak nem ilyen vonatkozásban. Úgy nyúltam hozzá a témához, hogy ismertem ezt a közeget. Szóval volt egy ilyen várakozás a megjelenés előtt, hogy mi fog kiderülni ebből a regényből, ki fog bukni, mert akkoriban még bukni lehetett egy ilyenen.

– Egyébként van a regényben olyan szöveg is, amely ha akkor megjelenik, büntetés járt volna érte. Például Domonkos István Kormányeltörésben című verse került be a könyvbe, és valószínűleg akkor, amikor beemelted, akkor még csak nem is sejtetted, hogy tulajdonképpen ez a vers a magyar irodalom meghatározó szerzeménye lesz – hívja fel a figyelmet Száva Enikő a könyv egy részletére, és fel is olvas belőle. 

– Sejteni sejtettük, csak nem volt akkor még a magyar irodalmi köztudatban benne. 

Akkor voltak a nagy emigrációs hullámok. A ’80-as években nem is fogadtak nagy szeretettel Magyarországon, a Jugoszláviában élő magyarok a jugoszláv útlevelükkel mehettek fel Svédországig, és Domonkos is odament.

Érdekes, hogy ez a 37 évvel ezelőtt íródott regény, ami a forradalomról és a migrációról szól, most jelenik meg, és ennél aktuálisabb nem is tudna lenni. Akkoriban ezek bújtatott témák voltak, most pedig harsogó. 

– Rengeteg erdélyi, udvarhelyi kötődése is van a regénynek. Mert például fel lehet ismerni benne azt a helyet, ahol ti laktatok, a református iskola melletti, mai Voința épületét – teszi hozzá Száva Enikő.

– Igen akkor bennem még frissen éltek ezek az emlékek. Nem volt egyszerű áttelepülni, ott meg kellett újra mindent harcolni, úgyhogy értékeltem, hogy hova kötődöm, mi volt előző életemnek a gyökérvilága. 

Van élet a színházon túl is

Tömöry egész életében jelen volt a színház, de 2015 óta egyáltalán nem rendez, sőt, már nem is jár színházba. Miért szakítottál a színházzal végleg? – teszi fel a kérdést Enikő.

– Hát, erre csak annyit mondanék, hogy ez a színház, ami ma van, nem érdekel.

– Számodra mit jelentett a színház?

– Akkor mindent. Valaki egyszer azt mondta, hogy én mindenből poézist csinálok. Na, ez hiányzik abból, ami a színháztól való elvárást jelenti ma. Azt már nem várják el, hogy poétikus legyen. Ma már több a cselekményesség, földhöz közeliség, akár durvaság. Nem tudom pontosan megfogalmazni, nem akarok ítéletet mondani senkiről. 

– Azt mondtad, hogy most éppen völgyben vagy, de hát nyilván olyan nincs, hogy Tömöry nem valamilyen csúcs felé tart, nálad nincs olyan, hogy nincs kihívás. Most min dolgozol?

– Az én csúcsom már az is, hogy itt vagyok 80 évesen, hallak téged, és tudok beszélgetni. Most egy verseskötet fog elkészülni, amelynek szintén Hodgyai Csaba Arnold készíti a borítóját, mint a Violanásznak, és a Címzetes Szavaknak, épp most beszélgetünk róla, majd a további öt következik, melyek már mind a sepsiszentgyörgyi Tinta kiadónál vannak. 

Ezek között, a megjelenésre váró kötetek közt, van egy olyan, amelyben felnőtteknek szóló mesék vannak – egy ilyen mesével zárja Tömöry a beszélgetést:

Az erdőben a legjobb táncos a százlábú, és hatalmas sikerei vannak. Az erdő állatai összegyűlve tapsolják, ő meg káprázatosan táncol. A békát eszi meg a fene az irigységtől, akárhogy próbálkozik, a nyomába sem ér. Ír egy levelet a százlábúnak: Tisztelt mester! Én minden este ott szorongok a legelső sorban és nézem a művészetét! Csak arra lennék kíváncsi,  hogy magam is meg tudjam alkotni a magam művészi valóságát, hogy amikor a százegyedik lábadat mozgatod, mit csinál az első, és amikor harminckettedik lábadat megpördíted, akkor hogy bokázik a negyvenkettedik és a harmadik? 

A százlábú elolvassa a levelet, és soha többet nem táncol.

Egyértelmű.

Mikor az ember már nem tudja, vagy kezdi tudatosan mozgatni a négy lábát – mert nem kell száz –, akkor meg kell gondolni, hogy kell-e még táncolni.