fotó: DÁVID ANNA JÚLIA

Képzeld el, hogy este van, nemrég köszöntötted a boldog új évet. Januárhoz képest nem túl hideg, de mégiscsak január. Te csak rohansz, ahogy bírsz a sötétben. A tűz és a tűzoltó kocsik piros fénye világítja meg az éjszakát. Sokszor nézted már, hogyan nő és csökken az árnyékod, ahogy a fénytől távolodsz vagy a közelébe érsz. Most nőnie kellene, hisz távolodsz, de sehol sincs, elégett talán az árnyékod is. Hangosan kiabálják, hogy szállj fel a buszra. Indulás! Anyád és az összes gyerek hangosan sír.

Harminchat éve taposom a földet, 20 kerek éve, hogy Somlyón élek, de ilyen lángot életem-napomban nem láttam. Percek, szekundák alatt terjedt. 9-kor megtörtént a baj, fél tíz felé már fele ház oda volt. Akkora tűz volt, hogy 200 méterre álltunk tőle, s a tűz úgyis sütött, akkorára terjedt. Nagyon katasztrofális volt. Nagyon-nagyon. Gyerekek szanaszéjjel, a felnőttek sírtak, zokogtak, merről csak éppen ért. Hallod-e, ez kiszámíthatatlan volt, hogy ez még az életbe Hargita megyében, itt Csík környékén, se Udvarhelyen nem volt.
– Varga Zsolt, tűzkárosult

Varga Zsolt, tűzkárosult

A kutyák ugatnak, a libák vadul gágognak. A férfi, az összes férfi hallgat. Egy nagy terembe visznek, sportcsarnok a neve. Idegen emberek hoznak takarót, teát, párnát. Úgy alszol el az idegen szagú matracon, hogy reméled, reggelre kiderül, ez az egész csak egy rémálom volt. A szagok lassan ismerőssé válnak, a folyton változó piros, kék és mindenféle színű ruhás emberek is, akik hazamehetnek este, akiknek csak néhány napig egy csíkszeredai szálló az otthonuk.

Majd képzeld el azt is, hogy Csíkszereda hófehér menyasszonyként terül el hétfő reggel, ahogy

ereszkedünk lefele a Hargitáról.

Az Erőss Zsolt Aréna körül akkora a csend, mintha nem lenne tíz napja 260-nál is több embernek az otthona. Tíz napja, hogy itt vannak elszállásolva a csíksomlyói romatelep egykori lakói, akiknek leégett a házuk. Az előtérben a gyerekek a kávéautomatát püfölik, vagy, ahogy ők hívják, a teagépet.

Bennebb zsivaly fogad, és a lélegzetünk is eláll a hatalmas ruha- és cipőhalmok láttán, amik a terem fala mentén sorakoznak. A lágert idézik. Csakhogy ott a halál várt az emberekre, itt meg az élet, egy új élet.

Egy kisebb falunyi nép él itt egy légtérben összezárva. A földszinten az étkező van berendezve, az emeleten a háló: sok-sok matrac egymás mellé téve.

Te, nem panaszkodok, kicsi zaj van, de tűrhető. A gyermekek jól bírják, ők viszik a legjobban. Éjjel-nappal nem tudunk aludni. Álmosok vagyunk, a gyerekek örökké futkorásznak, beszélgetnek.
– egy károsult

Nem maradhatnak míg a világ itt, és nem is tölthetik az időt a semmivel, mert annak rossz vége lenne. Rendszer kell, napi rutin és foglalkozások, amikkel hasznosan el lehet tölteni a várakozási időt, amíg eldől, innen hová költözhetnek.

A segítséget a foglalkozásokhoz a civil szervezetek ajánlották fel: a Máltai Szeretetszolgálat, a Gyulafehérvári Caritas, a Gondviselés Segélyszervezet munkatársai maszkban, egyenruhában masíroznak fel-alá. Udvarhelyről ismerős szempárokat is látunk köztük: Tófalvi Orsolyát, a Caritas délutáni oktatási központjának vezetőjét, Bodó Csillát, a Budvár negyedben dolgozó pedagógust, Isztojka Mátét, a Gondviselés Segélyszervezet önkéntesét.

András Lóránd, a megyei tanács keretében működő mélyszegénységi munkacsoport vezetője

Ma érkeztek, még ők sem nagyon tudják, mi lesz a dolguk, a hamarosan kezdődő eligazításon fognak több információt kapni erről a máréfalvi András Lórándtól, a megyei tanács keretében működő mélyszegénységi munkacsoport vezetőjétől, aki az egész itteni tevékenységet felügyeli.

Míg a logisztikai részt az önkormányzat rendezi, addig a mélyszegénységi munkacsoport a szakmai vonatkozású kérdésekért felel. Segítségükre vannak olyan szervezetek, akik érdekeltek a témában: a gyermekvédelem szociális munkásai, a pszicho-pedagógiai kabinet, a gyulafehérvári Caritas, a Gondviselés Segélyszervezet és a Xantusz János Általános Iskola pedagógusai, magyarázza András Lóránd.

Köszönjük a polgármester úrnak, az elöljáróknak, a bukurestieknek, mindazoknak, akik segítenek rajtunk, Caritastól elkezdve mindenkinek. Mit mondjunk egyebet? Ételünk megvan, vizet hoznak, más megoldás nincs. Várjuk, hogy mi lesz a következő helyzet. Nem tudjuk még, mi lesz. Jőnek, papíron írogatnak, kérdezősködnek jobbra-balra. De még nem tudjuk.
– Varga Zsolt, károsult

Nem tudjuk még, mi lesz

Sógor Enikő, nemrég megválasztott alpolgármester fáradhatatlanul adja egyik interjút adja a másik után. Fontos, hogy minél több információ eljusson az egyik közösségtől a másikig a jelenlegi helyzetről, hogy ne eszkalálódjon az ellenérzés, ami a kezdeti lelkesedés után kezd megjelenni a nem roma lakosság körében a károsultakkal szemben, mondja a halk szavú, de határozott városvezető.

– Azon az este, amikor kitört a tűz, azonnal felhívást tettünk közzé a csíkszeredaiakat kérve, beleértve a katonaságot, csendőrséget, gyermekvédelmet is, hogy szükség lenne matracokra, ágyneműre, párnákra. Rövid időn belül sorban álltak az adományozó csíkiak az Erőss Zsolt Sportaréna előtt, ahová elszállásolták azt a 262 embert, akik a tűzvészben fedél nélkül maradtak.

Hihetetlen látvány volt, ahogy sorakoztak az emberek az adományokkal. Egyszerűen nem hittem el. Nekünk, csak annyi volt a dolgunk, hogy irányítsuk, eligazítsuk őket, mit hová tegyenek – csuklik el a hangja. Az alpolgármester minden alkalommal meghatódik, amikor a lakosság szolidaritására emlékezik. Pedig nem egy sírós nő.

– Este tizenegyre mindenkinek megvolt a párnája, pokróca, matraca, teája, és mindenki családonként el volt helyezve.

– Mi történt a lelkes emberekkel két hét alatt, hogy megváltozott a károsultak iránti közhangulat? – tesszük fel a kérdést az időközben megjelent cikkek, közösségi oldalakon posztolt ellenséges hozzászólások, megjegyzések alapján. – Ez egy természetes folyamat, hogy katasztrófa esetén először mindenkiben nagyon nagy a szolidaritás, de ugyanilyen természetes, hogy ez lankadni fog.

Akkor kezd konfliktusos lenni a helyzet, 

amikor kiderül, hogy egyik vagy másik lakóközösség szomszédságába kerülhetnek a romák. Hétvégén kikerült egy félinformáció a hatóságoktól a lakosság körébe. A vízügy a károsultak rendelkezésére bocsátott lakókocsikat, amiket az önkormányzat csíkzsögödi területén helyeztek el.

Mindenki, akit kérdeztek, házat akar, mert képzeld el, ha 260 embert betesznek konténerbe, eltesznek egy erdő szélére, ott mit fogunk csinálni? Megyünk fát vágni?
– Varga Zsolt, károsult

Az a hely, ahol most van Zsögödben, az nem jó. Ki van téve az erdőbe, azzal én se értek egyet.
– Rostás János, pünkösdista lelkipásztor, cigányvajda

A lakosság körében máris elterjedt, hogy odaviszik a fedél nélkül maradt cigányokat, és sokan tiltakozni kezdtek, lakossági fórumot is szerveztek a városvezetők részvételével. A lakossági fórum olyan szempontból tárgytalan volt, hogy időközben megvizsgálták a lakókocsikat és kiderült, nincsenek lakható állapotban, valószínűleg vissza fogják adni az adományozónak, s a terület sem alkalmas a fedél nélkül maradottak befogadására.

– Te mit szeretnél, mi legyen? 

– A házamat visszakapni. Mindannyian azt szeretnénk. Magad előtt képzeled te azt, hogy a te házad elégne, a fehérnép állapotos. Te szerinted a ház helyett házat építnél-e őszintén hat gyermekkel? Vigyem egy konténerbe, a hidegbe? Te szerinted az jó ötlet? Azt mondják, hogy a konténernek a belseje felül meg van pimpósodva. Az én szerintem nem valami jó. Én úgy hallottam, hogy ezek a konténerek olyanok lesznek, mint a… tiszta termopánból van megépítve. Mobilházak, azt mondják erre. Hát, hallod-e, erre nem tudom, mit válaszoljak, mi ezzel nem vagyunk megegyezve.
– Varga Zsolt, károsult

Össze vannak zavarodva egyesek, mert a lakókocsis híresztelés után kiderült, a kormány konténerházakat ígért, amik a héten vagy jövő héten érkeznek, és a helyi hatóságok is csak annyit tudnak róluk, hogy téliesítve vannak, de hogy például konyha, fürdő van-e bennük, számukra sem ismert. Sógor Enikő elmondta, hogy arra gondoltak, amennyiben nincs a házikókban vizesblokk, néhány konténert átalakítanának közös fürdőhelyiséggé.

Az, hogy a somlyói telepre visszamenjenek, ki van zárva. 

A terület jogviszonya nem tisztázott, több tulajdonosa is van, akik visszaigényelték az ideiglenes kormányalapban levő földet, folyamatban van a visszaszolgáltatás. Nem az önkormányzat területe, nincs közművesítve, és az ebből a célból létrehozott katasztrófavédelmi bizottság – tűzoltóság, megyei tanács, közegészségügyi igazgatóság stb. szakemberei – szerint nem lakható.

Sógor Enikő alpolgármester

Már csak tűzvédelmi szempontból sem, mert szorosan egymás mellett álló, többségében legfennebb falvédőkkel, régi szőnyegekkel szigetelt picurka faházakról van szó, amelyek viszonylag kis területen helyezkednek el.

Nagyon meg voltunk ijedve, sírtunk, mi lesz a házunkkal, velünk, hova fogunk jutni. Aztán jött a polgármester úr, és elmondta, hogy a stadionba bé kell jönn, s majd kialakul.
– Varga Zsolt, károsult

Nem költöztethetjük őket oda vissza, de nem is akadályozhatjuk meg őket abban, hogy visszamenjenek. Mert egy részük vissza szeretne térni, akiknek áll még a házuk. Sokan innen is hazajárnak elrendezni az állatokat, főleg a férfiak. Nem tudják elképzelni az életüket, hogy milyen lenne máshol – mondja Sógor Enikő.

A Korodi Attila-féle új önkormányzatnak már a választási programjában is szerepelt a lakótelep helyzetének megoldása, – tudjuk meg az alpolgármestertől – , a tűzvész azonban felgyorsította a folyamatot.

Szerencse volt az, hogy halál nem volt közöttük. Örvendek, hogy a lakások elégtek, mert eddig senki nem segített nekik. Most fogja segíteni őket az Isten. Az embereken keresztül ki fogja emelni őket abból a szegénységből. Egész Szeredában s a környékén a kontájnerekből éltek ezek a szegények.
– Rostás János, lelkipásztor, cigányvajda

Most már jó ez, mert kicsit, ha az ember feljebb lép, és ha egy lépcsővel feljebb vagy, akkor már jobban el vagy ismerve. Nincs, mit mást mondjak.
– Varga Zsolt, károsult

Sógor Enikő szerint az kihívás most, hogy olyan, hosszabb távra tervezett, de átmeneti helyet találjanak a károsultaknak, ahol nem lesznek elszigetelve a társadalom többi részétől, hisz az integrációjuk és nem a szegregáció lenne a cél, de ne is legyenek túlságosan forgalmas helyen, mert akkor lehetetlenné válik az, hogy fokozatosan illeszkedjenek be a társadalomba.

Hogyan telnek a mindennapok? 

A civil szervezetek önkéntesei egész nap jelen vannak, és mentorálják a családokat, ami azt jelenti, hogy beszélgetnek velük, lefoglalják a gyerekeket, foglalkozásokat szerveznek nekik.

Reggel nyolckor jönnek a civilek, ébresztenek, imádkoztatnak, az este 8-9 közti vacsoráig itt vannak. A reggelit kiosztják, hidegétel: egy-egy egész kenyeret is kap egy család, felvágottat, gyümölcsöt. Ebédre rendszerint meleg étel van, amit az adományozók, mint például múlt héten az udvarhelyi vállalkozók, vagy a városháza kantinja főz. Estére szintén meleg étel – tudjuk meg a menüt Sándortól, aki a roma közösség képviselőjének nevezi magát, de családnevét nem árulja el.

Délelőtt a gyerekek tanodai tevékenységen vesznek részt kis csoportokban (általában pár családból áll egy csoport), a többieknek csoportfoglalkozások vannak, minden csoportnak van két szociális munkás koordinátora, illetve egy vezetője, akit a tagok közül választanak. Az lenne a cél, hogy úgy kezeljék a helyzetet, hogy a károsultaknak döntési joguk legyen továbbra is az életük fölött, de segítséget kérhessenek az életviteli problémáikban.

A délutánok a szabadon választható programokról szólnak: „van egy pici szórakozás, egy pici nevetés, egy pici időtöltés”, de oktató jellegű dokumentumfilm-vetítések is vannak.

Ezt helyezik egy „lelkületi keretbe”: reggel, délben, este imádkoznak, éneklések, áhítatok vannak lelkipásztorok segítségével, sorolja András Lóránd.

– A tűzeset utáni intervenciót egy átmeneti időszak követi – ebben vagyunk most –, amikor fel kell készíteni őket arra, hosszú távon mi fog történni velük. Participatív módszert alkalmazzuk: ők döntik el, mikor mi történjen velük, ki hova költözzön. Emellett hosszú távon segítünk lakást, munkalehetőséget, iskolát stb. keresni. Van olyan család, ahol minden reggel kelnek az emberek, elmennek dolgozni, délután visszajönnek. Van olyan család, akiket azonnal integrálni lehetne a társadalomba – mondja András Lóránd, projektvezető.

Jó, megértem, étellel szponzorálnak egy évig, de én nem tudom, semmit sem tudok azon kívül, hogy itt vagyunk, reggel, délbe, este kajálunk, lefekszünk. Attól eltekintve az embernek egyébre is van szüksége. Cigizünk, kávézunk. A gyerekeknek édesség kell. Mondjuk, almától elkezdve banán, narancs, tej, minden megvan itt nekik, nem tudjuk ezt szóval megköszönni, se a népségnek, se a polgármester úrnak, se az elöljáróságnak, se a fehér háznak, hogy ennyi jót tett velünk. Nekünk az a választásunk, hogy nekünk a házunk az életünkben a legfontosabb.
– Varga Zsolt, károsult

Egész világ ellenségünk 

Két közművesített, beépítetlen telek van az önkormányzat tulajdonában, de mivel a múzeum háta mögötti terület ultraközponti, illetve a Tudor negyed végében lévő sűrűn lakott helyen vannak, egyikük sem alkalmas a befogadásra. Ez egy megoldatlan probléma jelenleg. Nem szeretnék szétválasztani a romákat, hiszen, ahogy ők maguk is fogalmaznak önmagukról: nagyon összetartó, családszerető közösség, ha együtt vannak, könnyebb lenne felügyelni a fejlesztésüket, segítésüket.

Másik oldalról a lakosság, a zsögödiek ellenérzését is teljesen átérzi az alpolgármester: elmondja többször is, hogy neki személyesen is volt problémája velük. A családi házukba betörtek, kirabolták, gyermekeiket megfenyegették az utcán, tudják, hogy a somlyói telepről voltak az elkövetők, de nem szabad mindenkit azzal a néhány problémás egyénnel azonosítani, akik megszegik a törvényeket. Azok, akik akár azonnal képesek lennének az integrációra, vagy azok, akiknek kicsit több segítségre lenne szükségük ehhez, nem lehetnek a problémás emberek áldozatai.

Van baj velük, sok baj van velük. Negatív komment van rengeteg. Az a szerencse, hogy sokan olvasni se tudnak, ezért nem is bántja őket. Nekik már mindegy, csak haza szeretnének menni. Az utcára nem lehet tenni őket. Valahogy lesz.
– Sándor, közösségi képviselő

A hatóságok helyzete olyan szempontból is kényes, hogy Csíkszeredán a nemzetközi jogvédő szervezetek szeme. Minden lépésüket figyelik, nem lehet tévedni, mondja a város szociális ügyekért felelős alpolgármestere.

Az önkormányzatoknak nincs ahonnan előteremteniük 200 lakást hirtelen, miközben egyre nagyobb a társadalmi nyomás és az ellenállás. Mindenki azt mondja, a problémát meg kell oldani, csak hozzám ne jöjjenek – fogalmaz egy civil szervezet képviselője.

Udvarhelyről jöttek? Látszik, hogy falusiak!

A gyerekeket lehet nevelni, bennük van a változás reménye, de a felnőttekről sem szabad lemondani, hanem ahhoz kellene hozzásegíteni őket, hogy tudják eltartani a családjukat, a gyermekneveléshez szükséges anyagiakat tudják előteremteni, hangzik el a szakemberek, a hatóságok részéről.

Alig fejezzük be az alpolgármester asszonnyal a beszélgetést, elcsípünk egy piros blúzos önkéntest babakáddal a kezében, utána osonunk. A hosszú folyosón gyerekek szaladgálnak egy labda után, őket kerülgetjük közben, míg meg nem érkezünk egy kifűtött öltözőbe: a padokon pelenkák és babaruhák hevernek, három anyuka vetkőzteti gyerekét, az önkéntesek pedig a vizet készítik elő.

Joszif és Ádám anyukája nem csak az önkéntesek, hanem a mi társaságunkat is élvezi, szívesen válaszol a kérdéseinkre, sőt, még a négy hónapos Joszifot is karba vehetjük. „Maguk falusiak, látszik”, válaszolja, amikor elmondjuk neki honnan jöttünk, majd hozzáteszi: ő is udvarhelyi, később költözött csak Csíksomlyóra.

Minden második nap fürdeti a négygyermekes Melinda a kicsiket. A hároméves Ádám nem akar fürödni, folyton elszalad, míg az anyja a kicsit mosdatja. Mindkét kisfiú bájos, rózsaszín ruhákban, a nagyobbiknak a haja két copfba kötve, csak a nevük árulkodik arról a vetkőzésig, hogy legénykékről van szó.

December 6-án született, tehát három hetes az unokám. Szimonának hívják. 15 éves a kislányom, nagyon fiatal. Nem ért úgy, mint én. Nekem sincsen nagy családom, csak két kislányom van, a másiknak is már várandós, most tölti a 18 évet. Egyik leányom külön van, a kicsike velem egy lakásban ezzel a babával. Kicsike a ház, deszkából van, két ágy van benne. Persze, hogy vissza szeretnék menni. A mi házunk s a kislányomé nincs leégve.
– Ötvös Zsuzsanna, a tábor hivatalosan is legkisebb lakójának nagymamája, a tüzet okozó Vándám testvére

Az önkéntesek türelmesen hordják a hatalmas, felcímkézett ruhakupacokból a ruhaneműt, egy-egy ötször is megjárja magát, míg egy babát felöltöztet az igényes édesanya, akiknek ez túl vastag, az túl rövid, amaz nem elég nagy. De vannak csendesebb, kevésbé követelőző anyák, akik ellátják a gyermeket egy hang nélkül. És vannak olyanok is, akik kihasználják a helyzetüket. Valószínűleg otthon se ruha, se víz, se meleg, sem segítségük nincs a fürdetéshez, itt pedig ugráltatják az önkénteseket. Nem használ a közösség megítélésének, ha ezt is leírjuk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az emberek, ahogy a „fehér ember” sem, itt sem egyformák.

Jumătate eu, jumătate Halleluja!

Az étkező irányából hangos zenét hallunk: mintha énekelnének fent. Az anyuka közben int, hogy kövessük az emeletre is. Nem kell sokat bíztatnia, őt és a hangot követve hagyjuk egymás után a lépcsőfokokat.

Nem csalt a fülünk: a lépcsőfeljárótól jobbra mikrofont adogatnak egymásnak a férfiak. Őket vagy 10-15-en állják körbe, pár önkéntes is csatlakozik a tapsoló tömeghez olykor egy kis időre. Van, aki a mikrofonossal együtt dúdolja a manele-t, van, aki Facebookon élőzik, de olyan is akad, aki bekiabál egy-egy halleluját.

A hangulatot csak fokozzák a futkorászó gyerekek: a matracok ruganyosságát próbálgatják, pufuleces zacskó felett vitatkoznak, játékautókkal kerülgetik a felnőttek lábait, vagy falécekkel kardoznak. A terem bal oldala csendesebb, itt, akinek épp nem seprű van a kezében, az a matracán alszik, heverészik, beszélget vagy éppen keni a margarinos kenyeret.

Ez a mulatságnak tűnő rituálé az étkezés előtti áhítat. Táncolni nem szabad, csak tapsolni, szólít meg egy önkéntes, amikor önkéntelenül táncra perdül a lábunk a zene hallatán.

Köztes hangok ereje

Ebéd után kisebb csoportosulásra leszünk figyelmesek az emeleten. Két férfi áll a közepén, egyikük a már ismert roma képviselő, Sándor. A másik, kucsmás férfiról hamarosan kiderül, hogy a közösség nagy részén részének a vezetője, Rostás János cigányvajda és lelkipásztor egyben. Ők a közvetítők a hatóságok, a civil szervezetek és a tűz károsultjai között.

Sándor és Rostás János

– Én felelős is vagyok, cigány felelős és pásztor vagyok, lelkipásztor. Nagy pünkösdista gyülekezetem van itt a Tavasz utcában, Csíkszeredában. Tizenhét éve, hogy megtértem én is. Abban igyekszem, hogy megtérítsem az embereket az igaz útra: ne lopjanak, ne igyanak, ne verekedjenek, minden rosszból ki akarom őket emelni, ha az Isten is akarja, és az Isten a megsegítőm.

– A Tavasz utca 13-ban van az imaház, pünkösdista vallás, románul úgy hívják, hogy Biserica postului penticostal a romilor din Romania. Mindenkinek az egyháza, aki az urat szereti, és aki be akar jönni.

– Ezeket a sok romákat itten – el merem mondani, hogy – senki semmivel nem segítette őket egyáltalán. Nekem volt gondom arra, hogy amivel tudjom, segítsem a Caritason keresztül: ruhával, ágyneművel. Mikor volt ez a nagy betegség – a járvány elején elrendelt szükségállapotra utal – az imaházban összegyűlt pénzt összeszedtem, s száz családnak vettem élelmet, amikor nem szabadott kijöjjenek a lakásból. Nem tudtak pénzt keresni, az imaház is be volt zárva.

– Én nem tudom konkrétan megmondani, mi lesz velük, hova mennek innen, mert kedden kell menjünk gyűlésbe. Azt kértem a prefektúrától, a polgármestertől s Borboly Csabától, hogy ezeket a romákat, akiknek a háza még lakható, tegyük vissza a házukba tavaszig, vagy ameddig akarják, a roncsokat nyomassák el, s a lakókocsikat vagy mit, tegyék arra a helyre – mondja arról, hogy vezetőként mit gondol, mi lenne a legjobb a követői számára.

– Mert ezek úgy meg vannak szokva egymással, össze vannak szokva, mint a farkasok az erdőben. Nem akarnak egymástól elmaradni. Ilyenek a romák, erősen összetartanak. Nem tudom, a vezetőség mit határoz. Imádkozunk, hogy az Úr törje meg a szívüket, a kőszívet az emberekben, hogy tudják egy olyan helyre helyezni őket, amivel ők is meg vannak elégedve, hogy jobb dolguk legyen ezután, mint idáig, amilyen dolguk volt.

A magyarok is csináltak ilyet

Kifelé haladva a portást kérdezzük, hogy mit gondol a kommentekben említett rongálásokról, hogy érzi magát az arénában, mióta a romák ott laknak.

Letörtek egy kézszárító-tartót s egy tükör alatti polcot, de addig is megtörtént az ilyen, amíg a sportesemények voltak, a magyarok is csináltak ilyet. A vécé is eldugult, meg persze, hogy eldugul most is, mert nem erre volt tervezve, hogy folyamatosan ellásson 260 személyt. Csak az a baj, mindenki a rosszat hangsúlyozza, arra megy rá leginkább – mondja az a férfi, aki minden második nap 24 órát tölt azzal, hogy felügyeli a ki-be haladókat, és karbantartja az épületet.

Egy házszám, 300 lakos

A Szék útján haladunk kifelé, de még a kegytemplom előtt balra fordít a GPS. A Somlyó 33-hoz napnyugta előtt, a legnagyobb hidegben érkezünk.

Már az utca elején ismerős arcot látunk meg egy sötét autóban, Sándor képviselő biccent oda nekünk. De nem ő az egyetlen, akivel már találkoztunk aznap korábban, többen értek a telepre még előttünk az arénából: kicsit meg is lepődnek, amikor megpillantanak minket, majd behúzódnak a házakba.

Két kutya csóválja a farkát, egy fekete-fehér cica is barátságosan üdvözöl minket. A libák az igazi házőrzők, hangos gágogással jelzik a betolakodók érkezését. Ekkor még semmi jele nincs a nemrég pusztító lángoknak, de elég néhány lépés, és elénk tárul az egész telep.

Az úttól balra eső rész csonkult: néhol csak a ház oldala ép, néhol egy-egy laskaszűrő, meregető kanál, megpergelődött karácsonyi dísz, néhol egy betonból készült alap árulkodik arról, hogy még pár hete az a földdarab valakinek az otthona volt. Néhol semmi: vagy elhordták a többiek vagy a hó temette be.

A telep normális volt, jól ment az élet, 

megtörtént ez a baleset, mert ez baleset volt – mondja Sándor, a roma képviselő. Most az egész telep itt van bent, mert nem volt, hova menjenek, öt család van kint. 35 ház megvan, 25 égett le. A városi legendák szerint az 1950-es évek óta létezik a somlyói romatelep, akkor költözött oda az első két cigány család egy hentes közelébe.

Anyósom ’58-ban született, s már azelőtt ott volt ez a ház. A legöregebb a Czine Ferencé volt, ő költözött oda elsőként. Neki volt lakásszerződése.
– Varga Zsolt, károsult

A megüresedett részen Ötvös Regina és a cica kalauzol végig minket, érkezésünkkor ő a házakból megmaradt deszkákat szeletelte, a fejszével mutogatja hol lakott Majláth Robi, Barcsa Vándám s a testvére Barcsa Rupi meg a többiek.

Ötvös Regina

Ő az élettársával és pár ott lakóval együtt az állatokat szedte össze a tűz után, mire bementek volna az arénába, azt mondták nekik, hogy már elkéstek, két lánya, Henrietta és Paula bent van az anyósával, de ő és a többi gyermeke a telepen ragadt, panaszolja nekünk. Edények, hűtő, étel, új szekér, mindene odalett.

Bár az ő házuk leégett, egy másikba költöztek, akinek a gazdája már nem lakik itt, a kormos fával fűtenek, élelmet pedig kapnak – így élnek a tűz óta. Az itt maradt állatokat ők gondozzák, büszkén mutogatja nekünk a disznókat a bal oldali sor legvégén.

Ha betesznek egy lakásba, ahol van konyha, fürdő, az ember miért ne fogadja el? – teszi fel a kérdést, amikor arról faggatjuk, mire számít a jövőben. Ezek eddig nem voltak meg itt, reméli, most meglehetnek.

Egy fiatalember is hozzánk csapódik közben, ő megmutatja nekünk a megperzselődött disznót a patak mellett, az egyik oldalát már megdézsmálták a kutyák, a fekete-fehér macska is letép belőle egy falatot, ha már úgyis ott vagyunk. Szomorúan meséli, hogy megégett kutyakölyök is van, azt is megmutatja, ajánlja fel. Nem élünk a lehetőséggel, így helyette a még ép házak között indulunk el. Közben a saját kutyájáról is mesél, elvitték a menhelyesek, könnyesedik be a szeme, miközben képeket mutogat róla, arra esküdözik, hogy visszaszerzi majd.

Varga Zsolt háza ablakában fekete macska nyivákol keservesen. Kiengednénk, de az ajtó-ablak be van zárva. Majd kijön a kályhacsövön, ahol bément – nyugtat meg kísérőnk.

Vissza is érkezünk a házak elejéhez, a fehér-fekete cica nyávogva ugrabugrál a vastag hóban utánunk egész a kocsiig.

Nálik van a papír is, a pix is. S a döntés is…

mondja szintén Varga Zsolt arról, hogy nekik nagyon kevés a rálátásuk arra, mi lesz velük a jövőben.

Időközben kiderült, hogy nem épp így van. Talán az előzetes szervezkedés nyomán, talán nem, szerda délután az arénában lévők körülbelül fele, 138 személy (28 család) „az önkormányzat tanácsa ellenére” elhagyta az épületet, és visszatért a Somlyó utca 33. szám alatti otthonába, vagy a megmaradt mintegy 30 házba rokonok, ismerősök fogadták be őket. Kedden jó hangulatú gyűlésről számoltak be a szem- és fültanúk, mely után fogták a cókmókot, paplanhuzatokba, táskákba csomagolták, és elhagyták a védett területet.

Az önkormányzat tájékoztatta őket a telep lakhatatlanná való nyilvánításáról is, így tudatában vannak annak, hogy a Somlyó 33. alatt jelenleg álló házak csak mint ideiglenes lakóhely funkcionálhatnak, válaszolta a csíkszeredai polgármesteri hivatal munkatársa e-mailben feltett kérdéseinkre.

A kormány által ígért konténerházak még nem érkeztek meg, ezek állapotáról és funkciójáról akkor tudunk bővebb tájékoztatást adni, amikor az önkormányzat ténylegesen kézhez kapja azokat és lehetőség lesz felmérni használhatóságukat. Végleges helyüket mind a mai napig nem sikerült megtalálni. Több lehetséges terület felmerült, az önkormányzat képviselői folyamatosan keresik a lehető legjobb verziót, nyilatkozták.

Azt, hogy miért mentek el a szülők, a gyerekek fogalmazták meg egy önkéntes kérdésére: A felnőttek nem butaságból tették ezt, hanem azért, mert nagyon sok pénzt belefektettek házaikba, és nem szerették volna, ha a polgármesteri hivatal esetleg lebontja a házakat, elnyomatja géppel a romokat. Ez pedig Varga Zsolt és a köré gyűlt társaság válasza volt a mi kérdésünkre, hogy miért akarnak mindenáron visszamenni:

– Nekünk ez volt a hazánk, a mindenünk, mi szerettük azt a helyet. Mással nem voltunk megszokva, egybe voltunk sógorok, rokonság, mindenki. De sajnos, ide jutottunk. Úgyhogy sokan kívánkozunk oda vissza. Nekünk ott volt a jövőnk, ott volt mindenünk, nyári szezonban pityókaszedés, ez-az, jöttek a népek, ismertek, mentünk dolgozgatni, tettünk-vettünk, hogy legyen nekünk is.