Akárcsak az édesanyja, Fazakas Réka már gyerekkorában is mindig ügyeskedett valamivel: gyöngyöt fűzött, bútort, ablakot, üveget festett, a középiskola után jogi egyetemre ment. Közben hobbiból füzeteket dekorált, dekupázsolt, telefontokokat díszített, ő volt a fodrász és a sminkes, ha a barátnőkkel bulizni mentek. Elvégezte az egyetemet. De valami más várt rá: anyuka lett. És kibontakozott. Kellett 27 év, hogy rájöjjön, van benne kreativitás, kicsit több, mint amiről tudott. 

A saját esküvője volt az első, aminek a díszítését ő készítette egy kis segítséggel. Ez már akkor szerelem volt, úgyhogy másoknak is segített a dekorálásban. Ma már vendéglátó egységek is megkeresik, hogy segítsen feldobni egy-egy helyiséget, tárgyat. Mellette délelőttönként irodai munkát végez, és amikor ideje engedi, régi bútorokat újít fel. Az utóbbi miatt kerestük meg.

Az elénk terülő város képét csodáljuk az udvarról, miközben a ház ajtaját kutatjuk. Ide Fognak beköltözni Rékáék, ha majd teljesen elkészül.

Nemrég érkezhetett, még pakolászik, sorra hordja be a bútorokat és dekorációkat. A szinte üres sarokból pillanatok alatt egy takaros kis szoba lesz, olyan, amilyeneket Pinteresten, Instagramon szoktunk nézegetni. A szoba végében kiszúrom a már majdnem teljesen lefestett bútort, ebédlő szekrény volt valamikor, home office berendezés lesz belőle – már a találkozás előtt beszélt róla Réka, amikor arról érdeklődtem, hogy van-e olyan projektje, amelyen éppen most dolgozik.

A többi bútort és dekorációt is sorra szemügyre veszem:      

először kicsit furcsának találom, és azon töprengek, vajon miért hozott ennyi mindent egy interjúra. De a következő két órában rájövök, minden darabnak története van. Egy nagyon régi szerszámosládából például sok csiszolás és mosás után irattartó lett. Az egyik váza sem vázának készült eredetileg, Réka bélelte ki, és tette azzá. Benne a bazsarózsákat az anyósa ültette. A legtöbb dolgot ő újította, vonta be, festette, díszítette, gondolta újra vagy szerezte be hatalmas szeretettel valamelyik turkálóban, piacon. 

Fotók: DÁVID Anna Júlia

Ő közben egy ecsetet húz elő, és elveszi a festéket az ablakpárkányról, a bútorról kezd mesélni:

– Valószínűleg mindenkinek ismerős, legelőször az 1976-os Ikeában jelent meg, és utána nagy teret hódított itt, a Balkánon, a bútorgyárak elkezdték másolni. Ez is valahol Romániában készült, volt a hátán címke – említi meg érdekességként.

Más érdeklődő is volt, de ők meggondolták magukat, így lett az övé. Meg sem mérte a helyet, mégis pontosan betalál, mondja mosolyogva.

Először lemosta, zsírtalanította, csiszolta, portalanította. 

Szerkezetileg nem voltak problémák, így jöhetett az alapozó, majd a festék. Több, mint egy hónapja kezdte el a folyamatot, de kevés ideje volt foglalkozni vele. A belső részre szeretne valamit tenni, egy bútorfóliát vagy tapétát, hogy amikor kinyitja, akkor legyen valami izgalmas bent. Az ajtókon található fogantyúkat meghagyja, és lefesti őket, a fiókokét cseréli, osztja meg a terveket. 

Majd egyenként kitér arra, mit is jelentenek az előbb felsorolt folyamat egyes részei. A bútor anyagától függ, hogy mivel szokott zsírtalanítani, a bútorlap annyira nem szereti a vizet, a fa bútorokat azonban vizezés után jó alaposan be szokta fújni konyhai zsíroldóval, majd magas nyomással lemossa. Ezután jöhet a csiszolás. 

– Érdekes, hogy minden régi bútor, ami olajfestékkel le van festve, biztos volt egyszer zöld, barna és fehér is. Kiadták natúrba, jött az első trend, mindenki festett fehérre, utána zöldre, majd barnára – jut eszébe a csiszolásról, amit egyébként sokan kihagynak, vagy nem fordítanak meglelő figyelmet rá, pedig nagyon fontos lépés. Ő hőlégfúvó pisztollyal, majd spaklival szokta teljesen fáig visszaszedni a festéket. Ezután újra megmossa és csiszolja a felületet. 

Ha ezzel megvan, következhet a tapaszolás, ragasztás és ha szükséges, a hibás elemek cseréje. 

Az eltávolított szegek helyét, a szakadásokat szokta tapaszolni. „Ha úgy szeretnéd hagyni a fát natúron, de javítanod kell, akkor használj folyékony fát”, tanácsolja. Ez több színben kapható, olyan, mint egy fogkrém, és spaklival kell kenni. Kicsit látszik a különbség, de jól beépíthető: „nem zavaró az eredmény, mert nem olyan egyenletes a fa, a régi bútoroknak pont ez a szépsége, hogy nem tökéletes. Van benne szúnyom, látszik a használat. Cserébe van lelke” – magyarázza festés közben. 

A cserét nem mindig ő végzi, hanem asztalosok segítségét kéri, de kisebb részeket ő is tud cserélni, ha van hozzá szerszáma. Karácsony óta már van:  

– Egy dekopírt például nagyon szerettem volna. Kettőt kaptam karácsonyra, addig mondtam. Bontottam ki az ajándékat, és megörültem, jé, egy dekopír, dejó, majd jött a következő, az is dekopír volt. Nem cseréltem vissza, egyik itthon, másik a raktárban van – nevet.  

A festés már gyerekjáték, 

pláne, ha megfelelő festéket választasz. Ő gyakran dolgozik krétafestékkel, ezt akár a nappali közepén is lehet használni, mert vízalapú, nem csepeg és szaga sincs, ráadásul gyorsan is szárad és jól fed. Ezt zárni kell még egy réteggel, extra matt lakkot szokott ő használni. Ha azonban az a cél, hogy a fa erezete is látszódjon, akkor a lazúrt ajánlja vagy a vaxokat. A karfán például azt használt, színtelent, mutat a fotelre: felkenés után sötétít, de amikor megszáradt ugyanolyan lesz, mint amilyen volt. 

– Van még egyébként két ilyen fotelem, mint ez. Nem fogom azokat fáig visszacsiszolni, mert öngyilkosság. Nagyon jó lett, imádom, de nagyon sok idő volt, mindennel próbálkoztam: hőlégfúvóval, spaklival, festéklemarót is vettem, amit nem szoktam. A papírok fogytak, de a shellakk nem.

A kisebb részeket sem dobja a kukába, 

lefesti őket, például. Volt olyan munkája is, ahol mindenki azt kérdezte tőle, hogy honnan szerezte be a gombot, azt hitték porcelán, közben dekupázs technikával tette izgalmassá őket. Ezt egyébként nagyobb felületeken is szokta használni, például egy felújított írógépnél is ezt alkalmazta. Vannak olyan darabok is, amiket transzferrel dob fel, azaz kinyomtat egy mintát inverzben, és egy speciális oldattal átviszi a felületre. De lehet kapni előregyártott mintákat is, hasonlítanak a régi tetoválásokra, csak nem kell hozzá víz, magyarázza, rá kell kaparni a felületre. 

A szekrénysor utolsó részeit is befesti, leteszi az ecsetet. „Mindig ecsettel dolgozol?” – kérdezem tőle. „Nagyrészt igen”, érkezik a válasz, de néha a henger is előkerül, az alapozót a nagyobb felületekre azzal szokta felvinni. 

– Van olyan, hogy jó és nem jó ecset? 

– Zsákbamacska. 

– Az ár nem irányadó? 

– Az olcsóbb biztos nem jó. De egyébként az ár nem garantálja a minőséget. Én azt szoktam megkérdezni, hogy melyiket veszik a leggyakrabban, hullatja-e a szőrét, mennyire dús. Minél több szál van benne, annál jobb, ha kevés van, akkor szétválik, kicsit kensz vele, és lesz egy csomó szünet – mutatja a sörtéket. 

Amíg szárad a festék, elindulunk az emeletre. 

– A konyhasziget egy régi íróasztal volt, kibeleltem, az alját félretettem, és csináltattam ezt a lábat, próbáltam, hogy olyasmi színű legyen, mint a konyhabútor. A polcokat is én festettem, a tartókat az ócskapiacról vettem, régebb lehetett kapni az Ikeában. Az étkezőasztal egy nagyon lepukkant, külföldről behozott kerti asztal volt, megemeltük, mert nagyon alacsony volt, a lába is saját, csak lefestettük, olyan, mintha fém lenne. Van egy kávébárom, ami szintén a konyhába jön, csak a lábát még nem tettem fel. Lámpát szereltem bele, kis kávéscsészék a lámpabúrák. Nyitott marad, benne lesz a kávéfőző, teafőző és a csészék – vezet végig a konyhában és az étkezőben.

„Itt egy másik ócskaság”,

nyit ki egy ajtót. Egy mosdókagylót látok, alatta egy varrógépasztallal.

– Szándékosan nem akartam, hogy újnak nézzen ki. Elvihettük volna a homokfúvóhoz, ő lefesti, berakja kemencébe, kész, olyan, mint az új. De én szeretem, hogy rozsdás. A rozsda, a patina szép, karaktert ad – mondja kedves hangon, mint amilyennel gyerekekkel vagy aranyos kutyakölykekkel szokás beszélni. 

A varrógép dobozából lesz a lámpa, osztja meg velünk a terveket: 

– Még a villanyszerelő sem tudja, hogy hogyan, le is akartak róla beszélni. A munkások, akik itt vannak, már nem is mondanak semmit, mert itt semmi sem úgy van, ahogy máshol. Vannak ugye a normák, attól nem igazán akarnak eltérni, de mindig megtaláljuk a megoldást. Az asztalosok már ismernek, megjegyeztek, mert mindig valami elvetemült ötlettel állítok oda. Amikor a csészéket elvittem az üvegeshez, és mondtam nekik, hogy az aljára kellene fúrni lyukat, akkor csak néztek, hogy az aljára lyukat, miért. De élvezik egyébként, szívesen megcsinálják, csak jól megnéznek először. 

Amíg a többi szobán vezet végig, addig az első projektjéről kérdezem. Egy asztal volt, a tüzifarakás tetején látta meg, egy teljes nyáron keresztül kaparászta róla a festéket, ez az új házban varrógépasztalként funkcionál majd. De nem ez volt a kedvenc felújítása, a nagyon reménytelen eseteket szereti, amiről már mások teljesen lemondtak. „Például a fésülködő szekrény?”, kérdezem. Helyesel, egy eresz alatt ázott hét évig, az oldalai el is áztak, cserélni kellett őket, de a végeredmény szinte összahasonlíthatatlan lett az eredeti állapottal.

„Nekem minden kell, ami másnak szemét” – 

jelenti ki, miközben visszatérünk a földszintre. Gyakran jár turkálókba, ócskapiacokra. A barátai is tudják, ha valakinek nem kell valami, akkor szólnak neki. 

Volt már olyan, hogy az út szélén látott meg kirakva dolgokat, vagy épp akkor szabadult volna meg tőle a gazdája, sőt, tűz tetejéről is mentett meg már bútort. A hátam mögött a redőzött ajtókat például egy bácsitól vette. 

– Ment biciklivel, és vitte a hóna alatt őket, én pedig megállítottam, hogy mit akar vele csinálni. Mondta, hogy a feleségének nem tetszik, elmesélte, hogy annó harminc évvel ezelőtt ezt mennyiért csináltatta, a kamra és a deberé ajtó volt a blokkba. De a felesége modernet akar, ő le kellett szerelje, és most viszi a fásszínbe, de ha kell, eladja. Mondtam, kell – meséli az ajtók történetét, amiket azóta is használ rendezvényeken dekorelemként. 

A fabútorok általában menthetőek. Ha vannak olyan részek, amik nagyon szuvasok vagy ázottak, lehet cserélni őket. A furnérlapos darabok is festhetők, ha a legfelső rétege sérült, akkor ezt leszedhetjük, általában van alatta még egy réteg, ami sértetlen és festhető. A kisasztal is furnéros, mutatja, a szélén volt védő is, az lekerült, és az egyenletlenségeket fagittel orvosolta, ez fehér színű, úgyhogy alapos csiszolás után le is festette. 

Már csak az egykori ebédlő szekrény ajtajai kell a helyükre kerüljenek, és majdnem kész is van. Van még egy elkezdett projektje, meséli közben:

– Az az előszobába lesz, egy tűzről leszedett háromajtós ruhásszekrény, 

az egyik fiókját el is tüzelték. Régen Szovátán volt az egyik villában. Onnan tudom, hogy az ajtaja tele van mindenféle nevekkel, évszámokkal, és egy Szováta felirat is van rajta. A középső ajtót levettem, ott lesz egy beülő, cipőhúzó rész,  felette akasztó a vendégeknek, alatta kosarak a cipőknek, kétoldalt pedig beakasszuk a kabátjainkat. Ezt is, amikor látják, nézik, hogy mi lesz ebből, azt hiszik, gyóntatófülke. Gyakran nem látják, amit én látok. Hiába mondom sokszor, hogy jó lesz, csak akkor hiszik el, amikor kész van.

A férjének is vannak kétségei: „gyakran kérdi, hogy ezt a ócskaságot te tényleg be akarod vinni a házba”, meséli nevetve. Az étkezőasztallal is így volt, a végeredmény azonban tetszett neki. 

– Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy nincs melletted egy nagy család, akikre számíthatsz. Délelőtt dolgozom egy munkahelyen, utána csinálom a saját projektjeim, ott van mellette a két gyerek, szűkös az idő. A szekrényeket is el kell hozni, ebben a férjem segít a legtöbbet – vallja be, hogy nem mindig könnyű. Sokszor szidja is magát, hogy miért vágott bele egy-egy új projektbe, de a végeredmény mindig kárpótolja a sok szenvedést és bosszankodást. 

– Sokszor hallom, hogy jaj, hát ilyenünk nekünk is volt, 

csak eltüzeltük vagy kidobtuk. Olyankor szomorú leszek. Ez vandalizmus kategória nálam. Ha van valamid, van érzelmi kötődés: anyukádé, nagyszüleidé volt, azt nem értem, hogy lehet kidobni. Én megmentenék mindent. Benne vagyok egy csomó ilyen csoportban: csináld magad, miket lehet kapni a turikban, falakban – imádom ezeket. Ha látok egy régi házat, az jut eszembe, hogy milyen szívesen felmennék a padlásra, a férjem szerint én vagyok az egyetlen, aki ilyenekre gondol. De vonzanak a régi, pókhálós helyek, ahol elrejtett kincsek lehetnek – fogalmazza meg, hogy mégis miért éri meg számára a végeredményen kívül bútorfelújítással foglalkozni.