A Merkúrban találkoztam múlt héten Polgármester úrral, és röviden elcsevegtünk. Valamiért szeretem ezt a polgármestert, hiába, hogy sok panasz fut be hozzám vele kapcsolatban. Van benne valami tökösség, amit bírok. Szóval beszélgetünk a Merkúr bejáratánál, s lelkesen meghív a nárciszfesztiválra. Mondom neki, hogy épp most adtam egy nárciszos képet a hírhez, amivel beharangozzuk a fesztiválokat. Örömmel újságolja el, hogy terjed a nárcisz a platón, egyre több helyen jelenik meg. Ennek a hírnek közösen örülünk.
Hazamegyek, mondom az asszonynak, aki az illatos virágok nagy rajongója, hogy a hétvégén hagyjuk a fenébe az itthoni, felgyűlt tennivalókat, s menjünk ki vasárnap a pucákokkal Oroszhegyre, a nárciszba. Sohasem voltam még nárciszfesztiválon, de nárciszmezőn már többször, és imádom azt a végtelenség-érzést, amit ott szoktam érezni, mikor sok százezer fehér csillag vesz körül, és puhán bebugyolál a csodás selymes illat.
Eljön a vasárnap délelőtt. Felhívjuk a barátokat, hogy indulunk a nárciszba. Ott találkozunk. Hamar kiérünk, félórába sem telik. Lelkesen szállunk ki az autóból, de csakhamar lemeredünk a döbbenettől.
Ott a gyönyörű nárciszmező, rajta néhány tucat ember két marékkal tépi a védett virágot. Hihetetlen, ilyen nincs! De van. Csak tépik és tépik, és egyre többen vannak. Van, aki megelégszik egy ötven szálas csokorral, de van olyan is, aki annyit szed, amennyi elfér a kezében. Van olyan is, aki annyit gyűjt, amennyi az összefogott két kezében elfér, majd átadja családtagjainak, és tovább szed és szed, mint egy kis Duracell-nyuszi, még egy hatalmas csokrot, majd még egyet és még egyet, ha már ingyen van. Van, aki egész családját bevonja a tevékenységbe, és folyton hallod, amint dicséri a gyerekeket, akárhányszor azok egy-egy maréknyi virágot beraknak a családi közösbe. Odébb feleség osztja a munkát férjével: „én szedek magunknak, Pista tatáéknak és a húgoméknak, te szedj a szüleidnek, Anikónak és a komáéknak!” És mindenkinek szednek egy-egy hatalmas, többszáz szálas csokrot, hogy a rokonság, ha már nincs itt, nehogy kimaradjon e nagy közös mészárlás öröméből.
Megjönnek barátaink, ők is csak állnak döbbenten, s nézik. Nem tudják hová tenni a dolgot. Meg-megjelenik egy-egy ismerős, van olyan, aki nem mer bemenni a kerítéssel körülvett nárciszmezőre, kintről nézi földbe gyökerezett lábbal, hogy mi zajlik odabent. „Te, ez nem egy védett növény?” – szegezik nekem a kérdést többször is, ilyen, vagy olyan formában. De, az. Én sem értem, mi zajlik itt.
Megértem, hogy van, aki leszed 2-3 szálat. Emlékbe. Vagy azért, mert jobban szereti a vágott virágot, mint az élőt. Van az embereknek egy csoportja, főleg akiknek páros számmal kezdődik a személyi számuk, akik, habár imádják a növényeket, valahogy mégis annak örülnek a legjobban, ha egy növény az ő tiszteletükre válik meg virágjától. Vagy az életétől is, ha kell. Ez emberi dolog, rendben is van, lehet, hogy még a növény is örül annak, hogy a legszebb kincsét adhatja egy nő öröméért. Ezért teljesen el tudom fogadni, hogy egy szálat leszedjen valaki. Jó, 2-3-at is, aki nagyon fontosnak akarja magát érezni. De több százat?! De minden rokonának több százat? Védett virágból? Uramisten!
A bejárat felőli része a nárciszmezőnek percről percre egyre kopaszabb, mint egy kortárs vénuszdomb, de hátul még fehérlik a nárcisz a réten. Van ott egy ház is, amellett be lehet menni, s van egy út, amin a nárciszrengeteg közelébe érünk. Odacsalom az asszonyt, s büszkén kérdem tőle: „Érzed ezt a nárciszillatot?” Tudom, hogy él-hal a finom virágillatért. „Nem, a miccsszagot érzem” – jön a válasz. És nálunk az asszonynak mindig igaza van. A nárciszillat csak amolyan halk lepkefing kísérője, mondhatni koszorúslánya a miccsszagú füstnek, mely a kerítés mellett sorra felszerelt rostélyokról hömpölyög be és fekszik rá a nárciszmezőre. Így jártunk.
Sokan vagyunk sokfélék, ezért szép a világ. Mindenki más lehetőséget látott ebben a fesztiválban, mindenki másért jött ide.
Van, aki a választások fontosságára akarja felhívni a figyelmet. Megteheti.
Van, aki miccsezni és sörözni akar egy jót. Megteheti.
Van, aki csak motorozni akar egyet az ideiglenes sörcsapig. Megteheti.
Van, aki családi programot keres vagy barátokkal akar találkozni. Megteheti.
Van, aki meg akarja mutatni új négykerekűjét a világnak. Megteheti.
Van, aki a gyerekét akarja színpadon látni székely ruhában. Megteheti.
Van, aki ingyen virágot akar szedni. Megteheti.
Van, aki egy szép nárciszmező látványáért és illatáért jött, gyönyörködni. Nem teheti meg. Hoppá!
Illetve akkor teheti csak meg, ha behunyja tudati szemeit. A sáskahad letarolja és letapossa a nárciszmezőt, ezt csak akkor nem látod, ha nem akarod látni. Hogy lehet gyönyörködni egy pusztuló természeti csoda láttán? Szakad meg a szíved, s nem tehetsz semmit. Mit csinálj? Verd meg őket? Próbáld nevelni őket, hogy nézzenek idióta okostojásnak? Jelentsd fel őket, hogy aztán te légy az, aki miatt annyi jó magyar embert megbüntet a román állam?
Nem haragszom senkire, látom, hogy ez egy természetes folyamat, sőt, mondhatni hagyomány. Az emberek nem hibásak, hogy jönnek, markolnak és visznek. Így lettek nevelve. Ami az enyém és hazaviszem, többet ér, még akkor is, ha fonnyadt és élettelen, mint az, ami közös, de szép és életteli. Ezt tanuljuk és tanítjuk gyerekeinknek. Tudom, hogy nem mindenki érti meg a fájdalmam, mert mindenkinek más az érték, és ez is teljesen normális.
Talán úgy tudom ezt legjobban érzékeltetni, ha megfordítom a nézőpontot. Mit érzett volna az, aki a választás fontosságának hangsúlyozásáért jött, ha pár száz ember belefütyül a mondanivalójába? Mit érzett volna az, aki enni-inni jött ide, ha egy jó finom miccs reményében áll a kimerítő sorban, s jön valaki egy veder vízzel, leönti a miccssütő szenet, s mire visszagyújtják, ismét jön valaki és leönti és ez így megy egész nap? Mit éreztek volna a motorosok, ha több száz nem motoros lerohanja gépeiket és leereszti az összesnek a kerekét? Mit érzett volna az a szülő, aki gyerekét hozta szórakozni, ha leengedem a légvárat, miközben a gyereke le akar csúszni?
Pont ezt érezzük mi is, nárciszrajongók, mikor a szemünk előtt valakik lemészárolják a nárciszmezőnket. És lehetne itt mentségül felhozni azt, hogy esetleg azok, akik tönkretették a nárciszmezőt, azok nem voltak tudatában a tettüknek. Kifogást lehet találni ezret. Tegye a kezét a szívére minden kedves olvasónk, aki három szál nárcisznál többet szedett ezen a fesztiválon, és válaszoljon magának őszintén: tudta, hogy a nárcisz egy védett virág? Tudta, hogy ez a nárciszmező a környék egyik legnagyobb természeti értéke, a falu és a környék szimbóluma és turisztikai látványossága? Persze, hogy mindenki tudta. Csak ha mindenki szed, ha épp osztják a közvagyont, pont én maradjak le? Hát én nem is vagyok hibás, én csak egy kis csokornyit szedtem, nem én taroltam le az egész rétet. De igen.
Azt nem tudom, hogyan tudnám szépen és érthetően elmagyarázni, hogy az, amit ezek az emberek tesznek itt ezzel a világ legillatosítottabb budiját magáénak tudó nárciszmezővel, az gyakorlatilag olyan, mintha egy gyenge nőt sorra erőszakolnának. Mert ez a szegény nárcisz nem tudja megvédeni magát. Azok pedig, akiket a társadalom kijelölt, hogy megvédjék őt, értsd itt a környezetvédelmi hatóságokat, azok félősek, tökéletlenek, politikailag alárendeltek, ráadásul munkával túlterheltek, alulfizetettek, papírmunkával túlkínzottak, és még sorolhatnám az okokat, a lényeg az, hogy nem végzik becsületesen a dolgukat. Nyugaton, de akár már Magyarországon is, aki egy ilyen virágcsokrot megszedne, a házát el kellene adnia, hogy ki tudja fizetni a virágcsokor eszmei értékének megfelelő büntetést.
Hogyan lehet megértetni valakivel, akibe esetleg kevesebb empátia szorult a természet iránt, hogy miért kell védeni egy növényt? Bevallom, furcsa, hogy egy székelynek, vagy akár egy erdélyi magyarnak ezt el kell magyarázni. Mert, ugye, hogy mi, kiveszőben lévő erdélyi magyarok, kisebbségiek, védelmet szeretnénk, emberi jogaink tiszteletben tartását. Aláírásokat is gyűjtünk ezügyben, és embereket akarunk küldeni valami számunkra elképesztően távoli európai parlamentbe, ahol ezt majd kiharcolhatják nekünk. De az, hogy mi tiszteletben tartsuk egy védett fajta jogait, értsd, egy kisebbségben lévő, hozzánk hasonlóan veszélyeztetett virág jogait, az már magas.
Nem tudunk nagyban gondolkodni, sem jövőben. Ha már választásokról jött szó, ez az a jelenség, amikor inkább elfogadod a liter olajat és a kiló cukrot a szavazatodért, mintsem gondolnál a jövődre és szavaznál lelkiismereted szerint. Itt is ugyanaz az elv érvényesül, inkább ma egy csokor fonnyadt virág, mint holnap egy turistalátványosság. Inkább ma egy virággal kifizetett anyós, mint holnap pár busznyi turista, akit ki lehet szekereztetni jó pénzért a nárciszmezőre. Nincs jövőben gondolkodás, nincs hosszútávú terv. Amit ma meg lehet markolni, fogd és vidd! Kit érdekelt itt a virággyűjtők vagy a szervezők közül, hogy tönkreteszik a nárciszrétet? Elvették a lehetőséget azoktól, akik esetleg a fesztivál után akarták volna megnézni ezt a csodát. Jövő héten pápalátogatás, jönnek a magyar turisták, sokan már hamarabb is, már most a hétvégén. Hova viszed őket, mit mutatsz meg nekik? Ezt a nárciszrétet már szégyen.
Ha turisztikai övezetben élsz, és van egy turistalátványosságod, akkor mit teszel? Ledarálod, a saját szülinapján. Ha a Szejkén egy Orbán Balázs ünnepségen a résztvevők eltüzelnének 3 székely kaput a miccssütéshez, ugye, milyen izgi lenne? Nem adok több ötletet, mert jövőre is választási év van. Itt be is fejezem. Bocs, ha túl durva voltam. Értem én, hogy hagyomány a tépett nárcisz. Értem, hogy az oltárt kidíszítik nárciszokkal. Értem, hogy a székelyruhás lányoknak fonnak egy-egy koszorút nárciszból. Még talán azt is megértem, habár nem túl nagy lelkesedéssel, hogy minden résztvevő hazavisz egy-egy virágot emlékbe.
De azt már nem értem meg, és határozottan túlzásnak érzem, hogy mindenki 200 szálas csokrot visz az összes anyósának. Ez a mező vasárnap reggel még kerítéstől kerítésig hófehér volt. Ami itt történt, az mészárlás. Ezen a fesztivál után készült képen tisztán látszik, a nárciszmező egyharmadát kitaposták, másik egyharmadát letépték, s a megmaradt egyharmadát úgy megtizedelték, hogy vai de mama lui. Románul mondtam, mert úgy jött, de nem akartam semmire utalni, tapasztalatból állíthatom, a románok egy nap alatt nem lakják le ennyire turistalátványosságaikat.