Kétévesen istennőnek áldozott lánygyermekek, jólfésült papucsos pasik, különleges menyasszonyok, sírás nélküli temetések a Bagmati folyó partjáról, Nepálból.

A nepáli fotókat Beáta és Melánia készítette.

Véget ért a nepáli kaland az udvarhelyi lányoknak. Beáta és Melánia hat hét után tértek haza Székelyföldre. Sokunk számára ismeretlen ez a Kína és India közé szorult ázsiai ország, ha valamit hallottunk róla, akkor az a világ tetejéről szóló híradás lehet, amikor 2003-ban első magyarként Erőss Zsolt elérte a 8848 méteres csúcsot. 

Beáta és Melánia egy nemzetközi diákszervezet által jutott ki Nepál fővárosába, Katmanduba önkéntesként. Az országban szerzett első benyomásaikról, a kulturális különbségekről már egyszer beszámoltak az uh.ro-n, és Bea kint ünnepelt szülinapjáról is olvashattak portálunkon. Most hazaérkeztek Székelyudvarhelyre, így szemtől szembe kaptuk az élménybeszámolót. 

Nehéz az indulás

Beáta szülei nem fogadták jól a nepáli kiruccanást, miután utánanéztek az úticélnak, megpróbálták lebeszélni róla, nem szívesen engedték egy szem lányukat.

– De nem volt akkor visszaút, a drága repjegy már a kezemben volt. Nagyon ideges voltam az utazás előtti napokban, alig tudtam megnyugtatni magam – mondja Bea miután arról faggatom, hogy a szülei mit szóltak Nepálhoz.

Lázár Beáta, nepáli nevén Sita. Fotók: Szász Zsuzsi

Melánia gyakorlott kalandor, az előző években megjárta az El Camino-t, de még Dél-Koreában is töltött időt egy tanulmányi ösztöndíjjal. Édesanyja lelkes volt az út előtt, számított arra, hogy lányára jó hatással lesznek a buddhista szerzetesek, jót tesz neki a meditáció és a jóga.

Gál-Joó Melánia, nepáli nevén Gita

– Túl nagy jelentőséget tulajdonítok mindennek, mindenért aggódtam. Szerettem volna jobban megismerni magam, erre láttam jó lehetőséget. Miután meséltem édesanyámnak, úgy látta, hogy valamelyest sikerült ez – mondja Melánia.

Ha 150 eurót keresnél, mire költenéd?

Fizikailag itthon vannak már a lányok, de a beszélgetéseiket a nepáli történetek uralják: élményeiket sorolják a családtagoknak, barátoknak. A kinti gyerekek videochaten érdeklődnek náluk, hazaértek-e szerencsésen. Néhány tizedikes lánnyal nagyon közeli kapcsolatba kerültek, ami jó lehetőséget nyújtott a helyi közösség megismerésére, közelebbi kapcsolatba kerültek az emberekkel, mint egy turista. Megtapasztalhatták azt, hogyan él egy nepáli család, milyen helyi szokásokat követnek, mit esznek-isznak az emberek. Mivel idejük nagy részét az önkéntesként vállalt oktatás képezte, betekinthettek az ottani oktatási rendszerbe is.

Építkezéseken dolgozó nők.

A nepáli szülők nagy hangsúlyt fektetnek gyerekeik taníttatására, keresetük egyharmadát erre fordítják. A tanulók többsége magániskolába jár, mert az állami oktatási rendszer infrastruktúrája szegényes, annyira, hogy nem tanítanak angolt, de még számítógéptermekkel sincsenek felszerelve.

– 100–150 eurót keresnek átlagosan az emberek, egy gyermek oktatásának költsége a magániskolákban 50 euróba kerül, amire még rájön a 20 euróba kerülő étkezés, ha az iskola kantinjában esznek a gyermekek. Ki lehet számítani azt, hogy mire elég ez a kereset, ha esetleg több gyermeket adnak ilyen iskolába.

Az apukák nagy része vendégmunkából tartja el családját, gazdag arab országokban, nehéz körülmények között dolgozik.

Nemrég olvastam egy olyan könyvet – folytatja Melánia –, ami szemlélteti a helyzetet: egy amerikai férfi Nepálban járva látott olyan könyvtárat, ahol összesen három könyv volt, azt is lelakatolva tartották, mert ritkaságszámba mentek. A férfi otthagyta a Microsoftot, hogy vagyonából a nepáli oktatást támogassa. Az oktatás hiányosságait külföldi ösztöndíjakkal pótolják, Ausztráliába, Új-Zélandra, Kanadába mehetnek tanulni. De olyat is hallottam, hogy a helyi egyetem építőmérnöki szakán végzettek egész osztálya ment Japánba, egy ottani ösztöndíjjal – mondja Melánia.

Szelfi Katmanduból.

Hatalmas bannerre nyomtatják ki a tanulók fotóit és osztályzatait, kifüggesztik az oktatási intézményre, ami  az iskolák közti versengésnek köszönhető, igyekeznek jobbak lenni másiknál, hogy hozzáférhessenek a forrásokhoz. 

A gyerekek két egyenruhát viselnek: egy elegáns és egy sportos öltözékben ülik végig a reggel 6 órától délután 4-ig tartó oktatást. 

– Adná magát, hogy a sportos egyenruha a testnevelés miatt van, de nem. Nepálban nincsenek tornaórák, úgy gondolják, hogy rossz hatással lenne a gyerekekre, elvonná a figyelmüket a fontos tantárgyakról. De az órák közötti szünetben mindenki az udvaron van, futkároznak, kosárlabdáznak – avat be a részletekbe Beáta.

Csak a szíve vérezhet

Amikor nem az iskola területén tartózkodtak, bejárták a környék látványos helyeit, megismerték a helyi szokásokat. Egyik alkalommal lehetőségük volt részt venni egy temetésen.

– Míg Indiában a Gangeszt tekintik a szent folyónak, itt a Pasupatit átszelő Bagmati folyóról gondolkodnak hasonlóan. Ugye, hisznek a reinkarnációban, így egyáltalán nem sírnak a temetésen, hisznek abban, hogy viszontlátják elvesztett szerettjüket. Egy olyan 1700 éves épülethez viszik a halottat, ami még a nagy, 2015-ös földrengést is túltélte – kezdi a beszámolóját Melánia.

Beáta ismerteti a temetés folyamatát.

– Beviszik a halottat egy épületbe, ahol gyúlékony gyolcsokkal bevonják, majd leviszik a folyó partjára. Az elhunyt nyakára büdöskéből koszorút fonnak, röviden búcsúztatják. De ezt nem úgy kell elképzelni, mint az itthoni áhítatos szertartást. Közben a turisták mennek jobbra-balra, nagy a nyüzsgés a környéken. Nekünk is mondták, hogy menjünk közelebb, csináljunk fotót. A megtisztulást jelentő folyóban a hozzátartozók megmossák a kezeiket, majd elviszik a testet hamvasztani. Érdekes az is, hogy külön fenntartanak szegényeknek és gazdagoknak temetkezési helyeket. A temetés ára elég borsosnak számít, akár 15-20 ezer nepáli rúpiába is kerülhet, ami egy havi fizetést jelent – mondja Beáta.

Temetés a Bagmati folyó partján.

Előfordult az, hogy az egyik lánynak az iskolában meghalt a nagyapja, és nem sírt. A nepáliak úgy gyászolnak, hogy nem ehetnek húst, a lányok nem találkozhatnak szüleikkel, nem mehetnek a holttest közelébe, ha menstruálnak.

Keretezett menyasszonyi sál

Egy kellemesebb eseményről is beszámol Beáta és Melánia. Igaz, hogy személyesen nem jártak esküvőn, de érdekes részleteket tudtak meg az iskola szakácsnőjének lakodalmáról.

Igaz, hogy a menyasszonyt a lakodalom után – ami több napig tart – nem látták többé, nem tért vissza dolgozni, de képeket láttak az ünnepségről. 

– A menyasszony nyakába egy giccses, kövekkel kirakott sálat tesznek. Hasonlít arra a girlandra, amit a fenyőfára teszünk karácsonykor. Esküvő után a sálat bekeretezik, kiteszik a lakásba, az ágy fölé. Egyébként az országban nem engedik húsz év alatt a házasságot, gyermekházasságnak tartják, huszonöt éves korban kelnek egybe általában – tudunk meg egy keveset a nepáli lagziról Beátától.

Milyenek a nepáli pasik amúgy? 

– kérdezem őket, amire nagy kacagás tör ki. Ebből azt sejtem, hogy vannak történetek, amikből kiderül hogyan udvarolnak arrafelé.

– Pont olyanok a férfiak, mint a Bollywood-i filmekben. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy fekete hajuk hátra van fésülve, a fent kigombolt ingükből a szőrük kilóg, papucsban közlekednek. Az iskolába a tanárok a mindennapos eső ellenére öltönyben, motorral érkeztek. Délután leveszik az öltönyt, átveszik a tréningszettet, zokni és papucs kombóval – mutatja be a nepáli férfiakat Beáta.

Melánia is mosolyog, van valami a tarsolyában. 

– Sokat írtak Facebookon, de általában mindig ugyanazt: namaste-val köszöntek, vagy azt kérdezték, hogy ettünk-e. Aztán egy matektanár már nem talált más fogást, azt írta nekem, hogy írjam le a nevem, mert elfelejtette. Vicces volt, mert ez a legkönnyebb nepáli név, amit nekem adtak. Aztán azt mondta, hogy jobb lenne valami matekhoz jobban kapcsolódót választani, mint például Alfa és Béta – idézi fel az ismerkedős kalandokat. 

Mesterek, guruk, férfiak. Melánia megszerezte a sárga-zöld övet.

A férfiaknál sokkal inkább foglalkoztatja a lányokat a gyermekekkel kötött barátságuk.Többször is megszólította őket az iskola vezetősége, hogy ne töltsenek sok időt egy tanulóval, mert a többi gyerek rosszul érezheti magát. De láthatólag nem vették ezt a szívükre, nem tudták megállni, hogy ne kötődjenek, barátokat szerezzenek. Melánia sokat játszott az egyik iskolai alkalmazott lányával, aki búcsúzáskor nagyon szomorú volt az elválás miatt.

A kislánnyal való barátságáról áttérünk a Nepálban látott egyik, számunkra legfurcsább helyi hagyományra,

az élő istennők hihetetlennek tűnő történetére.

Mert az egyik védelmező istennő a nepáliak szerint fiatal, két-három éves kislányokban születik újjá, ezért nagy dolog az, ha egy család leánygyermeke Kumari lehet, teljesíteni tudja a papok által felügyelt próbákat. 

– Olyan lány lehet kumari, akinek a testén nincs seb, mert különben távozik ezen keresztül a szent energia. Nem lehet anyajegye a tökéletes jelöltnek, de még a bőre sem lehet akármilyen színű, a megfelelő lány arcának mongoloidnak, fehérnek kell lennie – sorol fel pár kritériumot Melánia.

A kép a Katmandu-völgy legnagyobb ünnepén, az Inda Jatra-n készült, a székben ülő lány a Kumari.

A papok hosszasan elemzik a jelöltek horoszkópjait, majd a harmincvalahány próba végén egy nagy teremben választják ki a következő kumarit.

– Egy sötét szobába terelik a gyerekeket, amit vérrel kennek össze, levágott állatfejeket szórnak a padlóra. A papok szellemeknek öltözve ijesztgetik a lányokat, aki nem sír, abból lesz a győztes – mondja az itteni szemnek elképesztő kiválasztási eljárást Beáta.

A Kumari ezután beköltözik a palotába, vallási ünnepek alkalmával kiviszik a térre, ahol ajándékokkal halmozzák el az emberek. Lába nem érheti a földet, mindig valaki viszi őt. Katmanduban három kumarit választanak a három városrésznek. Melánia szerint ez annak köszönhető, hogy valamikor három király volt az országban, mindegyik palotát, teret készíttetett a kumarinak. A kumari volt a garancia arra, hogy népnek nem esik baja, az uralkodónak pedig királysága és hatalma sértetlen marad, mivel a védelmező istennő születik újjá a gyermekekben.

Az Inda Jatra ünnepség.

– Ez csak akkor üthetett vissza, mikor a kumari nem fogadta el a király ajándékát, azaz nem tett tikát, piros pontot az uralkodó homlokára. Ilyenkor kivégezték a királyt – mondja Melánia.

Az élő istennők első menstruáció után nem lehetnek már kumarik. S hogy mi lesz velük később? Mivel szociális képességeik nem fejlődnek, pár év múlva “még arra sem képesek, hogy egyedül átmenjenek az úton”. Az udvarhelyi lányok szerint gyakori eset, hogy ezekből az istennőkből prostituáltak lesznek felnőttkorban.

Mindenki ott sem követi a vallást, nem feltétlen híve ezeknek a szokásoknak. Az iskolában többször előfordult, hogy gúnyolódtak a diákok a papokkal. 

Csirkefóbia, megszelídített dzsungelek ismeretlen gyümölcsökkel

Nem csak az ott élő emberek között vannak különbségek, a nepáli ember is furcsállja az európaiak néhány dolgát.

Melánia szerint azon szörnyülködtek az ottaniak, hogy nálunk, Európában megesszük az általuk szent állatként tartott tehenet. A tehenek békésen delelnek a kirakatok előtt, nem zavarja senki az utcán a nyugalmukat.

– Mutattad a csirkés képeket? – kérdezi Melánia Beátától. 

Aztán mutatnak olyan mészárszékokról készült fényképeket, amelyekből teljesen érthető, ha valaki inkább a zöldségekkel való együttélést választja a továbbiakban. Nepálban minden házhoz tartozik egy kertecske, ahol a burján között ismerős zöldségek is vannak, de láttak hatalmas gyümölcsöket termő fákat, amiket nem ismertek. A banán kicsi és zöld, de az övék.

Csirkét tessék!

– Az iskolában egy hónapban egyszer adnak húst, ami szerintük elég az embernek. Mi egyértelműen a rizs felé kacsintgattunk, de kedvünkben jártak a szalmakrumplival mindig a kantinban. Rizsből egyébként innivalót is készítettek, a múltkor a momoval vegyítve készítette ki a gyomromat. Az alkohol és dohányáru nagyon drága az országban, de érdekesnek találtuk, hogy több helyen találtunk Tuborgot és Somersby-t – emlékszik vissza Beáta.

A dán sör mellett lehet találkozni más világmárkákkal is, a Coca Cola és a Pepsi önálló boltokkal rendelkezik Katmanduban. Amerikát egyébként nagyra tartják az országban, de tisztában vannak Oroszország nagyságával, a térképen elfoglalt helyével is. Nepál büszke arra, hogy nem volt gyarmat, féltve őrzi függetlenségét a két óriás, Kína és India szomszédságában.

Cső, kishaver!

– Az ötvenes években a herceg megölte szüleit, mert nem engedték, hogy elvegye egy gazdag indiai lányát, aztán a nagybátyja lett a király. A kilencvenes években polgárháború dúlt Nepálban, 2006-ban szűnt meg a királyság – teszi hozzá Melánia.

Európáról alkotott képük elég homályos, az olyan kis országokat, mint Románia vagy Magyarország, nem is tudják hová tenni. Pedig van ott képviseletünk, a csajok látták a román nagykövetséget egy egyszerű házban, Magyarországnak tiszteletbeli konzulja van Nepálban.

– Mindenki Németországot asszociálja Európával. Vannak olyan helyszínek, amelyeket még ismernek, olyanokat amik a bizsukon, szuveníreken a boltokban szerepelnek mint feliratok. Ilyen Párizs vagy London például – osztja meg Beáta tapasztalatait arra kérdésre, hogy sikerült-e közelebb vinni hozzájuk szűkebb térségünket. 

A jegyszedő, a buszsofőr és a rendőr

Kalandos történeteket éltek át tömegközlekedést használva Katmanduban, korábban már írtunk a kesze-kusza forgalomról, zsúfolt és poros utcákról.

– Egyik alkalommal felültünk egy buszra, de nem akart indulni, mindenki szállt le a járműről. Hangoskodásra lettünk figyelmesek, ami a busz elejéből jött. Észrevettük, hogy a jegyszedő összeverekedett a buszsofőrrel, fojtogatta a járművezetőt. Döbbenten vártuk, mi történik, amikor megjelent egy rendőr is. De legnagyobb meglepetésünkre, nem lépett közbe, kivette a slusszkulcsot, és visszament integetni az út közepére. 

A kijelölt rész a megálló.

Buszos utazás közben néha összenéztünk, mikor lehúzták az ablakot és kidobták az üres palackot. De mindenki! Azt, hogy a busz alján lehetett látni az utat, már nem is említem. Ha nagy szemétkupacot láttunk az út mellett, tudtuk, hogy állomáshoz érkeztünk – számol be Beáta az utazásukról.

Mindannyian utazók vagyunk.

Lehetőségek országának tekintik a lányok Nepált is. Megtörtént Melánia egyik ismerősével, hogy beutazási vízumot kért a reptéren, aminek hivatalos ára 30 dollárnak megfelelő nepáli rúpia lett volna. 

– Legyen neked öt – mondta a határőr engedékenyen ismerősének. 

Pillangó helyett leopárd

Ilyen alapon viszont már nem volt szerencséjük a hegymászással, kirándulással kapcsolatban. Nem tudtak kedvezményt kicsikarni barátkozással, pedig tervükben volt feljutni az Everest Base Camp-re. Szigorúan hozták tudomásukra, hogy 500 euró alatt ezt nem lehet megúszni, vagyis megmászni. 

– Azt tapasztaltuk, hogy a turistáknak sokkal nagyobb árakat mondanak, mint nekünk, akik ott éltünk pár hetet. Lehet mondani, hogy megkopasztják őket – mondja Melánia. 

Látványos helyek, meghódításra váró csúcsok.

Elhatározták hát, hogy megmásszák maguk a Godavari 2700 méteres csúcsát. 13 kilométer nem a világ vége – gondolták. Utánanéztek az interneten, ahol egzotikus tájjal, repkedő madarakkal és pillangókkal csábították a kirándulókat. Egy kisebb táv megtétele után figyelmeztette őket valaki, hogy forduljanak vissza, mert az erdőben leopárdokkal vagy medvékkel is összefuthatnak.

– Jobban szerettünk volna élve hazajönni – mondják. Ez sikerült nekik. 

Most Kolozsváron laknak, tanulnak és dolgoznak, de már vannak terveik. Melániának konkrét úticéljai is vannak, nagyon szeretne új kultúrákat megismerni, huzamosabb ideig élni máshol. Kenyán gondolkozik, de a mongóliai lovas barangolás gondolata is foglalkoztatja.

Ami kimaradt a tervezett programból: megtanulni meditálni, időt tölteni a szerzetesek mellett.

Ami közös bennük: mindketten szeretnének visszatérni két év múlva Nepálba, kíváncsiak ott szerzett barátaikra, ismerőseikre. S gyűjthetnek addig annyi pénzt, ami elégséges megmászni az Everest Base Camp-et, vagy befizetni egy meditációs programra valamelyik kolostorba.

Mókuskerékből kilépni, becsülni a jó szót és az ölelést

Egyetértenek abban, hogy kontrasztosabb volt megérkezni Katmanduba, mint hazatérni. Fel voltak készülve a körülményekre, de mindig találkoztak olyan újdonsággal, ami meglepte őket. 

– Itt határidőnaplónk van, mindig rohanunk valahova. Ott megállt ez a futás, úgy éreztem, sikerült kiszállni a mókuskerékből, lassítani. Jó érzés volt számomra, hogy mennyire tudnak örvendeni egy jó szónak, vagy egy ölelésnek, minden apróságnak – mondja Beáta a nepáli életről.

Melánia felemlíti a gödrös udvarhelyi utakat. Már nem is zavarják annyira, mert megtanulta, hogy lényeges dolgokat figyeljen és tartson fontosnak életében.