Fotó: GÁL ELŐD
Csütörtök délután a városi parkba érkezem, a Szejke SK, egyáltalán az udvarhelyi kézilabda néhány törzsszurkolójával találkozok, akik elhatározták: tenni akarnak valamit azért, hogy a Bölények Ligájába feljutó csapatot segíthessék.
A csapat anyagi helyzete miatt a jövő finoman fogalmazva is kérdéses (erről itt olvashatsz bővebben), és ugyan Novák Károly Eduárd sportminiszter meglebegtetett egy lehetőséget – egy minisztériumi klub létrehozását –, idén a bürokráciai útvesztők miatt nem megvalósítható.
Gál Zoltán, Szécsi Mózes, Hermann Gusztáv Mihály, Dr. Csongvay Zsolt és Toró Gyula rajtam kívül Benedek Árpád Csaba RMDSZ-es önkormányzati képviselőt hívták meg, remélve, hogy az SZKC egykori ügyvezetőjének tapasztalata segíthet valamilyen megoldást találni, ugyanis „megoldási lehetőségekről kell beszélni, nem szidni a vezetőséget most”, értenek egyet. Persze, azért elhangzik az is, hogy nem biztos, hogy az udvarhelyi kézilabda javát szolgálja
a jelenlegi vezetőség.
Benedektől meg is kérdezik, hogyan lett Tamás Zoltánból (a Hargita Megyei Labdarúgó Egyesület elnöke – szerk. megj.) a klub elnöke. A korábban a sportgálát szervező városi alapítványt, a Pro Sportot nevezték át Szejke Alapítványnak, hogy tudják fogadni a magyar kormánytámogatásokat, magyarázza a tanácsos, annak pedig ő volt az elnöke. Ez rendben is van, mert kellett egy megoldás, de idővel miért nem cseréltek vezetőt a klub élén olyanra, akit egyáltalán érdekel a kézilabda? – teszi fel egyikük a költői kérdést, majd többen elmondják, még nem is látták meccsen a csapat elnökét.
Az elnöknek vagy pénze kell, hogy legyen, vagy pénzt kell tudnia hozni, de hogy egyik sem, és még ne is érdekelje a kézilabda, az már baj – hangzik el. A háromtagú vezetőtanács sem kommunikál, olyan mintha nem lenne híd a város és a csapat vezetősége között – mondja Szécsi, pedig „ők kellene kérésekkel forduljanak a városvezetéshez, támogatókat szerezzenek, és nem nekünk kellene gondolkozni azon, hogy mit tehetünk a csapatért”. Még csak nem is Sipos Lórántnak, a csapat edzőjének, aki mintha a Facebookon üzengetne – mondják. Ő ebbe kapaszkodik, mert elmondták neki, hogy nem az ő feladata, de más nem foglalkozik vele, magyarázza a felvetésre Szécsi.
Az egy dolog, hogy ő és a játékosok mit szeretnének, és egy másik, hogy itt van egy igény a kézilabdára a választópolgárok részéről, amit jelezni kellene – folytatja. „Hogy lehet éreztetni, hogy itt egy tömegnek van a nyomása?” – teszi fel a kérdést Hermann Gusztáv. Mivel összegyűlni nem lehet, a petíciót látják egy járható útnak, ami azért is jó lehet, mert a csütörtök délután összegyűlt kör túl szűk ahhoz, hogy szurkolói körnek nevezzük azt. „Ha egy ilyent elindítunk és két hét alatt nem írják alá kétszázan, akkor az azt jelenti, hogy csak nekünk fáj ez, és Udvarhely nagy többségének nem. A játékosok, ha nem osztják meg, ez mind csak duma a részünkről – vélekednek.
Tudod, hogy hiányzik a Bölények Ligája?
Mennyi emlék fűz azokhoz az évekhez. Az A liga nem ugyanaz – panaszolja Toró. A lányaim a csarnokban nőttek fel – tromfol rá Benedek, majd kifejti: örül, hogy Godra Zsolt is bekerült a tanácsba, mert szereti a sportot, de lehet, nem látják a kézilabda népszerűségét, mert nem jártak mérkőzésekre, meg kellene mutatni ezt a népszerűséget.
Úgy gondolják, ha van Udvarhelyen 1.000 olyan szurkoló, aki 100 lejért hajlandó bérletet váltani szeptemberig attól függetlenül, hogy milyen szezon áll előttünk, az 100.000 lej, és az már nyomást helyezne a vezetésre, ha szeretik, ha nem szeretik a sportot. Itt van egy jó pár ember, aki anyagilag is támogatná a csapatot, ki 100, ki 1.000 lejjel – gondolják.
Persze, a szurkolóktól érkező összeg elenyésző tétel egy csapat költségvetéséből, így megint szóba kerül a város által direkt módon történő támogatás lehetősége. Kérdéses, hogy pályázati úton és direkt módon is támogathat-e egy klubot a város, hogy ne legyen később a gondja a Számvevőszékkel. A pályázati úton érkező forrásokról le lehet mondani, szét lehetne osztani a többi klub között – mondja Toró.
Szerintük azzal, hogy erőt és tömeget mutatnak fel a kézilabda-szeretők, és esetleg egy összeget is, amivel hozzájárulnak a csapat költségvetéséhez, az már nyomást helyezhet a városra, hogy direkt módon támogassa a klubot. A Szejke, ha kap mondjuk 1 millió lejt a várostól, az nyomás lehet a klub vezetőségének, hogy szedjék össze a hiányzó összeget. „A többit jobban össze lehet szedni, ha tudod, hogy van egy alap mondjuk a várostól, még ha csak ígéret szintjén is” – hangzik el. Többen úgy látják, hogy lenne befektető cég, aki támogatná a csapatot, ha a város is hozzátenné a részét.
Az is kérdés, hogy állnak az adóságokkal, mert hiába jön egy támogató 100.000 lejjel, ha abból a tavalyi adósságokat kell kifizetni, ilyent senki nem akar – tanakodnak, és abban maradnak, hogy a klub pénzügyi helyzete átlátható kellene, hogy legyen, ezért egy kihallgatás lehetősége is megfogalmazódik ötletként, amely során néhány delegált szurkoló beszélhetne a város és csapatvezetéssel a helyzetről, és a lehetőségekről. A parkban beszélgető szurkolók a csapat ideális költségvetésében nem teljesen értenek egyet, van, aki szerint másfél, van, aki szerint ennél sokkal több kellene,
de abban már egyetértenek, hogy
gyorsan kell lépni,
mert a játékosok között is lemorzsolódás van, már tavaly óta is gyengült egyet a keret, hisz alapemberek mentek el, és kérdés, hogy a jelenlegi gárdát egyáltalán egyben lehet-e tartani. Ráadásul úgy látják, hogy az nem is elegendő a legfelsőbb osztályhoz, kellenének még játékosok. Szécsi szerint vannak is néhányan, akik jönnének, már játszottak is többen Udvarhelyen, de mára mindenki kezd közülük aláírni ide-oda, ürül ki a piac, sietni kell. Ha nem sikerült igazolni, és a jelenlegi keret is szűkül, még az is kérdés, hogy lesz-e egyáltalán csapat az A ligában.