66 évvel ezelőtt egy nép, egy ország azt mondta: Ruszkik, haza! A tankok elé állt, néhány napig diadalmas volt, ám a végső győzelemhez kicsi volt. A Nyugattól pedig hiába várta a katonai segítséget.
Az ’56-osok közül nem is érte meg mindenki, hogy kiszabaduljon a nagytestvér “öleléséből”, a Vasfüggöny ereje, az atom veszélye szinte négy évtizedig éltette még Keleten a zsarnokságot. Ennek ellenére töretlen vágytak arra, hogy a szabadnak és gazdagnak látott Nyugathoz tartozhassanak. Ha ők nem is, legalább a gyermekeik, unokáik.
Amikor ez végre megadatott, egyéb dolguk nem is maradt, mint megőrizni ezt a szabadságot, és messziről felismerni a zsarnokságot. Erre volt jó október 23-a.
Aztán jött 2022, s mintha mégis elfelejtettük volna,
mire emlékezünk évtizedek óta. Amikor egy másik nép, egy másik ország kiáltott segítségért, mert lerohanták az oroszok, csak nem mondtuk ki egyszerre, hangosan: Ruszkik, haza! Hanem most is attól hangosak a terek, hogy mekkora hősök voltunk ’56-ban, és azt siratjuk, hogy bezzeg a Nyugat rajtunk sem segített.
Észre sem vettük, hogy mi lettünk az a Nyugat, amely elfordítja a fejét. Az a Nyugat, amelyet olyannyira megvetettünk. Az a Nyugat, amelyiktől 66 éve még azt kérdeztük, miért nem segít, most meg azt, hogy: minek segít? Az a Nyugat, amely csak a saját szabadságát félti a háborútól, meg a jólétét a szankcióktól.
Pedig lehetnénk az a Nyugat, amely nem fordítja el a fejét. Kezdetnek az is megtenné, ha kimondjuk együtt, hangosan, bátran: Ruszkik, haza! Mert rég volt ennyire aktuális ’56 üzenete.
