Fotó: GÁL ELŐD
Vajna Boti majdnem húsz kolozsvári év után költözött haza, Székelyudvarhelyre. Miközben nagyon sokan Ugly Astronautként ismerjük és éjszakákat bulizunk végig a szettjeire, jelenleg látványtervezőként dolgozik egy kolozsvári építész cégnek. Munkahelyi szempontból egy szükséges rossz az itthonélés számára.
Itthon viszont nem talált a kolozsvári munkahelyére alternatívát, szabadúszhatna, de számára az túl bizonytalan: „a folyamatosság fenttartása érdekében, még az egyik munkád kész sincs, s már keresed a következőt, hogy ne járj úgy, hogy az egyik hónapban van pénzed, s a következőben már nincs”.
Ma Botival iszok meg egy kávét, aki a Zsebbe hív. Ide és a Cseppbe jár szívesen. Hűvös szél fúj a teraszon, de mindketten dohányzunk, kint maradunk. Jó, hogy vannak dolgok nyitva vasárnap, de alig egy lélek a Kossuth utcán, a kereslet sem túl magas – gondolom.
Mi a helyzet, hol tart szakmailag?
– kérdezem. Mint mondja, nagyon fluktuál a bevétele, attól függően, hogy éppen van, vagy nincs munka, elég kevés az igény a látványtervekre, jellemzőbb, az „úgy is megveszik” mentalitás. Nem elégedetlen, még ha dilemma is, hogy a kreatív vagy a kényelmesebb, jobban fizető vonalon haladjon tovább.
„Most nem túl magas fizetésért ülök a gép előtt napi 8 órát, sokszor túlórázom is. Két egyetemi diplomával. Lehetne ennél kényelmesebb és jövedelmezőbb, de az sokkal kevesebb kreativitással, több papírmunkával és cirkusszal járna. El kell döntened, hogy mit szeretnél” – vélekedik.
Most miben vagy?
A generációm volt az első, amelyik tömegesen elkezdett jönni-menni a nagyvilágban. Sokan már soha nem jöttek haza. De vannak, akik hazajöttek, és így vagy úgy boldogulnak. Ebben a sorozatban arról beszélgetünk, hogy milyen problémákba ütközünk, milyen lehetőségeink vannak, és úgy egyébként: most miben vagyunk?
A fotózás és a reklámgrafika mindig is érdekelte, ezért is fontos számára a kreativitás. Ahogy mondja, éppen ez az a része az architektúrának, amely folyamatos fejlődést biztosít neki, főleg amiatt, hogy napi szinten kell tartani a technológiákkal, amelyek most már mesterséges intelligenciát is használnak. Boti minden reggelét azzal indítja, hogy szétnéz, milyen új lehetőségek, technológiák vannak, hogyan tud hatékonyabb lenni és még jobb minőséget előállítani.
„Ez nem az a része a szakmának, hogy terveztél 19 házat s a huszadikat már csuklóból kirázod” – fogalmaz.
A cég, amelyiknél dolgozik főként magánberuházásokat vállal, közbeszerzéseket kevésbé, mert egy ekkora, kisebb méretű cégnél nem ér rá, hogy 1-2 év múlva kifizessék a munkájukat. Kolozsváron nagyon jól működik a pályázati rendszer, ha a városháza meghirdet egy közbeszerzést, az építészkamara ítél, hogy melyik projekt legyen a befutó, s miután kihirdették a győztest, kiállítják a többi pályamunkát is, hogy az emberek láthassák, hogy melyekkel szemben nyert a befutó cég.
Van egy transzparencia – magyarázza Boti. „Ritkaság” – beszéljük meg. Szerinte emiatt is szépül Kolozsvár ilyen tempóban, ha valaki elvállal valamit, nagyobb eséllyel próbálja igényesen próbálja kivitelezni. Kolozsvár sem volt mindig ilyen.
Ő a „kőkemény Funar-időszakban” került oda, amikor is „para volt, ha magyarul szólaltál meg az utcán”, aztán szépen lassan 2003-2005 környékén ez oldódott. „Amikor felkerültünk az első két hétben, megvertek” – meséli. Azóta Kolozsvár európai város lett, mondja.
Ez neki bevált, szereti a nagyvárosi pezsgést. Azt gondolta, ha Kolozsvárról valaha tovább megy, egy nagyobb városba fog. Úgy érezte, az ő élete szempontjából visszaesés lenne egy kisebb városba költözni. Idővel egyre több ismerős jött haza, sokan falun építettek házat. Ő a járvány alatt érkezett haza, véletlenszerű volt.
„Rémálmaimban sem gondoltam volna” – mondja. Az első 2-3 hónap nehéz volt, de nyugira is vágyott és azt megkapta. Mivel neki szociálisan nagyon működött Kolozsvár, ekkor még azt tervezte, hogy majd visszaköltözik, és így is tett.
