Fotók: Dávid Anna Júlia

Székelyföld egyik „legnagyobb és legjelentősebb” régészéről, Székely Zoltánról (1912–2000) emlékeztek meg az életéről és munkásságáról szóló kötet március 11-én tartott bemutatóján.

A rendezvényt a múzeum igazgatója, Miklós Zoltán nyitotta meg és Sófalvi András régész vezette fel azzal, hogy a legnagyobb és legjelentősebb jelzőket méltán érdemelte ki Székely Zoltán az utókortól, hiszen a mai napig nincsen olyan régész, aki annyi ásatást irányított volna Székelyföldön, mint a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója.

„Fontosnak tartottam azt, hogy Székelyudvarhelyen beszéljek a kötetről” – vette át a szót Székely Zsolt, a szerző fia, a kötet szerkesztője – hiszen családi vonatkozások kötik a városhoz, édesanyja ugyanis udvarhelyi volt, aki mindig visszavágyott ide, „a Küküllő-menti lágyabb, barátságosabb éghajlatba.”

Érettségizni ment, házasság lett belőle

– 1949-ben, amikor édesanyám végzős diák volt, elterjedt a hír Székelyudvarhelyen, hogy nagy baj van, az érettségi vizsgán dr. Székely Zoltán, a „nagyon szigorú” latintanár lesz az elnök, és ő fogja vizsgáztatni a diákokat. Hetvenketten álltak érettségi vizsga előtt, keresztúri és udvarhelyi végzősök, amiből édesanyám második lett, és két hét alatt már házasságot is kötöttek édesapámmal, a „szigorú latintanárral” – mesél szülei házasságának kezdetéről Székely Zsolt.

„Egy nagyívű életpálya a Székely Zoltáné” – kezd bele az édesapja élettörténetének elbeszélésébe, s bár hozzáteszi, hogy nem fog elmondani mindent, mert akkor nem olvassuk el a könyvet, mégis árad belőle a szó.

– Ahogyan az Emlékeim előszavában is írva van, a huszadik század zűrzavaros történetét édesapám generációjának a hátán írták, aki „a jó öreg Monarchiában” született, Désen, 1912-ben, a biztonság, a kényelem korszakában. Ez a légkör hamar elpárolgott, kitört az első világháború, nagyapám már ’14-ben jelentkezett a frontra, majd két évvel később Galíciában elesett. Ő volt a Székely Mikó Kollégium első hősi halottja – idézi fel a háborús éveket. Ott maradt a nagyanyám három kis hadi árvával, majd belecsöppentek a királyi Romániába, ahol nem volt könnyű sorsa a magyar kisebbségnek. 

Hol van már az az idő?

– Édesapám halála után 20 évvel vagyunk, és azt mondhatom, hogy az óriási szellemi hagyatékát még mindig nem sikerült teljesen feldolgozni, még hátra van a rengeteg képzőművésszel való levelezés, a barátságok története – mondja Székely Zsolt.

Székely Zoltán életútja tipikus huszadik századi erdélyi magyar kisebbségi, intellektuel sors. Az Emlékeim című kötet első része egy nagyon őszinte, kritikus szellemben megírt önéletírás, a második részébe pedig a szakmai levelezések kerültek.

A Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója diákként magántanítványokból tartotta fenn magát Kolozsváron, ahol amellett, hogy németet és franciát tanított, klasszika-filológiát, történelmet, epigráfiát tanult. Tanári pályafutását Zilahon kezdte, később Sepsiszentgyörgyön tanított. Pesten ösztöndíjjal tanulhatott régészetet, ahol közeli barátságba kerültek az egyébként szintén udvarhelyszéki és háromszéki felmenőkkel rendelkező László Gyula történésszel.

Ő győzte meg Székely Zoltánt arról, hogy hagyja fel a Kollégium katedráját és menjen át a múzeumba, főállásba: „félember vagy, ha csak a nyári szünetben tudsz ásatni. Egész emberre van szükség. A magyarságnak sokkal nagyobb hasznára lehetsz, mint az iskolának” – írja levelében, ahonnan a kötet mottója is származik: „jóindulatú középiskolai tanár bárki lehet, de tudóshoz több kell, ahhoz egész emberre van szükség”  – idézi fejből Székely Zsolt.

Székely Zoltán egész Székelyföld területén kutatott: Berecktől Gyergyószentmiklósig, Sóváradon keresztül egészen Fiatfalváig, beleértve Székelyföld számos más pontját. Környékünkön a legelső, általa irányított ásatások Zeteváron zajlottak,1946-ban, ami mai szemmel is nézve nagyon szakszerű, alapos kutatás volt – mondta el Sófalvi András régész.

Innen indult tehát, 1937-től egészen 1990-ig, nyugdíjazásáig a Székely Nemzeti Múzeummal való kapcsolata Székely Zoltánnak, meséli a kötet szerkesztője. Erdélyben ő volt a nagybetűs régész, mondja minden elfogultság nélkül, hiszen Székely Zoltán rengeteg régészeti ásatást vezetett. Az a publikáció, ami rövidesen megjelent a zetevári ásatás után, az ma is teljes mértékben használható és vállalható – méltatta édesapja munkáját Székely Zsolt, aki egykor maga is a régészetet választotta hivatásul, majd felteszi a kérdést:

„Hol van már az az idő, amikor a diákoknak kitüntetés volt, hogy részt vehettek egy régészeti ásatáson? Akkoriban a kollégiumi diákok versengtek azért, hogy jöhessenek ásatásra” – idézi fel a régi időket a szerkesztő.

Mi a hosszú élet titka? 

Székely Zoltán élete során soha nem kötött kompromisszumokat, hű maradt a magyarságához, és csak akkor folyamodott egyezséghez, ha a Székely Nemzeti Múzeum érdekei kívánták. Halála előtt pár nappal, nyolcvannyolc éves korában, a műtétjére készülve azt mondta: „fiam, ha ezen túl leszek, akkor Thuküdidészt, Tacitust, a görög klasszikusokat szeretném egy kicsit olvasgatni, ha úgy lesz időm” – emlékszik vissza édesapja szavaira. 

– Úgy látom, a hosszú élet titka, hogy nem szabad az agyunkat elsekélyesedni, elcsökevényesedni hagyni, hanem állandóan szellemi munkát kell végezni. A hagyaték feldolgozása során az objektivitás volt az, amit édesapámtól tanultam: a tudományban az ember régészként csak azt állítsa, amit régészetileg is tud igazolni.