Amikor olyan eseményekről kell írnom, amelyek még elevenen élnek bennem, mindig eszembe jut a Kafka-mondat, amit Barthes idéz a fotográfiai esszéit összegyűjtő kötetében: „Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék őket az emlékezetükből.” Az írás is hasonló gesztus, mert azzal, hogy leírom, egyben kicsit meg is ölöm a belső mozit, bár nem feltétlenül akarom leállítani az éppen zajló történést. Ragaszkodom az érzéshez, ne érjen véget az állapot. Mert ha elmondom, kiadom, megosztom, csorbulhat az intenzitás, és néha önző vagyok. De lendüljünk túl ezen, hisz a Kafka-idézet aztán így folytatódik: „Az én történeteim valamiképpen csukott szemmel segítenek »látni«.”
Most, hasonlóképpen, a két hónapos alkotói rezidenciaprogramom végén – pár fénykép társaságában – megpróbálom „csukott szemmel” is láttatni az olvasóval azt az érzéskombinációt, ami az elmúlt hetekben szófiai tartózkodásomat jellemezte.
Beszámolóm első részében a balkáni édes semmittevés hömpölygő érzéséről beszéltem, majd pár héttel később arról értekeztem, hogy milyen felszabadító tud lenni az, ha az ember nem minden nap kényszerül megélni kisebbségi identitását. Az elmúlt egy hónapban mindkét érzés következetesen megmaradt, és jelentős emberi szabadsággal ruházott fel a lelassulás gyakorlata és az azonosságtudat – ideiglenes? – átalakulása is. De ezek kiegészültek újabb élményekkel és megfigyelésekkel, rögtönzött rutinokkal, gasztronómiai felismerésekkel, és természetesen a jóleső honvággyal. Mi az, amit magammal viszek Szófiából, és mi az, ami maradhat?
A biztonságérzet felszabadít a hálára
Marosvásárhelyiként számomra a román nyelv használata napi szintű, és bár magabiztos a tudásom, kiejtésemen és szókincsemen érződik, hogy nem vagyok anyanyelvi beszélő. Életemben először Udvarhelyen tapasztaltam meg azt, hogy milyen érzés egy magyarság-szigetben élni Erdélyben. Kolozsváron sem értek atrocitások, hét évnyi ottlétem alatt csupán egyszer szóltak rám csúnyán a Toulouse kávézó előtt, épp a nyolcvankilences emlékmű felé haladva, hogy ne beszéljek magyarul telefonon. És bár Bulgáriában nem tanultam meg a nyelvet, elmondhatatlan nagy biztonságot adott az, hogy
akárhogy szólalok meg, senki nem fog belém kötni.
Ettől a tudattól vezérelve bátran gesztikuláltam, beszéltem angolul, makogtam bolgárul, végig tisztában voltam, hogy senki nem fog alázni, fenyegetni, lehordani, mert akcentussal beszélek. Sőt, egyértelmű külföldiségem sokszor maga után vonta a kérdést, hogy honnan származom. A „Románia” szó hallatára többször elismerő mosolyban részesültem: újszerű volt megtapasztalni, hogy ez az ország alsó szomszédaink körében akár népszerűségnek is örvend. Társasága válogatta, hogy kinek volt kedvem elmagyarázni a romániai magyar identitásomat, de a „vámpírok” és „Drakula” kincset érő szavakat előszeretettel használtam. Vicces volt, ártalmatlan, és nem ettől fog csorbulni az erdélyi kulturális örökség. A külföldiek leginkább így tudják lokalizálni a híres „Transylvania”-t, és így újabb beszédtémát tudtunk nyitni: Brassó, Kolozsvár, Szeben, Segesvár fent volt pár beszélgetőtársam mentális térképén, volt, aki járt is itt. És akkor beszéltem nekik a szászokról is.
A szófiai zsinagóga.
Amikor magyarországi magyarokkal beszélgetek, sokszor érzem rajtuk, hogy nem tudják elképzelni a kisebbségi lét sajátosságait és gyötrelmeit. És bár a többségi tudat nyugalmát zsigerileg én sem ismerem – milyen fizikális és emocionális tapasztalat lehet románnak lenni Romániában, magyarnak Magyarországon, bolgárnak Bulgáriában –, azt kell mondanom, hogy a kettősen kódolt idegenség oltalma alatt kicsit belekóstolhattam abba, hogy mit jelent otthon lenni a saját országodban.
Például hogy kifújod végre rendesen a levegőt, leengeded a vállaid, és körbenézel, hogy lásd: egyáltalán nem rossz az élet.
Zöldövezet nélkül nincs jövő
Bár Szófiának nincs meghatározó folyója, mint sok európai fő- vagy nagyvárosnak (vagy akár kisvárosnak, lásd a Küküllőt), tele van parkokkal, kertekkel, fasorokkal, erdőkkel. Letaglózó élmény volt a városból nyíló Borisova Gradina-ban sétálni (Boris-kert), amelyet 1894-ben kezdtek el építeni, három meghatározó állomásban, és III. Borisz bolgár cárról neveztek el. Referenciaként: a Dunán fekvő Margit-sziget területe 0.965 km2, a Boris-kert pedig 3.02 km2-t ölel fel. Ha létezik friss levegő, ami meggyógyítja a Kombináton kondicionált tüdőt, ez az!
Látkép a Boris-kertből, távolban egy biciklis.
A parkban két stadion, csillagászati figyelő, teniszpálya is van, pár étterem, játszótér, kávézó, de az emberek alapvetően a hűs erdő, az élénkzöld fű, a nyugalmas lombok, a tágas terek miatt járnak oda. Sportolnak, piknikeznek, olvasnak, pihennek, kutyát futtatnak, gyerekkel kóricálnak, nézik a szobrokat, terepbicikliznek, túráznak – ahogy szokás. A négy metróvonallal, a számos villamos- és buszjárattal tandemben a főváros zöldövezete frissen tartja a levegőt. Itt is vannak autók, persze, mint mindenhol, de nem mindegy, hogy az ember egy talpalatnyi földön próbálja magába szippantani a természetet, aminek állítólag a része, vagy simán becsöppen a városban egy tavirózsás tóval, akácokkal, platánokkal, lombhullatókkal és tűlevelűekkel is ékeskedő, zöld paradicsomba.
Most akkor lélegezhetünk még egyet.
Bár sok sztereotípiánk van nekünk is a Balkánnal, szeretjük is magunkat inkább a bécsi pompa felé igazítani, hadd mondjam el:
Szófiában nagyobb tisztaságot tapasztaltam, mint Vásárhelyen, Bukarestben, vagy Budapesten.
Most az olvasó joggal gondolhatja, hogy biztos ott sincs kebabche-ből a kerítés. Szófiai befogadóm szerint nagy problémát jelent az országban a korrupció, a választásokon való igen alacsony részvételi szándék (40% körül), hogy a parlamentbe nem kerülhetnek független képviselők, csak ha előbb valamelyik párthoz csatlakoznak, illetve hogy az alkotmányba van foglalva, hogy a házasság csak férfi és nő között köttethet meg. Mivel látogatóként engem ezek a kérdések közvetlenül nem érintettek, és ottlétem alatt a város pszichogeográfiáját kutattam, maradok ennyivel.
Hiába tapsoltam, a medve történelem maradt
Mint azt már írtam, a bolgár főváros a Vitosa-hegység aljában fekszik: alig egy óra buszozással már kolostorok, könnyebb és nehezebb túravonalak, kilátók várják az aktív kikapcsolódásra vágyót. Bár nem volt velem a túrabakancsom, pár könnyebb útvonalat én is bejártam, kár lett volna kihagyni a még több természetet.
A legfurcsább kulturális különbségek egyikét tapasztaltam meg két alkalommal is, egyszer német, egyszer bolgár túratársammal. Pontosabban azt, hogy a szófiai erdőkben, dombokon nincs medve. De akárcsak az etnikai alapú megkülönböztetés, a medvefrász is zsigerileg belém van ivódva, derült ki ez két ízben is. Első alkalommal a lozen-i, 13. századi kolostor felé vezető úton kezdtem el kérdezgetni német kolléganőmet, hogy vajon merre van a medve. Nézett, nevetett, de a jeges tekintetem láttán komolyan vette a félelmemet: itt nincsenek medvék, mondta, hisz ő előttem már többször túrázott a környéken, és nem találkozott a macival, nem is volt téma. Elfogadtam érvelését, főleg mert kitaposott úton, sok ember mellett elhaladva értünk el a kolostorig, aminek láttán aztán el is felejtettem minden szorongásom.
Egy másik alkalommal viszont, amikor egy bolgár lánnyal másztunk be a Vitosa aljában fekvő Dragalevtsi negyed csendes erdejébe, nehezen tudtam már uralkodni félelmeimen. Amikor elhaladtunk a bokrok, bozótok mellett, tapsoltam nagyokat, mert ez a medve kedvenc helye, majd a madárcsicsergéstől áztatott erdőben tovább folytattam ezt a gyakorlatot. Nézett a lány, nevetett, szurkálódott kicsit, eljátszotta a medvét – színésznő –, én pedig az ugyancsak hungarikum Hide the Pain Harold módjára vicsorogtam az amúgy tökéletesen biztonságos rengetegben. Mivel egy csendes sétát, azaz silent walk-ot próbáltunk összehozni az erdőben, nem mondtam el neki, hogy
színtévesztőként a hatalmas, zöld mohával bevont köveket én mind barnának láttam,
és a relaxáció helyett inkább az élet elengedésének a szükségességén meditáltam, közel két órán át.
Szófiai vendéglátóm később kérdésemre elmondta, hogy a főváros környékén, meg egyáltalán Bulgáriában, csak a magashegyen vannak medvék. Nincs olyan, hogy erdőben, bozótban, dombokon felbukkanjon a nagyvad. Hogy bejöjjön a városba? Ne már! Úgy néztek rám, amikor az itthoni medveproblémáról meséltem, mintha kitaláltam volna az egészet, vagy paranoiás lennék. A bolgár lány megjegyezte, hogy jót tenne nekem, ha nem olvasnék rémhíreket. Fogadóm pedig elmesélte a bolgár táncoló medvék történetét.
A láncra vert, alkohollal nyugtatott, cigarettázó és parancsra táncoló barnamedvék voltak azok, amelyeket az átlag bolgár alkalomadtán a városban láthatott. Tartóik leginkább szegény cigányok voltak, akik ezzel az állatkínzásnak minősülő módszerrel keresték napi kenyerüket. A medvének bocskorában hosszú lánccal ellátott vaskarikát tettek az orrába, amelynek huzogatása fájdalmat okozott az állatnak. Ezt megelőzendő, az állat a lánc csörömpölése hallatán, a fájdalom elől menekülve „táncolni”, azaz rángatózni kezdett, cibálta a láncot. Ez jelentette a mutatványt, ezért járt a pénz.
A több évszázados hagyománynak a kétezres évek elejére sikerült gátat vetni: a legutolsó bolgár táncoló medvéket 2007-ben vásárolták meg gazdáiktól, és vitték a Belitsa-i medvemenhelyre (Albániából tíz évre rá került el az utolsó egyed). Volt olyan medve is, mondta végül bolgár vendéglátóm, amelyik a menhelyen alkohol- és nikotinelvonási tüneteket produkált.
A bolgár néplélek visszahúzódóbb, introvertáltabb,
legalábbis ez volt a tapasztalatom, amikor a várost pásztáztam, a mindennapokat éltem. Ritkán fordult elő, hogy valaki beszélgetést kezdeményezzen, random odajöjjön hozzám és megzavarja csendemet, és én sem tettem így. Számomra ez irtó szimpatikus: attól, hogy egyedül ülsz egy padon, nem azt jelenti, hogy társaságra vágysz, sőt. Ezt nem is kellene magyarázni.
A bolgárok nem hangoskodnak, nem ordítoznak, az étteremben lehet létezni mellettük, a metrón távolságtartók, és nem fognak fellökni se a plázában, se az utcán. Ha valahova sietsz, inkább te leszel az, aki kerülgeti őket, mert ők viszont nem sietnek. Ezt a tempót Baszkföldön tapasztaltam még, Biarritzban, ahol akkora volt a hőség és a páratartalom, hogy az emberek mintha lassított filmben, holdjáró ritmusban mozogtak volna. A bolgárok viszont szeretik a fővárosukat, előszeretettel használják azt, tolulnak a terekre, hétvégenként a metróra várva jelentős tömeg gyűl össze, mert van hova menni.
Ebéd túra után.
Bulgáriában is tilos a beltéri dohányzás, de ez nem gátolja meg azt, akinek azonnali szüksége van a bagóra: láttam már metróaluljáróban, vagy utcára néző irodában is cigizni embert. Rengeteget dohányoznak, és mivel a városban sok teraszos lokál van, folyamatosan élhetnek ennek a káros szenvedélynek.
Főváros lévén, a lakosok többet adnak a megjelenésükre, a ruházatra, a külcsínre. Ennek egyik hátulütője, ami számomra feltűnő és szokatlan volt, a rengeteg átplasztikázott és feltöltött női arc. Mivel nem vagyok hozzászokva, többször azon kaptam magam, hogy kikerekedett szemmel néztem viselőiket, miközben pörögtek a gondolataim öregedésről, testképről, feminizmusról, sztárkultuszról, természetességről. Aztán megpillantok egy kéregetőt, vagy egy kutyájával együtt virágot áruló öreg bácsit, és változik a fókusz.
Ottlétem alatt nincsenek illúzióim afelől, hogy Kelet-Európában vagyok, egy posztkommunista országban, és mégis: amikor kilépek az utcára, nem meggyötört, magukba roskadt embereket látok, hanem egyszerűséget bár, de élni akarást. A Banja Basi mecset előtt, a Vitosa sétálóutcán, a Crystal kertben, a sarki vegán étteremben, a természettudományi múzeum sokadik emeletén is. És ez ragályos.
Két hónap alatt
sok mindent meg lehetett tapasztalni a bolgár fővárosból, de kimeríteni nem. Lehet már kedvenc joghurtod, alapélelmiszerré válhat az ayran, megtalálhatod a legfinomabb, legkevésbé olajos banitsa-t, nagyokat sétálhatsz, lehet kedvenc utcád, villamosjáratod, turkálód és graffitid, de kimeríteni nem tudod egy főváros sokadalmát. Mert egy igazán élő város folyamatosan újraértelmezi magát, kontaktusban áll lakóival, teret ad azoknak az önkifejezésre. Egy város felismeri saját adottságait és a gyenge pontjait, használja és építi azokat. És ez már rég nem Szófiáról szól.
Szeretném magammal hozni annak a biztonságát, hogy bárhol, bármikor, bármilyen nyelven megszólaljak. Szeretnék gyakrabban gondolni magamra máshogy, mint erdélyi magyar. Szeretnék bátrabban túrázni itthon is, de csakis csattogtatva. Szeretnék minél többet a zöldben lenni, mert ott a legnagyobb a csend és legtisztább a levegő.
Szeretném kihasználni itthon azt, hogy akár magyarul, akár románul akarok szóba elegyedni egy másik polgárral utcán, megtehetem. Szeretnék gyakrabban múzeumba járni, nem csak legyinteni minden új kiállítás láttán. Szeretném értékelni a saját szavazati jogom, és élni vele. És végül szeretnék gyakrabban kiülni a folyópartra, mert mégis milyen város az, ahol nincs egy igazi, rendes folyó, ami „szép szelíd hegyek / öléből, / jószagú fenyők / tövéből / fakad, és úgy foly, / akárcsak egy Neruda-verssor: / szabadon, s mégis mértéket tartva”?
Szófiában a Radar Sofia Egyesület, az Európai Unió által támogatott Culture Moves Europe projekt és a Goethe Institut jóvoltából tartózkodom 2024. áprilisban és májusban.
