Ha szóba kerül a nyaralás, egyáltalán az utazás, sokan automatikusan külföldre gondolnak, ami érthető is, mert legalább két, igen erős hiedelem áll mögötte.

Az egyik még a határok ‘90-es évekbeli megnyitásával eshet egybe, amikor valóban nem volt a nyugatihoz mérhető infrastruktúra egy kényelmes, élvezhető turizmushoz, de azóta eltelt 30 év, és gombaszám találsz jobbnál jobb, újabbnál újabb szálláshelyeket, vendéglőket, kiépített látnivalókat, ha rázoomolsz egy-egy környékre a Google Mapsen.

A másik hiedelem valamivel újabb lehet, de annál elterjedtebb: olcsóbban megússza az ember külföldön, mintha az országon belül próbálna nyaralni. Ez igaz lehet, ha mondjuk a román tengerpartot vetjük össze a bolgárral, de nem feltétlenül igaz az ország más régióira. Egy gyors kereséssel a Bookingon gyorsan meg lehet cáfolni ezt is, meg a jóval kisebb útiköltség sem mellékes. Útlevél, valuta nem kell, biztosítva vagy, könnyebben hazajutsz, ha baj van, legalább érted a nyelvet – hogy csak néhányat soroljunk a belföldi utazás előnyeiből. 

Ha valamire jó volt 2020, a kovid éve, akkor az, hogy sokan kényszerből itthon ragadtak, és így felfedezhették az országot, élőben megcáfolhatták ezeket a hiedelmeket. Van, akinek a Duna-delta, másnak Bukovina vagy Máramaros, a Kárpátok valamelyik vonulata, vagy éppen Székelyföld lett az új kedvence, nekem egy régi jó barát jutott:

a Kazán-szoros,

ahol a Duna áttöri magát a sziklákon. A volt Magyarország, a mai Románia talán legszebb és leggazdagabb sarka nincs közel, de azért olyan messze sincs Udvarhelytől, s ha nem szenvedsz abban a mániában, hogy egy szusszra levezess 400-500 kilométert, azaz 6-7 órát, csak azért, hogy “érjünk már oda”, akkor egész jó roadtrip-et ki lehet hozni belőle. Ugyanis az út, ami odavezet, elég sok látnivalót érint.

Megállhatsz például egy kávéra a medgyesi Kovácsok bástyájánál, vagy Szeben előtt megnézheted a szelindeki várat. Nem nagy kitérő a szebeni főtér sem, ha egyet kinéznél a városháza tornyából, ha nem, akkor a városszéli terelőre felhajtva máris a dél-erdélyi autópályán találod magad. Szászsebesnél, ha jobbra nézel, a pályáról is megcsodálhatod a Vörös-szorost, letérhetsz Szászváros előtt Algyógyra, a római fürdőhöz, vagy – ha elnézed a letérőt Hátszeg felé – könnyen Déva vagy Vajdahunyad várához tévedsz, de nem fogod megbánni. Hunyad megye egyébként is megérne egy külön cikket, utadba esik például a bölényrezervátum, a római Sarmisegetusa és a legrégebbi román ortodox templom Demsuson. 

Bármennyire is vágyunk már a Dunára, alig húsz kilométerre tőle le kell térnünk az E70-es jelzésű európai útról. Balra, a Cserna völgyére térve fekszik ugyanis 

Herkulesfürdő,

a szebb időket is megélt, mégis kihagyhatatlan fürdőváros. Kissé lehangoló, hogy nem sokat változott az utóbbi tíz évben, mégis izgalmas a mészkősziklák alatti szorosban húzódó telepen sétálni. A történelemrajongók számára lehet egy perverz romantikája annak, hogy a fürdőváros alsó részét még mindig a kommunizmus alatt felhúzott, részben elhagyott monstrumok dominálják, a felső része pedig a Monarchia fénykorára emlékeztet.

Ott van például a császári fürdő, ami egyre romosabb állapotban van, egyedül a fémhálók, a betákolt ablakok és ajtók sugallnak valami halvány reményt arra, hogy megmenthetik az épületet. A kovácsoltvas-hídon, amin egykor Sissi sétálhatott, sem szabad átmenni, elkerítették, mert életveszélyessé vált, annyira megette a rozsda.

Herkules, a műemlékvédő.

Ami viszont egy éve még nem, 2021 nyarán viszont már látogatható volt, az egy másik korabeli fürdő, az Apolló. Ezt fennebb sétálva találjuk a jobb oldalunkon, ahogy a Herkules szobrát körülvevő térre érünk. Itt már látható némi haladás a műemlékvédelemben, az épületek megújulnak, igaz, elég lassan, ha visszagondolok a tíz évvel ezelőtti, hasonló látványra. Érdemes betérni egy csendes percre a lépcsősor tetején található római katolikus templomhoz is, ahol egy háromnyelvű felirat árulkodik még a letűnt korról és a megkopott nyelvi-etnikai sokszínűségről.

Nem hiába nevezték el Herkulesről a települést, ugyanis már a római korban felfedezték a gyógyító termálvizeit – egy vízvezeték és a római fürdő maradványai is erről tanúskodnak. Különlegessége a fürdőhelynek, hogy nem minden forrás van beépítve, hanem helyenként a maga természetességében, a földből zubog ki a forró víz, bele a hűs Cserna folyóba, a kettő kombinációjából pedig egy élvezhető hőmérsékletű fürdővizet nyerünk. Jellegzetesek a kőből, betonból kirakott ülőmedencék a folyó partján, az úgynevezett Hétforrás (Șapte izvoare) mentén, amelyekbe csak néhány ember fér bele, akárcsak egy dézsába. Aki a kiépített strandokat szereti, az is talál bőven magának valót az új városrészen, bár a csúcsszezonban azért zsúfoltnak találhatja ezeket.

Régen még a falfirkáknak is megadták a módját.

A telep felső végére érve, érdemes sportcipőre vagy túracipőre váltani, sokkal kényelmesebb azzal felmászni a Hotel Romantól elérhető barlangokhoz, melyekhez jelzett, táblázott ösvény vezet. A magasszárú cipő azért sem árt, mert bizony a vipera is szereti az itteni klímát, szerencsére elég félős, meghúzza magát, szóval tartani kell tőle, de félni nem. A legközelebbi barlang röpke 20 perces mászás alatt megközelíthető, ez a Grota Haiducilor, innen még egy bő félórára van a gőzbarlang (Grota cu aburi), ahol a képek szerint valóban gőzölnek a sziklák, de erre sajnos nem volt már időnk. Ahogy a Fehér Kereszthez való kimászásra sem, ahonnan panoráma kilátás nyílik a meredek mészkősziklákra, a közéjük zárt keskeny völgyre.

Mennünk kellett, várt minket a Duna.

Orsován találkoztunk vele először, ott, ahol a Szent Koronát is őrizték a levert ‘49-es szabadságharc után. A városka nem nagy szám, de a hosszú, kilométeres mólója megér egy sétát, egy pihenőt a vízen lebegő kávézóban, addig is lehet élvezni a szélesen hömpölygő folyam látványát. Az ortodox kolostorok iránt érdeklődők pedig kimászhatnak gyalog vagy autóval is a közeli dombra, a Szent Anna tiszteletére épített zárdához. Előnye, hogy innen a Duna mellett az egész város is látszik, szóval egy megállót már csak ezért is megér.

Habár az igazán látványos, sziklás Kazán-szoros Orsovától felfelé csalogat, éppen a másik irányba, pár kilométerre találjuk a híres Vaskapu duzzasztógátat és erőművet, ahol múzeum is van, ha jobban érdekel az ország egyik nagy ipari csodája. Az egykori töröklakta szigetecskét, Ada-Kaleht viszont hiába keresnénk, teljesen ellepte az ár 1972-ben, már csak a makettjét nézhetjük meg itthon, a Mini Erdély parkban. Orsova és Szörényvár között volt valaha, a Vodița kolostor közelében.

A Vaskapun egyébként át is lehet kelni a szomszédos Szerbiába, a takaros kis sétálóutcájával büszkélkedő Kladovóba, ami éppen Szörényvárra (Drobeta-Turnu Severin) néz. Külföldi villámlátogatásunk után oda igyekszünk vissza, hogy megcsodáljuk a középkori vár romjait meg annak a hídnak a maradványait, amelyen Traianus római császár kelt át a Dunán, hogy meghódítsa Daciát, szinte kétezer éve.

Ennek a római hadjáratnak állít emléket az a kőtábla, amely a Kazánok alsó bejáratánál, azaz a folyással szemben haladva, Orsovát elhagyva vár: a Tabula Traiana.

Na, innen kezdődnek az izgalmak.

A felduzzasztott sziklavölgyet igazán csak a vízről tudjuk felfedezni és megcsodálni. A folyó mentén több helyről is indítanak motorcsónakokat a helyiek, mi a legalsó látnivalótól, a Traianus-táblával szemközti partról indultunk neki a körülbelül másfél órás kalandnak, ami minden lejt megért (fejenként 40-60 lej, létszámtól függően). Egy idős bácsit fogtunk ki vízikalauznak, elmesélte nekünk, hogy a táblát kivágták a hegyből s felhozták magasabbra, hogy ne lepje el a víz a gátépítés miatt.

Naivan azt gondoltuk, ugyanígy jártak el az utunk felső végében található Széchenyi táblával is, ami a Duna menti hajóútnak és az első mederszabályozásnak állított emléket. Hát nem, azt sajnos ott hagyták a víz alatt, mondta együttérzően a román csónakosunk, de ha akarjuk, szívesen elvisz oda minket s megmutatja a helyét, amit egy újabb tábla jelöl. Ezt is magyarok állították, magyarázza, szépen kiejtve a legnagyobbnak tartott magyar nevét, akiről elismerően beszélt.

Egy másik magyar kőtábla viszont megmaradt, mert elég magasan van, a Vaskapu-szoros felső végénél, a főútról látható. A Baross emléktáblát érdemes előre beütni a navigációba, mert mi simán elhúztunk mellette – ezt a pint is én tettem be utólag a Mapsbe, hogy ne kelljen másnak keresgélnie. A hatalmas, 10×7 méteren kőbe vájt felirat „az aldunai Vaskapunak és a többi zuhatagnak” szabályozásának 1890-es kezdetére emlékeztet, amelyet hat évvel később adtak át ünnepélyesen, I. Ferenc József osztrák császár, I. Károly román király és I. Sándor szerb király jelenlétében.

A történelemlecke a Veteránok barlangjában folytatódott, aminek a szája majdnem éri a víz szintjét, pedig több tíz méter magasan állt eredetileg a folyópart felett, amikor az osztrák katonák a törökkel viaskodtak a térségben. Természetes sziklaerődként használták a magas belterű üreget a 17-18. századi harcokban, s egy alagút biztosította a ki-bejárást a szárazföldre, az utánpótlási és egyben menekülési útvonalat.

A csónak orrát bedugtuk még a közeli, félig víz alatt fekvő Ponicova-barlangba, amit – megfelelő felszereléssel – teljes hosszában járhatónak mondtak, tehát a sziklán túlról, az országút felől is megközelíthető, ezt a Google Maps is jelzi, így könnyebb megtalálni. Még olyat is hallottam egy másik kalauztól, hogy az államszocializmus idején csempészek is használták az alagutat, majd oxigénpalackkal tutajozták át az árut a szerb oldalra és vissza. Mi is megtapasztalhattuk, hogy miért is nevezték el Kazánoknak ezt a szakaszt: olyan, mintha a víz mélyén lévő hatalmas üstök miatt fortyogna, kavarogna a víz.

Ha a magasból is szeretnénk látni a dubovai öbölt, ami a Kis- és Nagy-kazánokat elválasztja, akkor egy picit másznunk kell. Az öböl mindkét szélén egy-egy magaslat van, ami az országútról megközelíthető, a Kis-Sukárra innen, a Nagy-Sukárra pedig innen tudsz felmászni húsz, illetve negyven perc alatt. Egy kis mozgás sosem árt, a kilátás megéri az erőfeszítést. Nekem végig olyan érzésem volt, mintha a Gyűrűk urában lennék, amikor Frodóék csónakon menekülnek az orkok elől, pont ilyen sziklás helyeken át. Tudtam, hogy Új-Zélandon csodás helyek vannak, azért forgatták ott, de hogy nálunk is vannak ilyenek, arról nem is álmodtam.

De nem csak a természeti, az ember alkotta látványosságokért is kapkodni kell a fejeket, kecegtetni a fényképezőgépet. A folyóról meg a vele párhuzamosan kígyózó országútról is jól látható az egymással szomszédos Mraconia (ortodox) kolostor, ami az egyik kanyarban amolyan őrtoronyként áll ki a Duna fölé, a másik pedig a híres-hírhedt Decebal sziklaszobor.

Az 55 méter magas domborművet Iosif Constantin Drăgan üzletember, amatőr történész rendelte meg egy orsovai szobrásztól, aki tíz éven át dolgozott rajta egy alpinistacsapattal, állítólag egymillió dollárba került, és egy tonna dinamitot használtak fel. Lehet vitatkozni esztétikai meg történelmi dolgokon, de egy biztos: nehéz úgy elmenni mellette, hogy az ember tekintetét ne bilincselje le. Nekem úgy tűnt, rajongók és ellenzők ugyanúgy megbámulják a grandomán alkotást.

A hajókázástól, mászkálástól, nézelődéstől megéhezik az ember, szerencsére Orsovától Dubováig egymást érik a vendéglősök. Mi az egyik, út- és vízszéli, cölöpös-teraszos éttermet választottuk a dubovai öbölben s többen víziételt rendeltünk. A menü lényegében ugyanaz, mint máshol román-szláv vidéken (a szerb befolyást a településnevek is őrzik), csak mindent halas változatban is lehet kérni: így hát van halcsorba, halmiccs, rántott hal, meg halas szaramura, aminek a szaftját leginkább a hagymás rostélyoshoz tudnám hasonlítani, és puliszkával tálalják. Mennyei volt, mehettünk is tovább.

Dubovától, magyarul Dunatölgyestől még 70 kilométer, a folyó mentén kanyargó, szerencsére jó minőségű út várt ránk az Al-Duna felső bejáratáig. A hol kitáguló, hol összeszűkülő sziklavölgy végig élvezhető látványt nyújt az autóból, méghozzá annyira, hogy simán el tudunk húzni néhány nevezetesség mellett, ha nem figyelünk oda. Ilyen például a körülbelül félúton, a Duna nagy déli kanyarában található Háromtorony vára (Tricule), vagyis ami belőle maradt: két, a vízből kiálló torony – ezeknek is az oszmánellenes háborúban volt jelentőségük. 

Vagy, az utunk vége felé, az útról egy sor cölöpházra figyelhetünk fel. Meg is álltunk a parkolóban, hogy körülnézzünk. Mint kiderült, az összkomfortos házak mind kiadók, pihenni, halászni szoktak itt az emberek s a resortnak van vendéglője is, ha unnánk a főzést vagy épp itt állnánk meg az úton falni egyet.

Innen már tényleg egy köpésre van a szoros vége, jobban mondva az eleje, ahol ellaposodik a világ, kinyílik a horizont. Nem is várhatna ott minket más, mint – találóan – egy híres és mutatós végvár: Galambóc, amiről – megint csak a Gyűrűk urából – a Fehér város (Minas Tirith) jutott eszembe. Csak kár, hogy a felújított és látogatható csoda a szerb oldalon van… Persze, jól látszik a román partról is, meg nem is lehetetlen átjutni, de ha az ember nem úgy tervezte a napjait, akkor jó nagy kerülőt jelent, kompozással és határátlépéssel egybekötve. Ami egy motorcsónaknak pár perc, az nekünk autóval plusz 100 kilométert és két órát jelentett volna, így kénytelen-kelletlen lemondtunk róla. Szóval támogatnék egy hidat hozzá, hogy körbejárhassuk a helyet, ahol még Mátyás király Kinizsije is harcolt a török ellen.

Vigaszdíjként is vehetjük a mi oldalunkon emelkedő Lászlóvárát, amiről a falu (románul Coronini) is kapta a nevét. Igaz, kicsit kellett keresgélni, érdeklődni a település vegyes bárjában, hogy megerősítsék: tényleg onnan indul az ösvény a vár felé, amit Luxemburgi Zsigmond magyar király emelt 1427-ben, hogy innét irányítsák a szemközti Galambóc ostromát. Alig egy évszázaddal később a török visszafoglalta, majd fokozatosan vesztett jelentőségéből, romosodott. 2020 nyarán még javában zajlottak az ásatások, egyre több fal, folyosó, csarnok, bástya rajzolódott ki a földből. Erről a magaslatról búcsúzunk a Dunától, ahol régen vámosok meg katonák lesték a partokat, de a kalandnak még nem lehet vége.

Mert nem azért utaztunk 5-600 kilométert, hogy két nap után visszaforduljunk. Pláne, ha egy karnyújtásnyira van egy másik elbűvölő vidék,

a Néra völgye nemzeti park.

Lászlóvárától alig egy órára, Oravicabánya felé van Potok, onnan nyílik a szurdokvölgy. Nem először jártam ezen a környéken sem, de tíz éve tényleg csak futólag. Akkor nem is a Néra, hanem a belé folyó Bég (Beul) völgyében jártunk, ahová – még a nyolcadikos földrajz könyvből ismerős – szürreálisan kékeszöld tavacska és egy szép nagy vízesés látványa csábított.

A Bég szeme (Ochiul Beului) nem is okozott csalódást sem először, sem másodszor. A száraz nyári idő hátránya viszont az, hogy a Beușnița- magyarul Bég-vízesés teljesen kiszárad, így csak elképzelni tudtuk a zúgó vízsugarakat a mohás mészkősziklákon, amit a legendabeli menyasszony sosem hordott fátylához szoktak hasonlítgatni. A török ​​uralom alatt ugyanis egy bég vadászni ment ezekre a földekre, a közeli tisztásra érve meglátta a gyönyörű potoki román pásztorlányt a juhaival. A bég azonnal beleszeretett, de apja ellenezte a szerelmet, hóhért küldött, hogy megölje a lányt. Elkeseredésében a fiatal bég magával is végzett, könnyeiből fakadt a tó vize, mely 20 méter átmérőjű és 4 méter mély, és állítólag sosem fagy be.

A Bég és a Néra kereszteződéséhez egyébként aszfaltozott, de keskeny és nyáron forgalmas út vezet. Lent, a hídon túl már köves erdei út fogad, ami csak a Bég felé járható, de az is inkább terepjáróval, és sok helyen egysávosra szűkül, így az öt kilométerre lévő táborig gyalog is mehetünk. Kivéve, ha az ember teljes kempingszettel érkezik, mint mi. Akkor nincs más választása, mint végigzötyögni rajta és jókat húzni a kocsi alján. Későn tudtuk meg, hogy egy falubéli vállal oda-vissza szállítást, s még az is megfordult a fejünkben, hogy a sátrazást jobb lett volna Potok szélén megoldani vagy a közeli Szászkán.

Valamelyest kárpótol még egy útszéli vízesés, a Văioaga, meg a pisztráng és a palacsinta a kemping melletti büfében. Innen, a pisztrángfarmtól indul a túraösvény a tóhoz (45 perc) és a vízeséshez (további 20-30 perc), de maga a patak mente is végig élvezhető, vadregényes. S ha marad még egy óránk meg energiánk, kimászhatunk az egykori vár romjaihoz is, ahonnan tágas kilátás nyílik a környékre.

Másnap irány a Néra völgye, vagyis amennyi belefér időben, mert egy nap alatt szinte képtelenség végigjárni. Jellegében leginkább a Vargyas-szurdokhoz tudnám hasonlítani, itt is mészkőfalak dominálják a víz mentét, csak jóval nagyobbak, magasabbak, és néhány igazán különleges látnivalót tartogatnak. Ilyenek például már a bejáratnál, az említett hídtól röpke 20-30 perc alatt végigjárható alagutak, melyek a völgy és a közeli bányatelep, Szászka között könnyítették meg az átjárást, vélhetően a török uralom idején. A mintegy háromkilométeres útvonal, végén a legnagyobb alagúttal, tehát a faluba vezet, ez is egy lehetséges túraopció.

Ezeknél látványosabb alagutakért, melyeket a vízmenti sziklafal szélébe vájtak, valószínűleg tutajozás céljából, már három órát kell trappolni a másik – vízfolyással megegyező – irányba, láncokon mászni, és a jéghideg vizen is átgázolni, de megéri. Az első másfél óra unalmasnak tűnhet. Széles erdei úton vezet át egy elhagyott táboron át, de utána fokozatosan beszűkül, egyszer csak százméteres sziklák merednek a fejünk fölé a kanyargó patak mentén. Ami az állatvilágát illeti, medve nincs, de itt is van vipera meg skorpió is, utóbbihoz volt is szerencsénk – ezért itt is ajánlott a magasszárú túracipő, nem csak a bokatörő ösvény miatt.

Korai keléssel meg egy kis kitartással elérhető a környék másik látványos tava is: a Lacul Dracului, avagy az Ördög tava. A 13 méter mély, sziklák közé eső tengerszem a hídtól 13 kilométerre, azaz – laza tempóban, pihenőkkel – öt órára található, a szurdokvölgy alsó végében, ahol egy természetes kőhíd is van. Egyébként a déli irányból, Újsopot faluból jóval könnyebben és hamarabb megközelíthető ez a rész, és innen gumicsónakot, kajakot is bérelhetünk. Nekünk ez most nem fért bele, majd következőkor.

Egy nap Herkules, két nap Vaskapu s két nap Néra után

mondhatnám, hogy uzsgyi haza, ha nem másfelé vezetne az út, mint amerre jöttünk. Persze, haza lehet rongyolni egyből, röpke hét óra alatt, de minek? Inkább szánjunk a visszaútra is egy kényelmes napot. Első megállónk Oravicabánya lehet, ami a Monarchia-beli gyógyszertáráról és pompás színházáról híres, vagy – ha még egy napot rászánunk – felülhetünk a Stájerlakanina (románul Anina, németül Steierdorf) felé tartó mocănițára, az ország egyik utolsó gőzösére, ami szűk völgyeken, sötét alagutakon, magas viaduktokon pöfékel át minket.

 

Az autóba visszaülve, az országút izgalmas szerpentineken visz, s ha látni akarjuk a híres, azóta már csonka Bigăr-vízesést és a barlangját, akkor az aninai eltérőnél haladjunk még tizenöt kilométert előre. Ha nem sietünk és jól figyelünk, félúton még egy vízesést, a Cârșa-t csodálhatjuk meg az autóból. A Bégnél pedig jót is lehet enni, mi egy-egy szerb hamburgert, pleskavicát kértünk, mielőtt visszafordultunk Anina felé.

Resicabánya a következő nagyobb település, aminek a mozdonymúzeuma lehet érdekes a vasút rajongóinak. Közben megannyi barlang, szurdokvölgy mellett haladunk el, ha követjük a Maps-en, de mindenre talán két hét sem volna elegendő. Karánsebesen csatlakozunk vissza az ismerős országútra, amin újabb esélyt kapunk a már említett Hunyad és Szeben megyei látványosságokra, mielőtt hazaérnénk.

Már csak választani kell a bőséges kínálatból, nem vagy megkésve semmivel, ha vége is a nyárnak. Az ősz igazán kellemes tud lenni ebben a szubmediterrán klímában, nem kell bújkálni a tűző nap elől, a termálvíz ilyenkor még élvezhetőbb. De ha a tanévkezdés vagy egyebek miatt mégsem volna alkalmas, akkor se csüggedj, biztosan megvárnak jövőre is a hegyek, a víz, a történelem.