Hétfő délután két óra körül indultunk, hogy lehozzuk a „betlehemi csillagot” az égről. Kevés időnk maradt a letűnése előtt, sietnünk kellett, hogy megtaláljuk a tökéletes helyet, ahonnan tisztán látszik az égitest-együttállás, ami talán a napkeleti bölcseket is vezette.
Választásunk a Hargita egyik „dombjára” esett. Ezer méteres magasságnál jelentek meg az első hófoltok, és ahogy egyre magasabbra értünk, úgy a hószint is növekedni kezdett. Az autóból kiszállva, a hó már a lábszárunk közepéig ért, és még mindig volt 1-2 kilométer a csúcsig, amit hol térdig, hol lábszárig érő hóban kellett megtennünk.
Mire kiértünk, a köd is visszahúzódott, és tisztán kivehetően látszottak a távoli hegyek csúcsai. Lassan a Nap is lemenőben volt, és ahogyan a köd hullámzott, fantasztikus látvány tárult elénk a folyton eltűnő és megjelenő fenyőfákkal és hegygerincekkel.
Délután öt óra környékén bukott le a Nap a hegyek mögött, bele a ködtengerbe. Ezután már csak a csillag megjelenése váratott magára.
Akkora volt körülötte a hype (ezt magyarul hogy is mondják?), hogy arra gondoltam, valami igazán látványos dolog lehet, de számomra egy kicsit csalódás volt.
Mintha egy helyett két vacsoracsillag jött volna fel, de se fényben, se méretben nem volt több nála. Csak a fényképen ragyognak picit jobban, mint ahogyan azt élőben láttam.
S amire tisztán és jól kivehetően felvillant a csillag az égbolton, a köd is felfelé kezdett kúszni, bekebelezve a látóhatárt, a távolban pedig elordította magát egy farkas. Mondanám, hogy farkasordító hideg volt, de még az sem a mínusz 5 Celsius-fokban. Ideje volt összepakolni.
