Győrfi Katát közel 13 éve ismertem meg Kolozsváron: ő elsőéves volt filozófián, én másodéves színháztudományon, amikor felkért, hogy legyek a vitaindítója a Bulgakovban tartandó Bretter György Irodalmi Körön. Mindkettőnk számára egyfajta bemutatkozás volt ez akkor, szerintem izgultunk is rendesen. Katától egy virtuális paksamétát kaptam versből, azokhoz írtam egy szándékosan provokatív vitaindítót. Emlékeim szerint az est jól sült el, Kata verseit szerették, és ahogy mondani szokás, a többi történelem.
Kata az a fajta szerző, akit bár elsősorban versei miatt tartanak számon, igen sokféle műfajban és terepen kipróbálta már magát: írt színházkritikát, tematikus esszésorozatot, slammelt, dolgozik dramaturgként és fordítóként, és egy román nyelvű alkotói műhely keretein belül megírta első drámáját is, a Love Me Tinder-t, amelyet több román és magyar színház is műsorra tűzött (május 31-én a Tomcsában lesz látható a szöveg alapján készült Love Me előadás Tóth Árpád rendezésében). Mindemellett szervezőként is dolgozik: többek között a sepsiszentgyörgyi esztétikatábor fűződik a nevéhez, és az elmúlt években az éppen zajló SepsiBook szervezőcsapatát is erősíti. Sokoldalú és energikus alkotó, aki az irodalmi szcénán az egyéni érvényesülés mellett a közösségi élményteremtést is ugyanolyan fontosnak tartja. Az UH.ro olvasói Kata szövegeivel főként publicisztikák, gasztrocikkek és élménybeszámolók formájában találkozhattak.
Kata első kötete 2019-ben jelent meg, Te alszol mélyebben címmel, amiben intim, meghitt, olykor jóleső, olykor fojtogató közelségben beszél a társkapcsolatok dinamikájáról, a „mi”-vé olvadó egyének határfelületeiről, a kommunikáció kelepcéiről. Az utóbbi években azonban, ami a költészetét illeti, Kata elfordult a kezdeti témáitól, pontosabban kinőtte azokat: a természet és az ember belső vidékei érdeklik, látképek és villanások, vagy éppen analógiák formájában beszél az elidegenedés, a világvége, a természeti katasztrófák jelenségéről, és a szellem szabadulásának lehetőségeiről. Tematikus nyitását egy földrajzi nyitás is követte: az elmúlt években több nemzetközi rezidenciaprogramot is elnyert, aminek köszönhetően Amerikában, Hollandiában, és legutóbb Észak-Macedóniában is járt már verseivel.
- Hogyan hangzik egy magyar vers nemzetközi környezetben?
- Miért szükséges az izoláció a saját hang megtalálásához?
- Milyen közlésformákat tűr el, támogat és utasít el például az udvarhelyi közeg?
Ilyen és ehhez hasonló témákat érintettünk beszélgetésünkben. A hónap szerzője Győrfi Kata.
Felolvasás Észak-Macedóniában. A fotók Győrfi Kata személyes archívumából származnak.
Nemrég tértél vissza egy alkotói rezidenciáról, amire Észak-Macedóniában került sor. Milyen élmény volt ez számodra, és hogyan jöttek a rezidenciaprogramok a szakmai életedbe?
Ez egy fenntarthatóságról szóló rezidenciaprogram volt, amire nem feltétlenül azért jelentkeztem, mert a fenntarthatóságról szól. Nekem a rezidenciaprogramok igazából arra szolgálnak, hogy időt és teret adjak annak az énemnek, akit a legjobban szeretek, annak, aki akkor a legboldogabb, amikor egy olyan térben és időben van, ahol írhat, és semmi mással nem kell foglalkozzon, csak az írással. Ez a rezidencia az eddigiekhez képest abban volt más, hogy nem egy írói rezidenciaprogram volt, hanem egy alkotói, tehát mindenféle médiumokban dolgozó alkotók vettek részt benne, minden korosztályból és földrajzi-kulturális háttérrel.
Győrfi Kata (1992, Bukarest) Költő, drámaíró. 2019-ben jelent meg az első verseskötete Te alszol mélyebben címmel, amelyet több díjra is jelöltek. Román és magyar nyelvű drámáit romániai színházak játsszák és fordítják. A jelenlegi versei poszt-humán, nem antropocentrikus világvége-fantáziák, amelyek a természeti és történelmi összeomlások következtében állnak be. Drámáiban a magány érdekli, a nem-automatikus beilleszkedés. Az irodalmi pályája mellett filozófiát, esztétikát és kortárs színházelméletet tanult. Jelenleg a magyarországi Jelenkor Kiadó képviseli.
Az élmény meglepő volt, nem is gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz arra, ahogy magamra alkotóként gondolok. Mi írók szeretünk mindig szövegben gondolkodni, mi másban is gondolkodhatnánk… Írott szövegben, ami papíron van feketével, vagy az alternatívabbak fekete alapon fehérrel képzelik el. Ráadásul az olvasás is egy privát tevékenység. Ennek a rezidenciaprogramnak köszönhetően bátrabban vállalom fel, hogy másképp van kedvem fantáziálni a versírásról és a szövegekről úgy általában. Nem biztos, hogy a hagyományos formákhoz és médiumokhoz kell nekem igazodni. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az érzetből, ami most eltölt.
Ezekben a nemzetközi közegekben milyen tapasztalataid voltak a verseid fordításával, fordíthatóságával?
Ez egyszerre nagyon egyszerű és nagyon összetett. Én Udvarhelyen nem találkozom más költőkkel, sőt nagyon más alkotó emberekkel sem, és nekem nem mindennapi élményem a 9-to-5 munka, az a fajta rutin, amihez az emberek nagy része hozzá van szokva. Amikor elmegyek egy ilyen rezidenciaprogramra, az az érzésem, hogy hasonszőrű emberekkel vagyok körülvéve, és egy kicsit jobban kapok levegőt, attól függetlenül, hogy magyarul beszélek, angolul, románul, vagy épp spanyolul próbálkozom. Az az érzésem, hogy sokszor ezek az emberek, akiknek ugyan más a szeretetnyelvük, jobban értenek, amikor az alkotásról vagy a verseimről beszélek. Valahogy más az attitűdjük a versek és a művészetek felé. Ezért amikor magyarul olvasok fel egy ilyen közönségnek, akikkel feltehetőleg eltöltöttem már pár hetet, és beszéltünk mindenféléről, arról, akik mi vagyunk és amit csinálunk; van, hogy közelebb érzem őket, annak ellenére, hogy magyarul olvasok fel, és csak kivetítve van az angol fordítás.
Ugyanakkor az is a tapasztalatom, mivel a magyar nyelv a többi nyelvhez képest nem hasonlít semmire, és nem is felismerhető, hogy mintha egy idők előtti vagy idők utáni nyelvet mondanék, azon beszélnék, ez pedig a versre nagyon jó hatással van. Más az ereje. Egyszer pont te mondtad, hogy az angolszász kortárs irodalom sokkal lazább és sokkal könnyedebben operál mindenféle képekkel és szerkezettel, mint talán a magyar. És ugyan kisebbségiként fontos nekem a magyar nyelv, és hogy én magyarul írok, egy ilyen helyzetben, amikor a közönségből senki nem ért magyarul, ezt a könnyedséget és lazaságot érzem működni. A nem értett nyelv erejét akarom visszafordítani a saját nyelvemre és használni többet a versekben.
Úgy tudom ezt elképzelni, hogy ezáltal te is jobban ráeszmélsz a saját szöveged zeneiségére, a szavak puszta akusztikájára a jelentésen túl.
Én a slam poetry-n keresztül megéreztem azt, hogy milyen ereje van, amikor kimondasz egy szót, és mivel van jelenlétem a színpadon, tudok operálni azzal, ami a hang és a hang teste, de ez az értés és nem értés közti különbség, ennek az árnyalatai egy újabb dolog.
Van egy vicces történetem. Az ottani (észak-macedóniai – szerk. megj.) logisztikai szervezővel, akinek nem sok köze volt eddig a művészetekhez, téma volt, hogy lefordítsuk a magyar szövegemet macedónra. Kérdeztem, hogy lát-e erre némi esélyt, majd később délután a chatben arról kérdezett, hogy akkor rendben van-e az, ha keres egy román-macedón fordítót, mert könnyebb a két nyelv közti átjárás. Mondtam, hogy adott esetben rendben is lehetne, csak én egy magyar költő vagyok és magyarul írok. Az már macerás. Magyar-macedón fordítót nem is találtunk, de ez itt a reklám helye, jelentkezzen, ha van ilyen.
Nagyon fontos nekem, hogy magyarul írok, egyben politikai döntés is, és egyelőre nem látom magam más nyelven, pontosabban angolul írni direkt. Amikor egy olyan teremben olvasol verset magyarul, ahol senki nem beszéli a nyelvet… ajánlom mindenkinek, nagyon-nagyon érdekes érzés.
A saját verseidet viszont lefordítod angolra ezeken a rezidenciákon.
Az egy technikai fordítás. Elég jó az angolom, szóval sokszor közelít a műfordításhoz, csak ezzel a hagyomány meg a szokás miatt vegyes érzéseim vannak. Pont az egyik hangművész kérdezte meg ezen az ohridi programon (Ohrid egy település Észak-Macedóniában, ahol az alkotói rezidenciaprogram zajlott – szerk. megj.), hogy ha ennyire jó az angol fordításom, akkor miért ragaszkodom ahhoz, hogy magyarul írjak? Merthogy ennyi erővel angolul is írhatnék. Mondtam, hogy ez így van, csak én egy magyar költő vagyok, magyarul írok, hogy ismételjem magam, és ahhoz, hogy követhető legyen tartalmilag, adott esetben, ha érdekel valakit, akkor van hozzá egy angol technikai fordítás.
Egy hosszú verset írtam ott (a vers a Helikon szépirodalmi folyóiratban kerül közlésre – szerk. megj.), nagyon erős képileg, érzelmileg felkavaró, amit én is érzek, miközben olvasom. Az ottlévők nem akarták egyből a fordítást látni, nem akarták kapkodni a tekintetüket, inkább hallgatták a szöveget, ahogyan én felolvasom, hazavitték a fordításokat, és otthon olvasták el inkább. Többen jeleztek utólag, hogy nem is gondolták volna, hogy erről szól ez a szöveg, vagy épp hogy szinte biztosak voltak benne, annak ellenére, hogy életükben nem hallottak előtte magyar szót, hogy valami ilyesmiről szól a szöveg.
Többen beszéltek arról itt már az alkotói beszélgetésekben, hogy befrusztrálódtak az iskolában, az egyetemen, vagy akár a szakmai közegekben, és időbe telt abból feloldódni. Arra vagyok kíváncsi, hogy neked volt-e valamilyen írói blokkod, és ha igen, hogy szabadult fel?
Valami olyasmit fogalmaztam meg magamnak, hogy az ember az egyetemi évei alatt forradalmat akar csinálni, és utána egy kicsit orrba rúgja az élet, hogy ez nem így működik éppen, mert több generáció próbált előtted forradalmat csinálni, és mégsem jött össze senkinek. Néha úgy gondoltam erre az irodalmi közegre, mint egy rajtam kívül levő, szinte ellenséges, nagy fekete mumusra, és aztán rájöttem, hogy igazából mindenki a saját dolgaival van elfoglalva. A frusztrációimról is szívesen beszélek, megosztom őket, de szívesebben mondok valami olyasmit, ami egy új érzés, és ami sokkal kényelmesebb és sokkal inspirálóbb számomra.
Engem az inspirál, ha egy elfogadó közegben vagyok, ha egyáltalán igénylem a közeget, mert legtöbbször nem igénylem. Egy kicsit beledugtam a fejem a homokba, és you do you-ban vagyok. Izoláltam magam először Udvarhelyen, aztán izoláltam magam Barcelonában, és nagyon-nagyon kiestem az irodalmi körökből. Ettől azt hittem, hogy mindenki el fog felejteni, és ha nem vagyok az Insomniában vagy a Planetáriumban, nem fogják azt gondolni, hogy én valóban költő vagyok. De rájöttem, hogy senkit nem érdekel, hogy én mit csinálok és hol vagyok, senkit nem foglalkoztat, hogy én hogy gondolok magamra. Van elég baja mindenkinek. És ha nincs elég baja, és ezzel az illuzórikus valahova-tartozással igazolja, hogy ő író, akkor azon is érdemes elgondolkodni. Mert szerintem senki nem gondolkodik azon, hogy felolvastam-e valaha a Hervay Klubban, vagy voltam-e egyáltalán valaha Bretter Kör alelnök. Senkit nem érdekel, senki nem tartja ezt számon, ezt én egyedül tartom számon, és a saját frusztrációimat is én fújom fel, ha felfújom.