Fotók: GÁL ELŐD
Emlékszem, a második heténél tartott a US Open, az amerikai nyílt teniszbajnokság, és szokásomhoz híven, a munka mellé, háttérben elindítottam egy meccset: a Sinner és Tommy Paul mérkőzését. Megint ledöbbentett, hogy az olasz teniszcsillag a játékával mindent kérdőre von, amit a teniszről tudok. Jobban mondva, az emberekről, hisz a tenisz az a sport, amely talán leginkább megmutatja a játékosok emberi oldalát, amikor elcsendesül a lelátó és ők a saját gondolataikkal, félelmeikkel, kételyeikkel maradnak. Nem egyszer láttuk már az egyik valaha volt legnagyobb teniszjátékost, Novak Djokovic-csot ordítani idegességében, Andrej Rublevet, ahogy a halántékán pattanásig feszülő erekkel töri szét az ütőjét, és nem csak ütőt, rengeteg kettétört karriert, ami egy-egy rossz meccsen, ütésen ment el. Azt, ahogy pillanatok alatt illan el az ember éveken keresztül felépített önbizalma. Néha még nézni is megterhelő és éppen emiatt szeretem, az emberi tényező miatt.
Sinner éppen szervához készült, amikor megcsörrent a telefonom és a hívó fél arról érdeklődött, hogy mit tudok az udvarhelyi teniszről, és mennyire érdekel a téma? Mert Hetser Zoltán és Baróti István épp itthon tartózkodnak, és lehet, hogy izgalmas lenne velük egy interjút készíteni. Mint már kitalálhattátok, ez a történet az udvarhelyi teniszről fog szólni.
István és Zoltán barátok, ha itthon vannak, természetesen nem marad el a tenisz sem a híres-neves kadicsfalvi pályán, ahol aztán nem lett sportkomplexum. Ezt a témát nem ebben az anyagunkban dolgozzuk fel. De ez is eléggé izgalmas lesz, és egy még – ennyire részletesen biztosan – el nem mesélt udvarhelyi történet. Úgyhogy fogjunk is bele. Ma már hónapok távlatából próbálom a lehető legpontosabban
visszaidézni azt a kedd délelőttöt,
amikor a kadicsfalvi pályára érkezem. Nem, hogy komplexum nincsen, a pálya korszerűsége is hagy kivetnivalót, de legalább tisztán van tartva, rendezettnek tűnik. Parkolóhely is van bőven, mindössze egy anyukát látok, kisgyerekével, kutyát sétáltatni jöttek. És két ősz hajú urat látok a pályán. Ellesse cuccok, energikus mozdulatok, ha nem látnám őket, csak a sziluettjüket, nem mondanám meg a korukat. És ahogy számolják, látszik, szellemileg is elég frissek. Szimpatikusak, főleg nem a felsoroltak miatt, hanem a dinamikájuk miatt, ahogy ismerik egymást a másik minden hülyeségével. Szembetűnő Hetser folyamatos poénkodása és az erre válaszul érkező komolyság Baróti részéről. Azt hiszem, pont két ilyen hülye – a szó legjobb értelmében – kell ahhoz, hogy valami új elinduljon. És ők útjára is indították az udvarhelyi teniszt.
Na, Zverev nyert? – kérdezik. Beletrafálnak, néztem a meccset, meg is van a közös hang, úgyhogy amikor lejátsszák a magukét, könnyen megy a beszélgetés. Baróti István mesélni kezd:
