A Tűzpróba-sorozat interjúiban több alkalommal is említésre került az a bizonyos Második esély-program, amely lehetőséget kínál a tanulásra és továbbtanulásra a csíksomlyói romatelepen elő felnőttek számára is.

Száva Ildikó a Székely Károly Szakközépiskolában osztályfőnöke annak az összevont osztálynak, amelybe mások mellett a somlyói romák is járnak, emellett a diákoknak különféle tudományágakat tanít. Úgy véli, szerencsétlen helyzet és nagy kihívás az összevont osztály, szerencsésebb lenne, ha mindenkivel a saját szintjén, külön osztályokban tudnának foglalkozni.

Sebestyén Kinga, a csíkszeredai szakközépiskola igazgatója szintén részt vesz a programban, ő nyelveket oktat a diákoknak. Meglátása szerint a romák kulturális értékeinek be- és megmutatása elősegítené elfogadottságukat a többségi közösség körében.

Száva Ildikót és Sebestyén Kingát a program működéséről, a résztvevők fejlődéséről és lehetőségeiről Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes kérdezte.

Mesélnének kicsit a Második esély-programról?

Száva Ildikó: Ebbe a programba azoknak van lehetősége beiratkozni, akiknél eltelt legalább három év attól a biológiai kortól számítva, amikor abbahagyták az iskolát.

Az elemi osztályos képzés a Xantus János Általános Iskolában zajlik, nálunk pedig a résztvevők ötödiktől folytathatják tanulmányaikat, tehát akkor, ha megvan a négy osztályról a végzettségük, okirattal igazolva.

Száva Ildikó. Fotók: Márkos Tamás

A miénk szakképzéssel egybekötött oktatás, ami azt jelenti, hogy a résztvevőknek év közben szakóráik is vannak, a három év alatt pedig egy alkalommal összevont gyakorlatot kell megvalósítsanak, így lesz szakdiplomájuk is.

Most éppen ez az összevont gyakorlat zajlik a műhelyben, amely után megkaphatják a tíz osztálynak megfelelő diplomát, szakképesítéssel együtt.

A somlyói közösség tagjai mikor kapcsolódtak ehhez a programhoz? Már a 2021-es tűzeset előtt, vagy pedig azóta?

Sz. I.: Már a tűzeset előtt. Ez a program nagyon régóta működik, és szintén régóta vannak onnan diákjaink, többek között Czine Vilmos is nagyon rég elindult ebben a programban, de sajnos időközben kimaradt. Gondolom, nem volt akkor kellő ambíciója, és hosszú idő telt el, mire újrairatkozott.

Sajnálatos az, hogy az elején nem motiválták egymást. Volt olyan is – nem tudom pontosan, hogy a somlyói közösségből-e –, akit valamilyen törvényszéki eset kapcsán büntetésből küldtek a Második esély-programba, ez pedig igazán rossz motiváció.

Az utóbbi időben viszont a szociális munkások nagyon támogatták a somlyóiakat abban, hogy beiratkozzanak, és eléggé sokuknak sikerült bekerülnie a programba. Most nyolcan járnak, amiből talán öt az, aki rendszeresnek mondható.

Térjünk rá Czine Vilmos Pufira és a feleségére, Corinára. Most végeznek, ugye? Ez az utolsó évük, ha jól értem.

Sz. I.: Igen, ez az utolsó évük, amit végeznek. Pufival csináltunk egy felzárkóztatást, mivel ő veszített az iratkozásnál egy évet – véletlenül kétszer írták be –, és akkor, hogy ne veszítsen évet és egyszerre tudjanak végezni a feleségével, felzárkóztattuk.

Letett vizsgákat, amelyekkel előrelépett, és most, ha megcsinálja az összevont praktikát, akkor egyszerre végeznek. Tehát gyakorlatilag ő is ugyanannyi évet járt iskolába, mint Corina.

A somlyói közösség esetében azok közül, akik beiratkoznak, mennyien végzik el a programot?

Sz. I.: A somlyói cigányok esetében Pufiék az első generáció, amely végez. Másoktól viszont nagyon jó visszajelzéseink vannak, nagyon büszkék az emberek – így kell mondjam, mert nagy részük nem gyerek –, nagyon büszkék a családban is és tágabb környezetben is arra, hogy mindezt véghez tudták vinni.

Azt én is látom, hogy ad egy tartást nekik, illetve más a megítélésük is azáltal, hogy ebben a programban részt vesznek. Melyek ennek a tanítási folyamatnak a kihívásai? Hiszen olyan személyekről van szó, akik közül sokan még írni, olvasni sem tudnak, ehhez képest elég magas szinten, 9-10. osztályban vannak. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?

Sebestyén Kinga: Ez elsősorban a tanár rugalmasságától függ, hiszen van egy kerettanterv, ami szerint kellene tanítsunk, viszont a valóságban legtöbbször nem tudjuk megvalósítani pont azért, mert bizonyos hiányosságai vannak a diákjainknak.

Sebestyén Kinga

Viszont rugalmasak vagyunk, alkalmazkodunk és próbálunk az ő igényeiknek, felkészültségi szintjüknek megfelelő tananyagot biztosítani. Elsősorban az a célunk, hogy fejlesszük őket, de mindenkit saját magához képest fejlesszünk.

Sz. I.: Ők is nagyon különböznek egymástól. A roma közösségen belül is van, aki olvasni sem tud, szinte írástudatlan, vagy csak nyomtatott betűkkel tud írni, és akkor van a Czine házaspár, akik folyékonyan írnak és van egy előzetes tudásbázisuk is. Corina például nagyon értelmes, előzetes ismeretekkel jött az iskolába és nem összehasonlítható más diákokkal.

Azok esetében, akik több segítséget igényelnek, próbálkozunk egyszerű kiegészítős vagy összehúzós feladatlapokkal, amelyeket haza is vihetnek, hiszen sokszor dolgoznak otthon a gyerekeik segítségével is.

Ezt nem vesszük rossz néven, sőt arra biztatjuk őket, hogy vegyék igénybe a gyerekek segítségét, hiszen rajtuk is úgy látjuk, hogy örömmel tanulnak a szüleikkel.

Ezt számomra nagyon megható látni a közösségben, hogy a szülők kérik a gyermekeik segítségét, és a gyerekek nagyon szívesen segítik, tanítják a szüleiket.

S. K.: Igen, mondják is, hogy nem engedjük, hogy abbahagyja anyu az iskolát.

Sz. I.: Ez az iskola mind jó és szép, a somlyói gyermekek az iskola elvégeztével már több eséllyel indulnak, tehát nem összemérhetők, összehasonlíthatók a szüleikkel. De mi van akkor, hogyha maradnak a fizikai körülmények, ha nem tudnak kitörni, ha nem tudják elfogadtatni magukat a közösséggel?

S. K.: A társadalom részéről előítéletek vannak, nehezen fogadják be őket munkaközösségekbe, tehát alapból hátránnyal indulnak.

Sz. I.: Jó lenne, ha adott esetben a közösség tagját valaki elkísérné a munkahelyi interjúra, valaki, aki ott áll mögötte és két-három mondattal alátámasztja, hogy igen, ez olyan ember, aki fog nektek dolgozni, akiben megbízhattok, nem fog lopni, vállalom érte a garanciát. Én egy ilyen programban szívesen részt vennék.

Például Czinéék esetében el mernék menni az állásinterjúra és azt merném mondani, vállalom a garanciát, adjatok nekik munkát.

Ahhoz képest, amikor Pufiék bekerültek a programba, hogy állnak most, hogyan fejlődtek, mi változott?

Sz. I.: Nagyon sokat fejlődtek. Vili hosszú évekkel ezelőtt iratkozott be, még a program kezdetén, és aztán abba is hagyta azt a bizonyos első évet. Akkor még gyermek volt, egy rosszcsont gyermek, itt ugrabugrált a padok tetején, hogy őszinte legyek.

Ehhez képest most emberként, felnőttként jött vissza. Nehézségekkel küszködött számolás és írás szintjén is, viszont egy év múlva feltűnt nekem, hogy olyan gyorsan írogat, olyan ügyesen dolgozik.

Kérdeztem tőle, hogy minek köszönhető ez a dolog, mert közben jött ugye a tűzvész, ami után elkezdtek foglalkozni velük az önkéntesek. S azt mondta, hát, amióta ide járunk iskolába, azóta muszáj írni tudni.

Corinán pedig azt látom, mintha kicsit jobb érzéke lenne – főleg az én tantárgyamat illetőleg –, mintha kicsit tudatosabban csinálná a dolgokat és ambicionálja Vilit. Egymást biztatva csinálják, haladnak – határozott fejlődést látok rajtuk.

Önök szerint mit tudnánk tenni mi, akik próbáljuk támogatni ezt a közösséget? Milyen módon tudnánk picit megtörni a jeget, tudatosítani az emberekben, hogy az előítéleteik nem mindig felelnek meg a valóságnak?

S. K.: El tudnám képzelni, hogy a romák a kulturális értékeiket megismertessék a többségi közösséggel, lehetőséget adni nekik, hogy a táncaikat, hagyományos énekeiket megmutassák.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Sz. I.: Volt ez a roma nap a Sapientián. Nagyon sajnálom például, hogy nem tudatták velünk, elmentünk volna és megnéztük volna. Amikor már fogytak a tanórák, jegyet kellett adni és szoros volt a határidő, felhívtuk őket egy nap, hogy na, most itt kell lenni, mert ilyen óra is lesz, olyan óra is lesz. 

És akkor megérkeztek, majd húsz perc múlva kérezkedtek el. Kérdeztük, hogy hová mennek? Mondták, hogy roma nap van a Sapientián. De kérem, hát miért nem mondták előre? Akkor egyrészt nem tettünk volna órákat aznapra, másrészt pedig mi is megnéztük volna az előadást, illetve népszerűsítettük volna is az eseményt az ismeretségi körünkben. Kíváncsi voltam, hát olyan szépen felöltözve jelentek itt meg. Valóban, ahogy az igazgatónő mondja, azt hiszem, hogy a pozitív példákat és a kultúrájukat be kéne mutatni a városlakóknak.

Szerintem fantasztikus lenne létrehozni olyat tereket, ahol lehetőség lenne arra, hogy roma és nem roma gyerekek, illetve felnőttek is valamilyen módon találkozni tudjanak, együtt, egy térben legyenek, megismerjék kicsit egymást. Ugyanezt mondják egyébként Pufiék is, hogy ők nagyon szívesen látnák a magyarokat, hogy jöjjenek be, nézzék meg, lássák meg, hogy milyen a lelke a cigánynak, ahogy ő fogalmazott.

Sz. I.: Biztos, hogy van rá lehetőség, mert nemrég olvastam egy interjút arról, hogy valamelyik alcsíki faluban a falunapokon külön szekciót szenteltek a cigány lakosságnak, ahol bemutatták a táncaikat, egyáltalán felléphettek. Ez dicséretes dolog, ilyenről még nem hallottam máshol.

S. K.: A hagyományos osztályközösségeinkben is előfordul, hogy bekerülnek roma diákok, és úgy látom, hogy a többi diák most már egyre elfogadóbb velük szemben. Jó, hogy a fiatal generáció így kezd viszonyulni, így nő fel, hogy elfogadja őket.

Sz. I.: Mi azt szeretnénk, ha a Második esély-program résztvevői is legalább annyira komolyan vennék, mint mi. Van, amikor üresben maradunk, mert készülünk a tananyaggal, a tesztsorral, a tevékenységgel, és nem jön csak egy-két diák.

Így a hiányzók kimaradnak, mert következő alkalommal már más dologgal jössz, nem tudod ugyanazt ismételni. Az én tantárgyam esetében kísérleteket, érdekességeket hozok, ha ezekről lemaradnak, azt nem tudják bepótolni.

Sajnálom, amikor nem használják ki a lehetőséget és nem jönnek, tehát komolyabban kéne vegyék ők is, nem csak mi.