Forrás: TEDxUdvarhely/Flickr
Tíz évvel ezelőtt Vékás Katalin élete teljesen felfordult, amikor rákkal diagnosztizálták. Megküzdött a betegséggel, tünetmentesnek nyilvánították, de életét azóta is meghatározza a diagnózis. Célja, hogy tabuk nélkül tudjunk beszélni erről a kórról.
Hálás, hogy itt lehet –
mondja, de még mielőtt megszólalna, a pólóján lévő Hálás felirat már árulkodik ugyanerről. Nem volt biztos, hogy fel tud állni a TEDxUdvarhely színpadára, koronavírusos volt, ezért nem is készült, nem is tudja még, mi fog kijönni az előadásából, mondja, a közönség erre hatalmas tapssal bátorítja.
Ötletek egy jobb világért – ezzel a szlogennel indult el szeptember 10-én a második TEDxUdvarhely. 13 előadó állt színpadra, gyűjtött egy jobb világért ötleteket.
A következő napokban ezeket az előadásokat foglaljuk össze nektek. Ha arra lennél kíváncsi, milyen volt a második TEDxUdvarhelyen és mi fog változni jövőre, akkor katt ide.
Egy közönségkérdéssel indít, arra kíváncsi, hányan ismerünk daganatos beteget. Sok kéz emelkedik a magasba.
– Bárki azok közül, akiket ismertek, itt állhatna. Megvan az útja, keresztje, nehézségei mindenkinek, és ezzel a szörnyű kórral való együttélés nem egy sétagalopp. Ami feljogosít, hogy itt állok, hogy ültem egy orvossal szemben, aki elmondta, hogy rákos daganatom van. (…) Amikor kijöttem azon az ajtón, azt éreztem, hogy van egy kitűzőm, mint most itt mindenki nyakában – utal a nyakunkban lógó papírokra. Hozzáteszi, a különbség az, hogy ezeket, ha hazamegyünk, lerakhatjunk. Azt viszont viselni kellett.
– És kezdődik a kezelés, megműtenek, szörnyen érezzük magunkat. De tudjátok, az, hogy rákos vagy, ad egy löketet. Hogy jó: hogy járjunk ennek a végére? Sokan azt látják, hogy ez egy halálos betegség, szegény haldoklik, vajon mennyi van még hátra, nézd meg, elhullott a haja. Addig mi elkezdünk élni, gőzerővel kezdünk el élni, föl nem fogják a kívülállók, hogy milyen erő van bennünk, megyünk, bár rosszul vagyunk a kezelésektől, kapjuk az erőt – emlékszik vissza az egyéves gyógyulási időszakára.
Aztán lejár a kezelés, és azon veszi észre magát a gyógyult, hogy eltűntek az emberek mellőle, vagy már nem ugyanazok vannak ott. Legjobb esetben ott a család, de ő is kikészült a gyógyulási folyamat alatt, „és már senki nem tudja, hogy mi is a szerepe, mi is a dolga. Ott vagyunk, kellene élni, már nem kapunk kezelést, már vissza kellene lépkedni a társadalomba, nem tudjuk, hogy”, hangsúlyozza, hogy a gyógyulással sem ér véget az út.
A betegség tele van tabukkal
– Nem tudunk mit mondani a betegeknek, toljuk az ezredik vitamint, és egyszerűen elfelejtünk ott lenni nekik. Csak lenni. Segíteni akarunk, de nem kérdezzük meg, hogy mi a segítség számodra, te daganatos beteg. (…) Jössz a tizedik levessel. Lehet segít már csak az, hogy sírsz velem, vagy csak ülsz csendben mellettem. Légy ott, ne előttem loholj, és rángass, hogy ezt a vitaminelőadást hallgasd meg, se a hátam mögött kullogj, hogy nehogy észrevegyelek, légy mellettem! (…) Ne félj tőlem, én eléggé félek magamtól, a testemtől, a szervezetemtől, a mindentől – világít rá, hogy mik a leggyakoribb hibák, és mivel segíthetünk igazán.
Az ő családja ott volt, meséli, szinte azonnal elkezdődtek a „játszmák”, minden kezelés előtt megkérdezte a párját, hogy ugye jó lesz az eredmény. Ha a válasza nem volt elég határozott, akkor kétségbeesett. „Körbehazudták egymás fejét”, mindenki azt mondta, amit a másik hallani akart, közben elmentek a lényeg mellett: hogy ez egy halálos betegség, amit nem mindenki él túl, lehet, hogy valamit hátra szeretne hagyni, valamit el akar rendezni.
Amikor már nagyon rossz állapotban volt, azt hitte, meg fog halni, vallja be őszintén, akkor történt valami, ami „nagy megkönnyebbülést” jelentett számára. A húgának azt mondta, ha meghal, vigyázzon a gyerekeire, meséljen majd nekik róla, ő pedig nem azt mondta, hogy nem hal meg, hanem meghallgatta. Egy évvel később már a húga mondta neki ugyanezeket, őt elveszítették, érzékenyül el.
Beszélni kell róla!
Mindegy, hogy mennyi ideig daganatos valaki, utána már semmi nem lesz a régi, jelenti ki. A test meggyógyulhatott, ha a lélek nem: ezért érezte úgy, hogy jó lenne beszélni.
Kilenc évvel ezelőtt, amikor meghallotta, hogy a Caritas daganatosok számára indít csoportot, „ütötte le az ajtót”, de meglepődött, hogy mindössze csak hatan voltak.
– Valamiért nem tudunk beszélni, valahogy kicsit szégyen, valamit rosszul csináltunk, nem táplálkoztunk elég jól, biztos bűnös, nem bánta meg eléggé a bűneit, rengeteg a tabu – találgat, hogy mi lehet annak az oka, hogy nem tudunk az érzéseinkről, gondolatainkról megfelelően kommunikálni.
Vigyázz a gyerekeimre, ha meghalok
Olvasd el a Vékás Katalinnal készül interjúnkat is.
Három éve az édesanyja tüdőrákos lett, túlélte. 70 évesen került oda, hogy elkezdett beszélni, olyanokat mesélt a gyerekkorukból, hogy Katalin „gyönyörködött benne”. Azóta is jól kommunikál, „cuki anyukám lett”, mondja boldogan. Azt azért hozzáteszi, „durván hangzik”, de ez kellett ahhoz, hogy kommunikálni és csak ülni is tudjanak egymás mellett.
Nevelőapja az édesanyja után félévvel betegedett meg, tüdőrákos lett, azt mondta, meg akar halni. Katalin összezavarodott, nem tapasztalt még ilyet korábban. A nevelőapját kiadták a kórházból, rá egy hétre a szülinapját ünnepelték a családdal, de ő csak azt hajtogatta, meg akar halni. Festő volt, volt egy önarcképe. Az az ötlete támadt Katalinnak, „ha ennyire készül meghalni”, akkor beszéljenek az önarcképről. A nevelőapa csak mondott, mondott.
– Mindenkinek szüksége van arra, hogy beszéljen arról, ami fáj neki, még azok a betegek is, akik azt gondolják, hogy nem. Csak légy ott, ne félj tőle, hogy amikor erre kész van ő, akkor tudd meghallgatni, hogy mit akar hátrahagyni, hogy akar tovább élni, hogy mire van szüksége – nyomatékosítja. Ha beszédének semmi más következménye nem lesz, csak az, hogy legközelebb majd nem megyünk át az úton, ha a segítségre szoruló ismerősünket látjuk, vagy bekopogunk hozzá, ha ott leszünk neki, ha megkérdezzük, mire van szüksége, ő hálás lesz érte.
Ezeket se hagyd ki:
Dr. Kovács Katalin: Nem sebesség, csak lóerő
Korpádi Péter: Minden vegán mögött van egy csalódott nagymama
Sterczer Hilda: Az életben egy dolgot nem lehet: felborítani a sakktáblát
Miért csinálja ezt, mit rejt a háta mögött Arafat?
Alin Vaida, a fesztiválszervezés művésze
A zene, az ének az, amitől felszabadulsz és boldog leszel