Mindenki mosolygott, ha azt mondtam: torok vagyok

Esrának és Gökhannak egy évig Udvarhely volt az otthona. Ezalatt elég sok furcsaságot felfedeztek bennünk.
Fotó: SZILÁGYI ISTVÁN

Ismered a viccet, amikor a szlovákot, a lengyelt és a törököt megállítja a román rendőr egy magyar rendszámú autóban Udvarhelyen? Mert nem vicc. Gökhan mesél a kellemetlen szituációról, amikor a Zsebcaféban találkozok vele és Esrával, az egy évet városunkban töltő török önkéntesekkel, hogy meséljenek az élményeikről, tapasztalataikról. Ők szívesen állnak kötélnek, elmondják, mi a legfurcsább bennünk, székelyekben, hogyan birkóztak meg a nyelvi akadályokkal és mi az, ami leginkább hiányozni fog nekik innen, ha hazatérnek.

Esra Uz és Gökhan Kirca egy hét híján egy évvel ezelőtt érkeztek Székelyudvarhelyre az EVS önkéntesprogramon keresztül, amelyben az Udvarhelyi Fiatal Fórum is egy akkreditált fogadószervezet.

De, hogy miért pont Udvarhelyt választották?

Gökhan elmondja, barátai és családja is ugyanezt kérdezgette tőle, amikor bejelentette, hogy Romániába jön önkénteskedni. Nem sok jót hallottak azelőtt Romániáról, főleg azt, hogy szegénység van. Esra elmondja, azt például előzetesen nem tudták, hogy Erdélyben magyarok élnek, annak viszont utána néztek, hogy nagyon szép tájaink vannak Romániában, különösen Erdélyben. Ez nem is okozott nekik csalódást.

Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) révén fiatalok önkéntes munkát végezhetnek egy másik európai országban, általában kettőtől tizenkét hónapig tartó időtartamban. A programban résztvevő különböző szervezetek az önkéntes munkák széles körét kínálják, mindenki megtalálhatja az érdeklődésének leginkább megfelelő tevékenységet kulturális, környezetvédelmi, sport, média, szociális és egyéb területeken. A szolgálat ideje alatt a fiatalok tanulási folyamatnak lesznek részesei, és lehetőségük nyílik más országok és kultúrák megismerésére. Az önkéntes szolgálat ideje alatt az Európai Bizottság Erasmus+ programjának támogatása fedezi az önkéntes megélhetési költségeit, továbbá országonként eltérő mértékű zsebpénzt is biztosít. Az Udvarhelyi Fiatal Fórum nyertes pályázata Kreatív pedagógiai eszközök bevezetése székelyudvarhelyi óvodákba és általános iskolákba címet viselte.

Mindketten a Bursa nevű városban élnek Törökországban, egy Isztambultól nem messze fekvő nagyvárosban. Esra ipari mérnöknek tanult, Gökhan pedig gépészmérnökit végzett, és már régóta ismerik egymást, hét éve egy párt alkotnak. Már korábban vállaltak önkéntes feladatokat együtt a Bursa körüli szegény falvakban, mielőtt az EVS önkéntesprogramján keresztül idekerültek. „Miért ne, ha segíteni és utazni is szeretünk?” – teszi fel a kérdést Esra.

Az EVS projektek között találták meg az UFF-ot, mint fogadó szervezetet, és nagyban közrejátszott abban, hogy ezt válasszák, hogy együtt jöhettek. Majdnem százan jelentkeztek a projektre, és egy nagyobb szűrés után tíz embernek nézték át az életrajzát és a motivációs levelét, közülük pedig az egy éve Udvarhelyen élő török pár lett a szerencsés.

Az UFF megkönnyítette ittlétüket: béreltek lakást nekik, fizették a számláikat, többek között a telefont, hiszen román számokat is kaptak – igaz, ezzel nem tudtak hazatelefonálni, arra jobbára internetet használtak. „Bethlen netyed, Cipeszek” – mondják, amikor kérdezem, hol élnek Udvarhelyen. Ezt kénytelenek voltak megtanulni a pizzarendelés és a taxik miatt.

Az első benyomás

finom vegyes volt, Esra félt tőle, hogy mit fognak egy éven keresztül egy ilyen kicsi városban kezdeni magukkal, hiszen „se bevásárlóközpont, se mozi…”, aztán kellemeset csalódott. Végül moziba is eljutottak, hiszen egy másik önkéntes autójával elég sokat utazgattak hétvégenként. Tudni kell, hogy két magyarországi lány, Merci és Zsuzsi is velük önkénteskedtek. Gökhan, akinek azért hiányzott a nagyvárosi élet, hozzáteszi: „érdekes, hogy ott annyi program van, hogy sokszor inkább ki sem akarsz mozdulni, de amikor egy ekkora városban vagy egy évig, minden pillanatát ki akarod használni”.

Az elején egy picit attól is tartottak, hogy nem fognak tudni kommunikálni. A fiatalok nagyrésze viszont jól beszél angolul, az öregek kevésbé, mondják, de velük, ha kézzel lábbal is, sikerült megértetniük magukat.

Ezzel kapcsolatban elmesél egy történetet is Gökhan: a szlovák barátai náluk vendégeskedtek, és egy szombat éjjel autóval mentek a városba, amikor megállították őket a rendőrök. Merci magyar rendszámú autójában utazott két szlovák, egy lengyel, és a két török önkéntes. A rendőr először románul beszélt, majd törve, de megpróbálkozott a magyarral. „Kérdezte: román? Mondtuk: nem. Kérdezte, magyar? Mondtuk, nem. Mondtam, török, és megpróbáltak beszélni angolul. Valahogy sikerült elmagyarázni a helyzetet” – meséli. Miután odaadta a hajtási engedélyét, és közölte a rendőrrel, hogy nem fogyasztott alkoholt, el is engedték őket. Még csak meg se fújatták, ahogy a többi sofőrrel tették.

Kézzel-lábbal

Gökhannak eszébe jut még néhány sztori, amit a nyelvi korlátok okoztak. Egyik reggel, ébredés után lement a kisboltba, és angolul kért tojást, de hiába magyarázott, nem sikerült megértetnie, mit akar, ezért ott helyben össze is csapott egy légtojásrántottát. A mutogatásra az elárusítónő felkiáltott, hogy „óh, tojás”. „Örökre megjegyeztem a tojás szót” – mondja nevetve.

Az idősebb korosztályon kívül a legkisebbekkel is „nehezen boldogultak”, ugyanis angolt tanítottak és ezt az óvodákban kezdték el. Az első héten ők és a gyerekek is egy picit meg voltak ijedve, aztán nagyon megszerették egymást, nem volt nagyobb probléma a kommunikációval sem. „Valahogy megoldod úgyis” – mondja Esra és azt, hogy a magyar lányok kisegítették őket, fordítottak. Három hónapot töltöttek el a napközikben: a Zsibongóban, a Kipi-Kopiban és Villanytelepiben, ezután iskolákban is tanítottak. Játékokon keresztül könnyen ment a tanítás, s a középiskolákban már sokan jól beszéltek angolul, és angoltanárnő is segítette az órákat.

Megtudjuk, angol tábort is tartottak és hetente egyszer angolklubjuk is volt, ahol barátokat szereztek, akikkel aztán sokszor közösen ütötték el a délutánokat. Társasoztak, nyomkodták a PlayStation karokat, Netflixet néztek, főztek, szóval lekötötték magukat, mégsem bizonyult olyan kicsinek a város.

Ami a PlayStationt illeti, mindketten nagyon szeretik, Gökhan barátokat is szerzett általa Franciaországban, akiket meg is látogattak egy kéthetes Európa-körút során. A fiú a kirándulás során, Párizsban kérte meg Esra kezét. Romániában több különleges helyet megnéztek, az itteni tájakat is nagyon fogják hiányolni: “mindenhol sok időt vesz fel az utazás, de itt minden zöld, itt élvezed az utat, ha közben a tájat figyeled”. „A kedvencem innen Csíkba (menni)” – mondja a fiú.

Hiányozni fog neki,

hogy itt mindenhová el tudott menni biciklivel, vagy gyalog. „Az UFF-család” – folytatja Esra a sort, majd azzal, hogy a feléjük folyton áradó kedvességet is nagyon fogják hiányolni. Tudják, hogy az ő helyzetük ebből a szempontból speciális, mert különlegesnek számítottak. „Egy ekkora városban, ha idegen vagy, sokkal nagyobb figyelmet kapsz” – mondja Gökhan, és hogy mindig mosolyogtak rá, amikor azt mondta: „torok vagyok”. Mintha lett volna egy határ, amin átlépve nagyon nyitottak, kedvesek és érdeklődőek voltak velük az emberek. A fiú viccesen hozzá is teszi, Törökországban újra hétköznapi emberek lesznek.

Gökhant és Ezrát látásból már a Diáknapokról ismertem, ott ugyanis közösen voltunk zsűrik, de a Mokkában is gyakran láthattátok már őket. Ez volt számukra a legalkalmasabb hely a nagy beszélgetésekre.

Hogy ezek még gördülékenyebben menjenek, a magyar nyelv tanulásával is megpróbálkoztak. Nem tudtak sok időt belefektetni a munkájuk miatt, és egyébként is mindenki angolul szeretett volna velük beszélni, hogy gyakoroljanak. Öt héten keresztül tanultak magyarul, a nyelvtanunk szerintük nagyon hasonlít az övékére, a románt például sokkal nehezebbnek találták. Beszélni nem tudnak, de néhány szót azért megjegyeztek, és amikor barátaik beszélnek egymással magyarul, abból sikerül egyre többet megérteniük.

Sok az ismerős szó: anya, kecske, bicska, és a Cebimde iki elma var például azt jelenti, hogy a zsebemben két alma van. Ami de kimondva még inkább hasonlít a mienkre.

A szavakon túl is hasonlítunk egymásra, úgy tűnt nekik, az itteniek is nagyon vallásosak, de

sok furcsaságot és észrevettek bennünk.

„Takk-takk”, ahogy Gökhan fogalmaz: már reggel beverünk két pálinkát, hogy elinduljon a nap. Esra azt furcsálta a leginkább, hogy nálunk mindenki cigizik, a legidősebbektől az igazán fiatalokig és, hogy a férfiak lekezelnek egymással, és mintha észre sem vennék a nőket.

„Én is itt vagyok, miért nem vesznek észre?” – teszi fel a kérdést. Ők találkozáskor mindig megölelik egymást. Búcsúzásunkkor Esra is kezet ráz velünk, miután megkérdezzük, szeretne? “Naná”, vágja rá.

„Utálom a gyümölcslevest” – találok sorstársamra Gökhanban, amikor a gasztronómiáról kérdezem őket. Mondom neki, hogy nem kell ahhoz külföldinek lenni, hogy az ember ne értse, miért csinálnak a finom gyümölcsökből levest meg főzeléket. A lángost és a kürtőskalácsot mindketten nagyon megszerették. Hasonlít a főztünk az övékre, mondják. A legnagyobb eltérés, hogy a törökök nem esznek disznóhúst és mi sokkal zsírosabban étkezünk. Szeretik, szeretik, de amikor azt kérdezem, mi hiányzik a leginkább otthonról, Esra csont nélkül vágja rá, hogy az étel. A kebab és a baklava, ecseteli, ami érdekes, mert otthon évente alig 1-2 alkalommal fogyasztja, de itt, mivel nincsenek, ezek hiányoznak a leginkább.

Aztán kozmetikáz, hogy nyilván a család és a barátok, de ez egyértelmű, ezért nem emelte ki.

Esra az emlékeken kívül sok-sok mágnest visz haza, egyébként is mindig vásárol egy hűtőmágnest a különleges helyeken, ahová eljut, de egy fotóalbumot is visznek haza, amely az egy év fényképeit tartalmazza. Ezen kívül pólókat a fesztiválokról, amelyeken részt vettek, Esra kerámiákat és helyi díszített tányérokat is vásárolt magának, Gökhan meg egy tálcát vett a Patkóban, a hagyományos helyi termékek vásárán. „Tepsi” – mondja, mi meg, hogy „áh, tepsi”, aztán Esra gyorsan helyrerak minket, hogy nem ugyanarra a dologra gondolunk.

Hogy visszafognak-e térni,

mindketten igennel válaszolnak. Elég sok barátot szereztek, egyiküknek máris voltak a lagziján, nem kizárt, hogy egy másikba is eljönnek majd, de még az is lehet, hogy Tusványosra is vissza fognak jönni. Idén ott voltak egész héten, Esra élőben hallhatta a kedvenc magyar zenéjét.

„Kézém s kézéd közé” – énekel bele, mi meg rögtön tudjuk, hogy Szabó Balázs bandájáról van szó. „Merci autójában mindig azt a CD-t hallgattuk és az lett a kedvenc számom, és nagyon izgatott voltam, hogy hallhatom élőben, talán én vagyok az egyetlen török rajongójuk” – mondja kacagva, interjúnk végén.

És szinte mondhatnák: ittlétük végén, hiszen augusztus 15-én hazautazik a két udvarhelyi török.