Mintha egy megkésett júniusi majálison lennénk a marosvásárhelyi állatkertben, ahol hirtelen megváltoztak a szerepek.
Az állatkert állandó lakói számára június 7-én egy délutánra mi, emberek váltunk az attrakció tárgyaivá: élőben előadott slágerek, tolókocsis táncosok, óriáslufikat pukkasztó, arcfestett gyermekek és tűzoltó tömlőből kilövellő, majd szétporladó vízsugárral az égen szivárványt rajzoló fiatalok.
Mindezt aláfesti a gyermekeket szállító, az állatkertben kölcsönözhető kis szekerek zörgő-kattogó zaja, amint közlekednek a különféle pontok és tevékenységek között.
A vidám zajban, az állatok bámész tekintetének kereszttüzében váltok pár szót Szánthó Jánossal, a Marosvásárhelyi Állatkert igazgatójával, aki meghívott erre a rendezvényre. Elmondja, hogy tizedik éve, a közbeeső koronavírus-járvány miatt hetedszerre szervezik meg az Áloméj az állatkertben/Dreamnight at the Zoo elnevezésű eseményt, amelynek eredeti célkitűzése, hogy a fogyatékkal élő és krónikus beteg gyermekek, illetve családjaik különleges állatkerti látogatásban részesüljenek.
A rotterdami egyetem kezdte a sort azzal, hogy 1996-ban megnyitotta kapuit kizárólag a beteg gyerekek és hozzátartozóik, ápolóik és kísérőik számára. A Dreamnight azóta futótűzként terjedt el, főleg a szociális szempontból nagyfokú érzékenységet mutató Hollandia területén, két évvel ezelőtt pedig már 300 állatkert csatlakozott a nemzetközivé vált kezdeményezéshez. Romániában a marosvásárhelyi az első és egyelőre az egyedüli – büszkélkedik az igazgató.
Az igazgatóval való beszélgetés során azon töprengek, hogy az állatkert egyszerre feltölti és elszomorítja az embert. Az állatok, a természet közelsége terápiás hatással van a látogatóra, ám a bezártság látványa bizonyos állatok esetében lehangoló lehet.
Szánthó János azonban némiképp feloldja a kétféle szemléletmód közötti feszültséget. Az állatkert nem csak egy élőállat-kiállítás az igazgató felfogásában, hanem az az intézmény, amely oktatási lehetőségeket biztosít, elősegíti a szemléletváltást, „hogy az emberek értsék meg, hogy miért kell védeni a természetet, mik a problémák, mik az összefüggések. Különben sosem oldódnak meg a gondok, és az emberek nem figyelnek oda.”
Ezen a napon pedig a szórakoztatás és a nevelés elve többszörösen is érvényesül: a cél, hogy élményeket szerezzenek a gyerekeknek, családjaiknak, hogy kicsit felejtsék el azokat a problémákat, amelyekkel nap mint nap küzdenek, és felkeltsék a figyelmet a világ természeti értékei iránt. Ezt pedig egyre több szponzor, cég, intézmény és önkéntes támogatja Marosvásárhelyen – hallgatom az igazgatót –, de nem csak a marosvásárhelyieknek, hisz Kolozs, Hargita és Kovászna megyéből is jönnek érintettek az eseményre, összesen körülbelül 300-an, és 110-en biztosították azt, hogy minden flottul menjen.
14 partner segítette idén a rendezvényt, köztük cserkészek, finanszírozók, szakmai vagy a rendezvénnyel kapcsolatosan segítséget, eligazítást nyújtók, ezen kívül voltak olyan partnerek, akik valamilyen programpontot biztosítottak – számol be Halmágyi Ildikó állatkertbiológus (képünkön) a rendezvény lebonyolításának körülményeiről.
– A lovasterápiás egyesületet, a dalosokat, a Happy Feet Band-et emelném ki, hangszereket lehetett kipróbálni, illetve bekapcsolódni az éneklésbe. Voltak ügyességi játékok, arcfestés, lufitűrögetés, terepautókázás, illetve a Katasztrófavédelmi Felügyelőség munkatársai tűzoltóbemutatókat tartottak – foglalta össze a biológus, hogy milyen típusú szórakozási lehetőségeket lehetett igénybe venni.
A résztvevők közül egy anya és fia szorosan kapcsolódnak egymáshoz. „Én Gólya Bence vagyok. Tavalyelőtt is voltam. Nagyon jó volt. Felpróbáltuk a tűzoltó sisakot. Az a jó, hogy látom az állatokat. Csak erre az eseményre jövök. A kutya a kedvencem, mert a kutya, s a ló az ember legjobb barátja. Jártam iskolába, nyolc osztályt, és van betegnyugdíjam. Szintetizátoron [játszom], népzenéket [szoktam játszani]. Van, hogy fellépünk” – mondja Bence nyakában egy papír éremmel és édesanyja ölelésével.
Bence Mikházán él jelenleg, egy intézetben, tudom meg az édesanyjától, Erikától, akinek a speciális nevelési igényű gyerek gondozása után most az elengedéssel is meg kell birkóznia. „Ő most nagyon jól érzi ott magát, megtalálta a barátait, fontosnak érzi magát, amit én is meg kellett tanuljak, meg kellett értsem, hogy ő ott jobban van, mert én már nem tudtam otthon azt nyújtani neki, amit igényelt volna. Nagyon szeret zenélni, az intézetben minden tevékenységben részt vesz, reggel tornáznak, segít az ebédlőben is megteríteni, vagy ahol tud. Már tudják a nevelők, hogy ő mire képes, mit lehet belőle kihozni, és ő ezt nagyon-nagyon szereti.”
Erika szerint lehetne még több ilyen rendezvény, mert „a résztvevők feldobódnak, jól érzik magukat, és ez mindenkinek öröm, szülőnek, gyereknek, hozzátartozónak. Vannak szervezetek, akik nagyon-nagyon odafigyelnek, és segítséget nyújtanak a családoknak meg a sérült gyermekeknek is, de lehetne az állam felől is egy kicsit nagyobb támogatás”.
Ugyanez jár a fejemben, amikor népes családdal hoz össze a sors az egyik sétányon. Az édesapa egyhuzamban válaszol a kérdéseimre, miközben a családi kép elkészül: „Vizi Gábor vagyok, Marosvásárhelyen élek, 34 éves vagyok. Nagyon szép ez az esemény, és kívánom még, hogy jöjjenek nálunk itt, szórakozzunk. Nehéz nekünk, a nyugdíj kicsi, kevés, sok gyermek rajtunk, nehéz nekünk minden. Alig élünk a nyugdíjból, ötszáz lej a nyugdíj, a feleségem nem dolgozik. Van nekem öt gyermekem is, kettő dizabilitate-s (sérült – szerk. megj.), a nyomorékok nem tudnak járni, én is így járok, csak tolószékben, ez van. [Ez az esemény] nagyon jó, nagyon szép. És még akarunk jönni, hogy szórakozzunk, hogy legyen jó nekünk, hogy érezzük jól magunkat.”
Szerencsére akad olyan is, aki jó szívvel gondoskodik a szórakoztatásukról. Barabás Dalmát messziről hallani. Ő az állatkert filagóriája előtt félreérthetetlen szenvedéllyel adja tudtunkra, hogy számára, ahogy társainak is, a zene terápia. Már nagyon sokszor részt vett ilyen eseményen. „Ez nekem nagyon nagy feltöltődés, adrenalin. Mindig úgy megyek haza, hogy Úristen, de jó, hogy megint eljöttem! A zene és az állatkert egy terápiás kikapcsolódás. Itt nincsen agitáció, teljesen kikapcsol az ember, elengedi magát, nem gondolkozik semmin, relaxál. Minden héten eljönnék, ha tőlem telne, csak dolgozok is” – lelkesedik.
„Én például, amikor jártam lovagolni, feltöltődtem. Nyugalom volt, mert az állatok közölnek egy olyan nyugalmat a sérültek felé, hogy azonnal megtalálják egymás közt a kapcsolatot, és ez nagyon sokat számít. Pláne az autistáknak muszáj. A Down-szindrómások másképp viselkednek, mert ők azonnal átölelik az állatot, az autistánál egy kicsit másképp van a menet. Meg kell sétáltatni a lovat, vagy megsimogatni egy kiscicát, vagy egy kiskutyát. Az állatok, a madarak csicsergése a sérült fiataloknak terápia. Kell kommunikáljanak a sérültek az állatokkal. Ez nagyon fontos, nagyon-nagyon fontos. Nem kell pszichiáterhez menni, hanem elmész lovagolni” – magyarázza Dalma érzékletesen, hogy miként hat az állatok közelsége a célközönségre.
De nem csak az állatokról van itt szó, hanem az ember és ember közti viszonyról is, fejti ki a cserfes énekesnő.
„Egyfolytában nem ülhetnek a négy fal között, kell szocializálódjanak, ami nagyon fontos, pláne az autistáknak, a Down-szindrómásoknak, az epilepsziásoknak. (…) Ez az esemény a sérülteknek és a normális embereknek feltöltődés. Egy terápia, egy lazulás. Van egy olyan dal, hogy lazítani… Na, hát ez az igazi lazítás! Minél többen jöjjenek el, nézzék meg, hogy milyen, nem kell félni” – jelenti ki Dalma.
Balea Kristóf az első bizonyíték ma este arra, hogy a sérülteknek a ló terápia. A kisfiú egész lénye mosolyog a ló hátán. Édesanyjától, Rékától megtudom, hogy a kisfiú hiperaktív, figyelemzavaros, folyton mozgásban van, valaki folyton vele kell legyen. Hétközben a kettes számú inkluzív oktatási központba jár és a Gecse Dániel Alapítványhoz fejlesztésre, óvodába jár, nagyon aktív életet él a család. „Nagyon hálás tudok lenni azért, hogy milyen pedagógusaink vannak. Látom Kristófon a fejlődést. Tudom, hogy az is sokat hozzátesz, hogy mi is nagyon sokat foglalkozunk vele. Úgy gondolom, hogy a Jóisten mind olyan embereket irányított a mi utunkba, akik szeretetből arra születtek (hogy segítsenek – szerk. megj.), született pedagógusok.”
Nem könnyűek a mindennapok Kristóféknál, mert amikor új dolgokat tanulnak, az első két-három alkalom nehéz, mivel a kisfiú nehezen fogadja el az újat, „de utána tényleg kitartó, megcsinálja végig”, meséli az anya. Az empátia segíti át őket a nehézségeken, ugyanis mindketten elég határozott személyiségek: „Én úgy vagyok vele, hogy amit csinálunk, azt csináljuk, nem csinálgatjuk. Én is, ő is szeretünk kipróbálni, együtt csinálni új dolgokat. Érdekes személyisége van. Nagyon határozott, és amit akar, azt eléri. Gondolom, hogy ebben a részben hozzám hasonlít, mert én is mindenáron, amit szeretnék, elérem. (…) Számomra kedves a személyisége, de gondolom, hogy mások számára is, mert babusgatva van mindenhol, nagyon szeretik.”
Rékáék három éve tudnak erről az eseményről, és igyekszenek részt venni benne. Úgy véli, a kicsiknek, ahogy nekik is, akad még – főleg alapítványi – segítség, leginkább a felnőttkorú személyek vannak magukra hagyva, nincs ahová vigyék a szülők. Reméli, a jövőben a speciális igényű személyekre több figyelem irányul, és „fejlődünk mi is”.
Nem csak Kristóf barátunkkal, hanem Bencével is „a magas lóról beszélgetünk”. Ő a kardnak, lufinak és egyéb ajándékoknak örül, amiket aznap ajándékba kapott. Zacskójában tolltartó, filctollak, ceruzák. „Annyira nem tudok olyan jól [rajzolni], de próbálgatok”. Kedvence a legózás, van egy doboznyi legója is. „Annyira nem tudok építeni, úgyhogy csak az embereket párszor bütykölöm újra, hogy jobbak legyenek”, mondja. Kedvenc állata a kutya, sokféle fajt ismer, fel is sorolja, de a kopót kedveli leginkább, az a rendőrségnél harci kutyaként van tartva, tájékoztat. Otthon is van egy keverék kutyájuk, úgy hívják, Csillag.
Miután ezt megbeszéltük, Bence édesapjától, Tihamértól megtudom, hogy feleségével három gyereket nevelnek. Idén először jöttek ki a családdal, pontosabban a két kisebb gyerekkel a rendezvényre. „Táplálkozási gond van nálunk, ennyi. Ez azt jelenti, hogy külön kell főzni, gluténmentesen kell élni. Erre oda kell figyelni, és akkor nincs gond. Lehet kockáztatni, de nem érdemes. A glutént nem tudja feldolgozni a test. Amióta kétéves korában ezt megtudtuk, ügyelünk, át kellett állni teljesen” – foglalja össze gyorsan a helyzetüket.
„Nem jár gyerekcipőben Romániában a gluténmentesség, csak horribilis árak vannak. Van, amit mi otthon megoldunk, vagy egyből a termelőtől vesszük meg. Van üzlet, ahova Bence már megy be, választja ki, amit szeret. Ez a mai rendezvény is jó volt, mert érezték, hogy értük van ez az egész. Készséges volt mindenki, tele élménnyel mennek haza. Szerintem nem bánták meg, hogy jöttek.”
Bár a gyerekek élvezik, és örülnek az ajándéknak, nem feltétlenül kellenek nekik csili-vili drága tárgyak, hogy jól érezzék magukat. Egy gyermek a szekerezést jobban díjazza az összes felkínált szórakozási lehetőségnél, szülei elmondása szerint főleg emiatt járnak rendszeresen az állatkertbe.
Az állatkert rengeteg pozitív visszajelzést kap, nemcsak a résztvevőktől, hanem a szakmai támogatóktól is, szükség is van rá Halmágyi Ildikó szerint, ugyanis „mi állatkertészek vagyunk, mi kevésbé vagyunk szakértői ennek a témának. Nagy szívvel és lélekkel csináljuk, de néha jól jön az, hogyha ők megerősítenek abban, hogy az, amit csinálunk, jó. Ugyanis a célcsoport, a sérültek spektruma rendkívül változatos, nekünk nagyon rugalmasnak kell lennünk, hogy ez jól tudjon működni”.
Egy nagy tanulási folyamat az állatkertnek is, ami itt zajlik, folytatja a biológus. „Egyrészt megtanuljuk, hogyan viselkedjünk ilyen különleges emberek társaságában, másrészt mi is hálásak leszünk egyénileg a saját életünkkel kapcsolatban. Nagyon jó, hogy a fiataljainknak megmutatjuk, hogy az élet problémái nem feltétlenül az anyagiak, és sokkal hálásabbnak kell lennünk azokért az isteni adottságokért, amiket mi megkaptunk. Legyenek akár talentumok, akár hiányosságok, de így, ahogy vagyunk, értékes emberei vagyunk a társadalomnak. Pont egy kolléganőm mondta, hogy ma már háromszor sírt. Nyilván nem a sajnálatra van szüksége ezeknek az embereknek, hanem arra, hogy értékes, egész értékű emberekként kezeljük őket a társadalomban.”
Ezekért a gondolatokért, a sok mosolyért megérte Kolozsvárról Vásárhelyre utazni erre a délutánra.
A résztvevőket szemlélve az a benyomásom támadt, mintha az állatkert egy estére olyan társadalom mintájává változott volna, ahol a másság már régóta egység. Ahol a sérültekre nem vetnek szánakozó pillantásokat, és nem tesznek úgy, mintha nem léteznének. Ahol a mozgássérült vagy a tanulási nehézségekkel küzdő gyermek, az autizmus spektrumon lévő csupán sajátos igényei és szükségletei miatt különbözik a többségtől, de hozzád vagy hozzám hasonlóan értékes tagja lehet a társadalomnak. Nem szemlélőként, hanem aktív résztvevőként van jelen a mindennapokban.
Az egyik interjúalanyunk úgy fogalmazott: egy ilyen eseményre minden héten eljönne. Kiegészíteném azzal, amennyiben ez az állatkertben tapasztalt elfogadó, nem megkülönböztető szemlélet és viszonyulás elterjedne az állatkert kapuin kívül is, akkor minden napunk egy ilyen esemény lehetne.
