Október tizedikén, a lelki egészség világnapján tett közzé az eJobs munkakereső portál egy felmérést, miszerint 10-ből 7 román állampolgárnak problémát okoz a munkahelyi stressz. A felmérés borús képet fest a jelenlegi munkaerőpiac helyzetéről, azonban az 1.572 választ feldolgozó statisztikát érdemes óvatosan kezelni, mutat rá Molnár Judit HR menedzser, akit a felmérés apropóján kerestem meg, hogy beszélgessünk egy kicsit arról, hogy is érzik magukat ma itthon, a munkahelyükön az emberek.

Molnár Judit fotó: Jánosi Ágnes

Molnár Judit, „Juckó” egy marosvásárhelyi cégnél dolgozik HR-menedzserként, emellett egyénileg különböző szervezeteknél és cégeknél szervezetfejlesztéssel és tréningekkel foglalkozik. Többféle típusú szervezeti működésre van rálátásra, és már a beszélgetésünk elején rámutat arra, hogy bár a romániai munkaerőpiac nehéz helyzetben van, érdemes némi fenntartással kezelni a hasonló felméréseket, és a változatos cégkultúrák függvényében árnyalni a képet mind a munkaadók, mind a munkavállalók perspektívájából.

„Az elmúlt közel négy évről elmondhatjuk, hogy olyan az életünk, mintha folyamatosan válságból válságba esnénk”, vág bele Judit. „A munkavállalók nyilván nincsenek könnyű helyzetben, de a munkaadók is hihetetlenül nehéz helyzetbe kerültek. A legkönnyebb munkavállalóként panaszkodni, és beülni egy olyan székbe, amiből kifelé mutogatok, másokat hibáztatok és nem vagyok hajlandó tenni a magam érdekében. Ez a hozzáállás, ha semmit nem teszek be a közös kosárba, könnyen elvezet a kiégéshez.”

A szakember kifejti, hogy bár tagadhatatlanul nehéz helyzetben vagyunk, „körbe vagyunk háborúzva”, egy adott ponton minden felnőtt munkavállaló életében eljön az a pont, amikor korhatáros lesz a felelősséghárítás.

Nem csak a főnök a hibás

Judit ráirányítja a figyelmemet, hogy egészében érdemes megragadni a felmérés eredményét is: a kovidjárvány, a háború, és az infláció háromtényezős egyenletébe ágyazódva értelmezendő az arány. „Ez egy többszereplős játék: van az alkalmazott, a cég, és az állam. Ebben a rendszerben akárhol megmozdítanak egy szálat, az egész rendszer megérzi. Most ezt éljük.”, magyarázza a HR-szakértő a helyzet komplexitását, amelyet tovább fokoz a globális gazdasági recesszió, az európai és a világpiac helyzete, kihívásai is.

Nem csak arról van szó tehát, hogy azért nem nő a fizetésünk, mert a főnök nem akar adni egy kis plusz pénzt, hanem mert neki sincs honnan. Jelenleg számos cég a túlélésért, az alapbérek megteremtéséért és a versenyben maradásért küzd, a fizetésemelés ehhez képest enyhén utópisztikus szervezeti célkitűzésnek tűnhet. A szociális és kulturális közegekben, amelyek javarészt az államtól függnek, még jobban beszűkülnek a lehetőségek: ha egy jóindulatú intézetvezető szeretné is emelni az alkalmazottak fizetését, az állami megkötések nem feltétlenül jogosítják, hatalmazzák fel erre.

„Ilyenkor kérdés, persze, hogy alkalmazottként milyen reményeid vannak, mire számíthatsz, mit lehet elvárni”, fejti ki Juckó.

„Amikor arról beszélünk, hogy egy családban három gyereket iskolába kell küldeni tanfelszereléssel, cipővel, kabáttal és mindennel együtt, akkor ez már nem hobbi kérdése, hanem létfenntartási kérdés lesz. Nem az a tét, hogy mondjuk meg tudod-e venni a legújabb iPhone-t.”

A félelem nagy úr

Kevés iparág van abban a helyzetben, hogy egy kényelmetlen munkaközösség vagy elégtelen bérezés esetén csak úgy egyik munkahelyről a másikra vándoroljon az, aki magának és családjának jobbat akar.

A HR-szakember azt látja, hogy a félelem az egyik legnagyobb úr, pontosan a munkavállalók kiszolgáltatottsága miatt, ami sokrétű és sokirányú. Kezdve attól, hogy milyen szakmában (termelés/gyár vagy IT szektor), mekkora városban (falu/kisváros vagy nagyváros) vagy milyen lehetőségekkel számol egy munkavállaló (pl. nyugdíjhoz közeli, vagy kisgyerekes), a felmondás, illetve a munkahelyváltás nem megy csettintésre.