Milyen a szabadság íze?
Vegyünk hozzá egy költői ügyvédet, egy jópofa bírónőt, és bízzuk az ittas szakácsra.


Aki járt már romániai bíróságon, az tudja, hogy nem olyan, mint az amerikai filmekben. Nincsenek nagy szónoklatok, drámai védőbeszédek, hanem a száraz törvénycikkelyeket sorolják a perekben unottan résztvevő jogászok, méghozzá olyan sebességgel, hogy levegőt is alig vesznek, te pedig alig értheted, hogy mi folyik itt, ha nem jártál, vagy nem voltál elég kitartó a jogi egyetemen.
Nos, egy napon, amikor épp a bíróságon volt dolgom, volt szerencsém elcsípni egy rendhagyó pert. Éppen lejárt, pontosabban el se kezdődött az a tárgyalás, ami engem érdekelt, hiszen egy villámgyors jogi ping-pong után egy hónappal ehalasztották. Olyan gyorsan történt minden, hogy időm se volt távozni a teremből, máris szólították a következő vádlottat. Az a néhány plusz perc viszont mindent megért.
Látszólag banális ügyről volt szó: ittas vezetés közben elkapták a rendőrök, ezért állították bíróság elé a fiatalembert. De amikor átvette a szót az ügyvédje, mintha egy amerikai filmbe csöppentünk volna, teljesen más megvilágításba kerültek a körülmények.
Persze, hogy megbánta a tettét, és tisztában van a következményeivel, de arra kéri a bírónőt, hogy hallgassa meg a vádlott történetet: éppen lagziban volt, és csak egy pohár viszkit hajtott le, mielőtt autóba ült, és különben is, más kedvéért ült a volán mögé. Márpedig vannak vészhelyzetek, amelyek megkövetelik, hogy az ember eltekintsen a szabályoktól, érvelt az ügyvéd.
Tudniillik, a fiatalember egy külföldi vendéget kellett hazavigyen, mert „megkívánta a spanyol etikett”. Ez volt az első pillanat, amikor a bírónő majdnem lefordult a székről, az ügyésznő is alig tudta visszatartani a kacagást. De tisztelettudóan hallgatták tovább az ügyvédet, aki újabb kártyát húzott elő, és személyesre vette a figurát.
„Én még olyat nem láttam, hogy valakinek a munkaadója fizesse ki az ügyvédi honoráriumot” – mondta, ezzel is nyomatékosítva, hogy mennyire megbecsült személyről van szó, aki maradhatott volna külföldön, de mégis visszatért szülővárosába. Hibázott, de nem képez veszélyt a társadalomra, nem áll fenn a visszaesés kockázata sem, ezért arra kéri a bírónőt, hogy ne vonja meg tőle a „szabadság fűszerét”, ezzel a költői képpel utalva a vádlott szakmájára. S hogy fokozza a hatást, úgy csinált a kezével, mintha szórna belőle a képzeletbeli ételre.
Több se kellett a bírónőnek, nem bírta megállni, hogy replika nélkül hagyja a zsírosra sikerült védőbeszédet, mielőtt berekeszti a tárgyalást. – Jól van, ügyvéd úr, halljuk a vádlottat is. Fiatalember, írja alá a vallomását, és megígéri, hogy nem savanyítja többet alkohollal a gombalevest?
Kár, hogy nem láttam az arckifejezését, mert háttal állt, de a hangjából érződött, hogy már ő se tudja hova tenni az egészet, pedig a börtön kapujának látványa biztos felvillant már néhányszor a fejében az a bizonyos éjszaka miatt. Mindenesetre megígérte, mi mást tehetett volna? A szakma mindenekelőtt.
– Rendben van, elmehet, kettőkor mondok ítéletet – engedte útjára a bírónő mosolyogva.