Fotó: Máté Emőke
Húsvét előtt, nagyhéten bár, de pilinkélő hóesésben fékezett le a taxi az épület parkolójában. Az iskola udvara már üres volt, a tanítás véget ért, a diákok valahol a városban kószálva töltötték a szabadidejüket. Közelharcot vívtam a kapussal, aki mindenáron vinni szerette volna a piros bőröndöm, elkerültem a nevelőnőt és még ásványvizet is elfelejtettem venni. Ezúttal a Kós Károly Szakközépiskola bentlakásába költöztem be egy éjszakára, megtudtam, milyen lehet az udvarhelyen tanuló diák luxusa.
Rövid időn belül megtaláltuk egymást Horváth Enikővel, a bentlakás nappali nevelőjével, aki a kalauzom volt a nap további részében. Előbb megmutatta a szobát, ahol majd álomra hajthatom a fejem.
A bentlakásnak jelenleg 84 lakója van, 58 lány a második és harmadik emeleten, 26 fiú az elsőn. 35 településről van diák, főként Hargita, Kovászna, Brassó és Maros megyéből.
Belépve volt az első váó élményem: tudtam ugyan, hogy csak három személyesek a szobák, de azt nem, hogy ennyire tágasak. A folyosóról az ajtók előbb egy előszobába nyílnak, ahol minden diák számára van egy nagy és tágas szekrény. Az előtérből nyílik a fürdőszoba – Székelyudvarhelyen ez az egyetlen bentlakás, ahol minden hálóhoz külön fürdő jár. A szobában a három ágy mellett helyet kap még egy asztal és három szék, éjjeliszekrények, könyvespolc és egy parafatábla. Ez utóbbi azért lett a berendezés része, hogy a gyerekek ne a bútorokra, falakra ragasszanak fel plakátot, órarendet, képet. Az elképzelés bevált, sőt, a táblák a lakók személyiségének lenyomataként lógnak a falon.
Miután lepakoltam a bőröndömet, átsétáltunk az intézmény étkezdéjébe, amely szintén a Kós Károly Szakközépiskola területén foglal helyet, így a diákok egy udvaron belül járnak iskolába, étkeznek és élik mindennapjaikat, akárcsak a kampuszokban. A kantin belső terére is ugyanazokat a jelzőket tudom felsorakoztatni, mint a bentlakáséra: rendezett és tiszta, az épületet 2008-ban újították fel, avatott be Enikő. Ez meg is látszik, nem hull a falról a vakolat és nem hiányoznak darabok a parkettából.
Az ebédemet, akár a diákok, a kiadó ablaknál sorban állva vettem át, a pult végén pedig bedobtam az ételjegyemet az erre kikészített csészébe. A hosszú asztalokhoz ülve kapros csorbát ettem, hagymás rostélyost rizzsel és savanyúsággal, deszertnek pedig egy narancsot. Tekintve, hogy viszonylag korán költöztem be, még elég sok idő volt hátra a szilenciumig, Horváth Enikővel leültünk a nevelőszoba beszélgetni.
Zsebkendő és csokoládé is van itt
„Oda ülj, kérlek, én szembe szoktam ülni az ajtóval, hogy lássam a folyosót”, kínált hellyel a nevelő, és elmagyarázta, mindig nyitva hagyja maga után az ajtókat, első sorban, hogy hallja és lássa, hol járnak a diákok, másodsorban pedig, hogy a diákok is lássák, ő merre jár. Enikő 20 éve a Kós Károly Szakközépiskola bentlakásának nevelője, a szekrényből elővette az albumokat, benne a két évtized végzőseinek ballagó képeivel.
„Ez a családom, itt élek. Nem csak a gyerekeknek, nekem is ez az otthonom. Ha kapok egy virágcsokrot, behozom ide, mert itt látom többet, nem otthon” – vallott érzéseiről az intézménnyel kapcsolatban. Elmondta, hogy a húsz év alatti fokozatos leépítések miatt mára a két nappali nevelőből (egy a lányoknak, egy a fiúknak) és a két éjszakai nevelőből (egy a lányoknak, egy a fiúknak), összesen két nevelő maradt: ő és a kolléganője, Péter Katalin, az éjszakai nevelő. Rajtuk kívül van még két kapus és egy takarítónő. Tíz évvel ezelőtt volt két takarítónő, egy mosónő és a konyhán is többen dolgoztak.
Az alacsony személyzetszám miatt úgy érzi, nem tudja már úgy végezni a munkáját, ahogyan szeretné, és ahogyan tíz évvel ezelőtt tette. „Szerveztünk szüreti bált, gólyabált, ismerkedő bulit, farsangi bulit. Volt ifiklub, hobbi klub, bentlakás újság. Ez most már mind a múlté. Amióta egyedül vagyok, nem tudom ezeket megszervezni, nincs rá elég idő, személyzet. Mi vagyunk az anyja és most az apja is az összes gyermeknek, hiányzik a nevelő kollégám. Inkább felügyelőnek érzem magam, mint nevelőnek.”
A programok nem vesztek ki teljesen, év elején néhány ismerkedős játék segítségével tanulják meg egymás nevét a diákok és a nevelők. Karácsony közeledtével Mikulás ajándékkal lepik meg egymást a gyerekek. Ilyenkor kis csellel úgy alakítják, hogy minden fiú egy lány nevét húzza ki, így az ajándék átadáskor felmehessenek a lányok szintjére, ami egyébként tilos.
A munka nehézségeiről is kérdeztem, amire végül ugyanaz lett a válasz, mint a programok hiányára: a kevés munkaerő. Ám hozzátette, „egy zarándok út is nagyon megterhelő fizikailag, de lelkileg annál többet ad”. Szerinte amennyi energiát belead abba, hogy a gyerekekkel foglalkozzon, meghallgassa őket, tanácsot adjon, irányt mutasson, annyit vissza is kap, úgy érzi, a diákok töltik fel. Azok is, akik most itt élnek és azok is, akik már elballagtak, hiszen sokan visszatérnek látogatóba, meghívják az otthonukba, esküvőjükre “a második anyukájukat”.
Nincs pedagógiai végzettsége, annak idején éjszakai felügyelőként vették fel, idővel került a mostani pozíciójába, elmondta, a gyerekekkel tanul ő is folyamatosan és lett egyre szigorúbb. De nem csak ebben fejlődött az évek során, „az elején, amikor mentek a téli vakációra, sírtam, most tudom, hogy nem meghalnak, ahogy végeznek. Már tudom azt, hogy visszajönnek” – vallott arról, hogy mennyire hozzánőnek a diákok négy év alatt.
„Mi, akik azon kéne dolgozzunk, hogy közösséget építsünk, azt kellett mondjuk, hogy nem”
– „Az online világ” után rettenetes volt nézni azt, hogy nem tudnak bekapcsolódni, nem tudnak integrálódni a gyerekek. Álltam a szobában és mondtam, hogy ne haragudj, de én addig nem tudok kimenni, amíg legalább egy szót nem szólsz. Mondd azt, hogy filmet nézel, hogy zenét hallgatsz, mondd azt, hogy chatelsz, mondd azt, hogy játszol. Egy szót légy szíves, mondj! Ehelyett szembenyomta velem a telefont, hogy nézzem meg, hogy mit csinál. Nem kommunikáltak, ez borzasztó volt. Itt nem csak az ebédlőben vagyunk együtt, a házban is. Együtt nevetünk, együtt sírunk. Szoktam mondani, nem csak jelképesen, hogy zsebkendő és csokoládé is van itt, jöjjenek nyugodtan” – mesélte Enikő, hogy milyen nehézségekkel találta szembe magát a pandémia alatt.
Napirend:
06:30 – ébresztő
06:30–07:30 – tisztálkodás, szobák rendbetétele
07:30–07:55 – reggeli
07:55 – bentlakás elhagyása
08:00–14:45 – iskola
13:00–15:30 – ebéd
15:30–16:55 – szabad program
16:55–17:00 – felkészülés a szilenciumra
17:00–19:00 – szilencium
19:00–19:30 – vacsora
19:30–21:00 – szabadprogram a bentlakásban
21:00–22:30 – szobák rendbetétele, tisztálkodás
22:30 – villanyoltás
Elmondta, őt már az is megviselte annak idején, amikor a gyerekek „saját” fürdőszobát kaptak és mindent elintéztek a szoba falain belül, még kevesebb lett az együtt töltött idő. Ez a covidban fokozódott, csak az osztálytársak lehettek egy szobában és az ebédlőben, az asztaloknál is szobák szerint ülhettek a gyerekek. Ez az elszigeteltség még jobban szétzilálta azt a közösségi életet, ami már sokat karcsúsodott a leépítések miatt. „Mi, akik azon kéne dolgozzunk, hogy közösséget építsünk, azt kellett mondjuk, hogy nem. Ezt nagyon nehezen éltem meg.”
A beszélgetésünket egyre gyakrabban félbeszakítják a nevelőnő telefonjára érkező üzenetek, ami jelezte, hogy közeleg a szilencium kezdete és a diákok értesítik Enikőt, hogy esetleg késnek vagy valami miatt nem mennek. Mi is útnak indultunk hát, hogy benézzünk a szobákba, mindenki ügyesen tanul-e. Közben Enikő elmondta, bár a szilencium a szobában van, csak annak szabad az ágyban heverészni, akinek praktika időszaka van, másnak szigorúan tilos. Ha esetleg valakit tetten ér, az két hétig a tanuló teremben tölti a szilenciumot.
Az első helyiségben teljesen megdőlni látszott az a feltételezésem, hogy a kamasz fiúk szobájára nem épp a virágillat jellemző. Ugyanis, ahogyan korábban az Eötvös József bentlakásában is, a Kós Károlyban is tisztaság és rend fogadott. A fiúk ügyesen az asztal körül ülve tanultak, nem vették zokon azt sem, ha fényképezek, sőt, süteménnyel kínáltak. Két szoba közt megtudtam, a fiúknál takarítónő tart tisztaságot, ahogyan a közös termekben és a folyosón is, a lányok azonban maguk után takarítanak.
Újabb szobába lépve fülön csíptünk egy gyorsan bezárt játékot az egyik fiú laptopján, aki váltig állította, hogy rosszul láttuk, ő bizony népességföldrajzot tanult. Több szobában is a könyvek helyett fehérje porok, étrendkiegészítők sorakoztak a polcokon, labda várt a sorára a sarokban. A nevelőnő beavatott, hogy azt tervezik, az első emeleti szilencium termet átalakítják TV-s klubteremmé, ahová babzsákokat tesznek majd be, és ahol a diákok majd együtt tölthetik el a szabadidejüket. Ehhez hasonló tér az épület földszintje is, ahol egy ping-pong asztal áll, „minden este játszanak a diákok” – magyarázza a nevelőnő.
A fiúk szintje után következnek a lányok: a szobákban illatosító, abrosz az asztalon, az ágyakon színes plédek, párnák és plüssmackók, a polcon dísztárgyak, fénysor, a parafatáblán órarend, fotó, motivációs idézet, színház, koncertjegyek és az asszisztensnő által hagyott dicsérő cédula, amely szerint szép és tiszta a szoba. Enikő elmondta, tavaly ősszel eltörte a lábát és nem tudott felmenni a felső szintekre, ezért megbízta a tizenkettedikes lányokat, hogy ők ellenőrizzék a többieket, mint kicsi nevelők. Kettesével beosztva, minden nap tisztességesen dolgoztak a lányok, olyannyira, hogy a nevelőnő elmondása szerint, amikor egy hónap után fel tudott menni, olyan volt minden, mintha ő végezte volna el a munkát, pedig épp ebben az időszakban kellett a kilencedikeseknek megtanítani a házirendet.
A hét során kedden és szerdán kimenő, csütörtökönként pedig takarítás az esti program, de ha valaki például színházba kéredzkedik, a hét bármely napján elengedik. Ottlétem alatt épp büntetésben volt mindenki a korábbi kihágások miatt, ezért egyáltalán nem volt kimenő.
A körút végén a szilencium terembe tértünk, melynek falai hirdetik a bentlakás utóbbi 20 évének történetét. Enikő elmondta, valamikor a 12 hungarocell tábla az év 12 hónapját jelképezte és mindegyikre fel voltak tűzve az adott hónap születésnaposai. Most a korábbi évek ballagóinak fényképei, az egykori programokon készített fotók szemlélhetők meg.
A szilencium végén ismét az étkezőben álltam sorba, ahol az ételjegyemmel kiváltottam a vacsorám: kenyér, vaj, főtt tojás, cérnakolbász, zöldség és tea volt.
Talán mire végzünk, még egy buli szervezése is összejön
A vacsora után siettem elcsípni a fiúkat néhány szóra, még mielőtt szokásukhoz híven átmentek volna focizni az iskola tornatermébe. Az egyik szobában öt fiú, a varsági Berkeczi Dávid, az atyhai Györfi Dávid, a lövétei Miklós Zoltán és a kecseti Demény Etele valamint Demény Örs beszélgetett egyet velem a meccs előtt.
A fiúk elmondták, összességében meg vannak elégedve a bentlakással, jó kapcsolatot ápolnak a nevelőnőkkel. Szerintük a szabályokat sem nehéz betartani, de el tudnának viselni több kimenőt és azt, ha feljárhatnának a lányok emeletére. „Kocsival be lehessen parkolni az iskola parkolójába” – vágták rá, amikor arról kérdeztem, mit tennének be a rendszabályzatba.
„De már a tanulószoba átalakításának is örülünk, ez haladás, talán mire végzünk még egy buli szervezése is összejön”, viccelődött Örs. Zoltán, akit mindenki Zének hív, elmondta: „próbáltunk búcsúztató bulit, szüreti bált szervezni, de nem voltak benne. Mi megszerveznénk, csak kell egy felnőtt segítsége”.
Luxus, hogy külön fürdőszobánk van
A fiúk után a felsőbb emeletekre tévedek, István Cintia Fenyőkútról, Török Boróka Kobátfalváról és Lukács Renáta Datkról szobájába. A lányok jelenleg kicsi nevelők, ezért erről kérdezek tőlük. Elmondták, hogy nincs bajuk a feladattal, de sokszor fárasztó és időigényes is, ilyenkor korábban vissza kell érjenek a bentlakásba és végig kell járják az emeletet, emlékeztetni a többieket, hogy tanuljanak, szellőztessenek, pakoljanak el.
A lányok is szeretnek a bentlakásban lakni, szerintük az intézmény egyik legnagyobb előnye, hogy külön fürdők vannak, „luxus, hogy külön fürdőszobánk van, nem kell sorba álljunk a vécére, meg nem kell örökké szedjük össze a cuccainkat és nézzük, hogy hova tudjuk lerakni, ha megyünk tusolni. Itt olyan, mintha otthon lennénk” – magyarázta Boróka.
Cseréljék le a vesetálakat
A másik szoba lányai különleges újítást eszeltek ki, szerintük le kéne cserélni az étkezde fém tányérjait, poharait, mivel nagyon lehangolóak. A lövétei Egyed Emőke a kantinban szokott praktikázni, szerinte “sokkal jobb és finomabb lenne minden, ha már az elején nem vennénk el a kedvünket tőle. Van olyan kaja, ami amúgy alapjáraton finom és nem is annyira rossz, csak nem gusztusos abban a tányérban.” Nem csak a vesetál-szerű étkészlet lecserélését szorgalmazták a lányok, szerintük az sem fair, hogy ők is ugyanannyit fizetnek, mint a fiúk, holott náluk nem takarítónő takarít.
Emőkén kívül még ketten laknak a szobában, Sztojka Bebora, aki Kőrispatakról jött és Kelemen Delinke, aki homoródkarácsonyfalvi. Elmondták, számukra a bentlakás egyfajta szabadság, Emőkének és Deborának is szigorú szülei vannak, Delinke pedig a Református Diákotthon Alapítvány bentlakásában lakott, ahol sokkal többet fegyelmezik a diákokat.
Teszteltem a fürdőszobát
Hogy ne zavarjak senkit az esti készülődésben, én is visszatértem a szobámba, ahol végre találkozhattam a lakótársammal, Szőke Renátával. Épp egy sürgősen beadandó házidolgozatot írt, nem is zavartam sokáig, útnak indultam személyesen is megtapasztalni a külön fürdőszobánkat. Később benézett még elbúcsúzni Enikő és bemutatta az éjszakai nevelőt is, Péter Katalint.
Renátának végül sikerült időben befejeznie és leadnia a házi feladatát, tudtunk egy kicsit beszélgetni. Elmondta, hogy ő is szeret a bentlakásban élni és bár néha kicsit szigorúnak találja a szabályokat, nem esik nehezére betartani őket. Ő is volt kicsi nevelő, sőt, ő volt az egyetlen, aki a fiúkat is ellenőrizhette.
Egyedül van a szobában, miután a társa kiköltözött és nem jött új helyette. Mivel messze van a bentlakás a városközponttól, ezért kevés a kimenő idő, hogy nincs kedvenc étele, mert a szülei úgy nevelték, hogy ne legyen válogatós, és hogy a covid idején azt a lányt tették be a szobatársának, akit a legkevésbé kedvelt az osztályából, végül pedig a legjobb barátnők lettek. Idővel mindketten egyre rövidebb és lassabb válaszokat adtunk egymásnak, úgyhogy úgy döntöttünk, ideje aludni.
Reggel Renátával sikerült megosztozni a fürdőszobán és időben el is készülni, együtt reggelizni menni. Reggelire a tányérunkba sajtos kifli, sonka, vaj és zöldség került, tea kísérőnek. Gyors búcsút vettünk, sietett praktikázni, én visszamentem a piros kofferért, megnyugtattam az éjjeli nevelőt, hogy jól telt az éjszaka, szép és jó a bentlakás is, szívesen lennék ott újra diák.
