Kisbabával nyaralni? Jó volna, de hova? – ez volt a kiindulópontja annak a beszélgetésnek, amely végül – a nem túl távoli – Borszékre vezetett minket.
Eredetileg a Békási-tó partjához akartunk eljutni, amit a – túl távoli – tenger helyett néztünk ki magunknak, és Borszékre csak stratégiai megállóként tekintettünk. Akkor még nem gondoltuk, hogy annyira le fog nyűgözni minket az újjászületett fürdőváros, hogy alig akarunk majd hazajönni onnan. Mivel eleve keveset tudtunk róla, s nem is nagyon néztünk utána, egyáltalán nem voltak elvárásaink, inkább hagytuk meglepni magunkat. S milyen jól tettük! Borszék meghálálta: az egy-két órásra szánt sétából szinte egész napos, bababarát kirándulás lett.
A fürdőtelep – akárcsak Szovátán – elkülönül a tulajdonképpeni várostól: magasabban terül el, a környékbeli erdős dombok között. Mint egy középkori várkapun, úgy haladunk át a két városrészt elválasztó ikonikus viadukt alatt, melynek egy része már a főútról is látszik. A turistákat pedig muskátlikkal végigrakott sétány csalogatja a telepre vezető út mentén.
A viadukt után egy jobbkanyarral máris a központban találjuk magunkat, melyet szinte teljes egészében felújítottak az elmúlt évtizedben: lekövezték, kitáblázták, beültették. Hogy a Belgát idézzük: mikor megismertelek, azt hittem, már ismerlek. Mert hogy Szovátához nem csak fekvésében hasonlít, hanem jellegében is, hisz vele egy időben, hasonló stílusban épült ki a telep, a dualista monarchia korában.
Napjainkban román és magyar szó egymást váltja az utcán, a táblákon, az egykori többszínűségre egy Dávid-csillag is emlékeztet, amely a nagy parkoló fölötti imaházon ágaskodik. Bár a turisták többsége román, és a kétnyelvűség alap, kulturálisan mégis érezhetően miénk itt a tér: a borvízforrásoktól az épületeken, vendéglátóhelyeken át a fő látnivalókig, sőt, a testvértelepülésekig is szinte minden magyar. Ettől annyira meglepően otthonos számunkra ez a sziget a “román” hegyek ölelésében, az érzést pedig csak erősíti a kürtőskalács és a gulyás illata, amely a telep eredeti stílusjegyeit is viselő Faló vendéglőtől árad.
Nem is győzzük csodálni, fotózni
ennek a nagyszerű kornak az épített örökségét, melyet – más korabeli telepekhez hasonlóan – szinte pusztulni hagytak a dicső rendszerváltás után, és újabb két évtizedre volt szükség, hogy megfordítsák a folyamatot.