Amikor azt olvastam Kemény Lili regényében, hogy fiatal felnőttként egyszer csak eldöntötte, hogy „nem asszisztál többé a Kemény-menazséria haknijaihoz” és kimarad a családi rendezvényekből, amelyekre elsősorban apja, a költő Kemény István ismertsége okán hívták meg, eszembe jutott egy régi cikkem, amit a sepsiszentgyörgyi PulzArt-ról írtam, még a Transindexre. Fel is ütöttem gyorsan az internetet, rákerestem a cikkre, közben imádkoztam, hogy ugye nem írtam hosszasan arról a Kemény-eseményről, amelyet akkor is, huszonhét évesen – pont amennyi a narrátor Lili a Nem történetének végén – végtelenül unalmasnak és indokolatlannak éreztem a számtalan színes programpont között. 

A 2018-as beszámolómban mindössze ennyi állt: „Irodalmi vonalon (…) találkoztunk (…) a Kemény-Szirmay családdal, Kemény István, Szirmay Ágnes és Kemény Zsófi képviseletében (Kemény Lilitől állítólag mind félnek, mert ő teszi legmagasabbra a művészi mércét – de valószínűleg nem ezért hiányzott az eseményről). [Megtudtuk, hogy] a Kemény család egymás között passzolgatja a készülő szépirodalmi műveket az építő jellegű kritika reményében.”

Fellélegeztem, hogy legalább én nem járultam hozzá itthon ehhez a megalapozatlannak tűnő, olykor felháborító, máskor végtelenül nevetséges családi kultuszépítéshez. És amire átrágtam magam a 426 oldalas önéletrajzi regényen, amit Kemény Lili írt, és amiről az irodalmi szakma – és nem csak – hónapok óta beszél, meggyőződtem arról is, hogy mekkora, égrekiáltó szakadék húzódik aközött, ami élet és irodalom, látszat és valóság, és ami Budapest és Erdély.

Szerzőként szerencsés helyzetben vagyok:

nem ismerem személyesen a Kemény-család tagjait, nem függök semmilyen irodalmi szervezettől, támogatótól, vagy belterjes körtől, nincs bennem félelem annak okán, hogy ha leírom, mit gondolok a Nemről, holnap valaki szembeköp vagy kioktat a kiskörúton. Ez a távolság felszabadít arra, hogy ne legyek vádolható személyeskedéssel – ami, meglepetés!, nagyon is létezik az irodalmi életben, voltaképp erről szól a könyv –, és hogy a regényről mint kulturális jelenségről gondolkodjak, Kemény Lili személye helyett. Mert gondolkodni és beszélni van miről, bőven, bár kevésbé esztétikai, mintsem egzisztenciális, irodalomszociológiai és erdmagyar szempontok alapján.

Nem szándékom műbírálatot írni a kötetről, ezt megtették már sokan előttem: Helmrich Márton arról gondolkodott, hogy milyen olvasókat követel meg a regény, és miért vall kudarcot mindkét lehetséges prototípus mentén; Gáspár Sára az önéletrajziság és a referencialitás fogalmai felől vizsgálta a kötetet; Borsai Szandra elit-bulvárnak és porhintésnek nevezte, Mohácsi Balázs középszerűnek, Bartók Imre szerint pont a szeretet hiányzik belőle; Melhardt Gergő elvégezte a regény strukturalista nagyelemzését, Valuska László a Nem tematikus rétegeit mutatta be; Ilosvai Eszter a regény szemérmetlenségét díjazta, Darida Veronika a kíméletlen őszinteségét, Weber Kristóf a szerelmi szálak intimitását. 

A felsorolás is mutatja, hogy a Nem zajos fogadtatása rendkívüli, kifejezetten egy harmincegy éves nő önéletrajzi kötete okán. Kezdetnek kérdés már az is, hogy ha nem Kemény Lili, hanem egy hasonló kaliberű, tehetségű és műveltségű, feltörekvő, de ismeretlen nőíró írja ezt a könyvet, eltűnik-e a süllyesztőben, vagy üdvrivalgás követi. A kulcs itt a név, a háttér, a származás, a számla, ami – közhely – egyszerre áldás és átok a Kemény Lili esetében: korszakalkotó költőapja árnyékából menekülne, de az árnyék nélkül ki lenne, ki ő?

Ágikomplexus és daddy issues

A kötet nagy vonalakban a szerző, a fikcionalizált Kemény Lili gyerekkorától huszonhét éves koráig terjed, konkrét időben egészen 2020-ig. A 43. oldalon ér véget, mondhatni, a gyerekkor, a narrátor-főszereplő 18. születésnapja körül, után, amikor az első romantikus kapcsolat megszületésével „abban a pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt” a szerző íráskészsége. A regényben mindvégig kérdés marad, hogy mi valós információ és mi prózává duzzasztott mese, és bár készen kínálja magát az önéletrajziság bélyege – számtalan ismert értelmiségi szereplő saját nevén szerepel –, az elbeszélő egyszersmind megbízhatatlan, nem vehetünk rá mérget, hogy tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő, az őszinte kitárulkozás és a kíméletlen szembenézés ürügyén-oltárán megosztja az olvasóval.

Kemény Lili első verseskötete 2011-ben jelent meg az egyik legnevesebb magyar kiadónál, a Magvetőnél, amikor a szerző 18 éves volt. Én ekkor épp elsőéves bölcsészhallgató és másodéves teatrológus voltam Kolozsváron, emlékszem arra is, amikor egy évvel azelőtt a szerző Petri-díjat kapott, akkoriban szenvedélyesen olvastam a Literát. „A tizenhetedik szülinapi bulimról írt a litera.hu”, írja Kemény a Nem 42. oldalán. A Nemből azt is megtudjuk, hogy ez a korai debüt, az anya, Szirmay Ágnes kultuszképző erőltetett menete volt, aki hírértéket is látott az irodalmi bemutatkozásban: lám, így születik a zseni.

A kötet első oldalain többször le van írva ez a szó, zseni, és a szűk családi körön túl (a szülők – ahogy Mohácsi Balázs írja 444-es kritikájában –, „Kemény István (a könyvben mindvégig: »Apa«)” és „az első oldalakon »anyám«, »anyánk«, majd a 11. oldaltól mindvégig: »Ági«”, illetve Kemény Zsófi, a húg) az irodalmi élet neves alakjai is ezt látják a fiatal Liliben. Olvasóként szekunder szégyenérzet környékez: tényleg ez lenne a zseni? Miért dobálózunk a szavakkal? És ha ilyen a zseni, akkor miért értem meg olyan könnyen, miközben Bolyai Jánossal, például, aki tényleg géniusz volt, napokig vesződtem, csak azért, hogy nagyjából megértsem? Ha ez a zseni, önszántamból miért József Attila verseiben gyönyörködöm, akinek se (költő) apja, se budapesti lakása, se könnyen nyíló szakmai ajtói nem voltak – megkerülhetetlen, eleven, termékeny életműve annál inkább?

Kicsit kínos olvasni, hogy egy párhuzamos idősíkban, amikor Kemény Lili valahol a magyar fővárosban cseperedett, „fontos” felnőttek sulykolták belé, hogy ő egy zseni. Főleg annak tudatában, hogy ez az enyhén eltúlzott Kemény-kultusz egy adott ponton, az internetnek és aztán az ösztöndíjhálóknak és szakmai kapcsolatoknak köszönhetően, az én szakmai életembe is beszivárgott, hogy aztán valahogy viszonyulnom kelljen hozzá. És nem vagyok egyedül.

Irtó nehéz annak, akinek apja van, hát még annak, akinek nincs. És „kit anya szült, az mind csalódik végül”. A kötet voltaképp ebből a – Bartók Imre által igen pontosan felvázolt – diszfunkcionális családból való kitörés, a saját határok kialakításának kísérlete. Ahogy Julia Kristeva írja, „Énné válásom során könnyek és hányás közt szülöm meg magam” – ennek lehetünk tanúi több mint 400 oldalon át. Csak kérdés, hogy ez irodalmilag és emberileg érdekes-e, hozzáférhető, revelatív-e számunkra, olvasóként?

Kemény Lili interjúkban és a kötetben is többször utal Freudra, mint elképzelt kommunikációs címzettre, szövegszerkesztési és (ön)gyógyítási inspirációra, és A ​Patkányember közös olvasása is megidéződik a regényben. Azt gondolom, hogy nem mehetünk el amellett, hogy a Nem elsősorban terápiás írás, gesztus arra, hogy az egyén kiszakítson egy darabot a világból önmaga számára, hogy láthatóvá és valódivá váljon. Hogy a szöveg képes-e irodalommá nemesülni, kapcsolódási teret adni, túllépni a terápiás ömlengés monotonitásán – hát, lássuk.

Ha nagy leszek, író leszek?

A költőapa, a zseni-nevelő anya, az irodalmi-művészi közeg, a belső közlésvágy és az íráskészség elvesztésének koordinátájában a kötetbeli Kemény Lili legnagyobb fájdalma az lesz, hogy nem tud a saját elgondolása szerint íróvá, alkotóvá válni. Az első verseskötet után elhallgat, filmrendező szakra megy, mert anyja szerint ott nagyobb hatalma lehet, mint a színházban, de évek telnek, és se újabb kötettel, se egy épkézláb filmmel nem jelentkezik. Hosszasan, szinte tényleg négyszáz oldalon keresztül erről az alkotói kiszáradásról olvasunk, a Nem ilyen értelemben az írásképtelenség írásos lenyomata lesz, vagy ha úgy tetszik, pótcselekvés.

Ismét felteszem a kérdést: ha bárki más (nő) ír arról, hogy a húszas éveiben hogyan apadtak el kreatív forrásai, milyen szerelmi és szexuális kalandokba keveredett, hogyan drogozott és hogyan próbált – eredménytelenül – alkotni, érdekessé válik a téma önmagában? 

A kötet erőssége egyben a legnagyobb vízválasztója: a nyelvezete, ami vagy beszippantja, vagy lepergeti magáról az olvasót. Kemény Lili kétségtelenül birtokolja a nyelvet, lubickol benne, olykor sziporkázik. Szereti a szavakat, kéjes örömet is lel bennük, és olvasóként ez ínyenc falat lehet a silányul megírt, slendrián prózákhoz képest. Azonban a kötet szerkezete, belső lüktetése, dramaturgiája nem annyira kimunkált, átgondolt, céltudatos, hogy a puszta nyelvezeten túl mesterségbeli fogásokkal rántson be. Azon kapom magam, hogy azért olvasom végig a könyvet, hogy a végére érjek, azaz hátha kiderül valami. Nincs katarzis, nincs orgazmus, nincs extázis – csak csúcsra nem vitt, végtelen mentális maszturbáció.

Visszatérve a Literához: a kötet olvasása közben, annak ellenére, hogy végig hálálkodtam, hogy saját életemet élhetem, nem tudtam nem együttérezni azzal a fiatal énemmel, aki egyetemistaként ilyen-olyan módon kontaktusba került az irodalmi világgal. Amióta csak az eszemet tudom, író akartam lenni (meg manöken, balett-táncos és ruhatervező), és igencsak romantikus elképzeléseim voltak arról, hogy ez hogyan fog végbemenni. Úgy, hogy írok. És ennyi. Aztán jött a hideg fal és a csupasz fenék találkozása a nemistudomhol.

Kemény Lili könyve elérte mítosztalanító célját, ugyanis enyhén megcsömöröltem, némi undor töltött el az úgynevezett „elit” irodalmi életről olvasva a regény oldalain. Úgy éreztem, átvertek. Nem a mostani énemet, aki illúziómentes, ám annál igazabb életre törekszik, hanem azt a fiatalt, aki lelkesedve olvasta Tóth Krisztina laudációját Kemény Lili verseihez a Literán, miközben legmenőbb irodalomtanára épp Tóth és Kemény István munkásságába avatta be az egyetemen. Most a Nemből ismét kiderült, hogy szinte minden, ami irodalmi élet, hazugság. Az irodalom, az más, persze, de aki meg „azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye” (Hervay Gizella).

Valahogy lábjegyzetelném minden fiatal szerzőnek, hogy bízzon a saját ízlésében, ne adjon sokat a külcsínre, mert a legtöbb díj, megjelenés, fellépés, szakmai kapcsolat: hakni, politika, szemfényvesztés, a status quo fenntartása. Fájdalmas kérdés, de hadd tegyük fel: tényleg Kemény Lili és barátja, Sipos Balázs volt a két legalkalmasabb szakmabeli arra, hogy angolból lefordítsa magyarra David Foster Wallace monumentális kultregényét, az Infinite Jest-et? Tényleg nem létezik Magyarországon – hogy ne mondjuk, magyar nyelvterületen vagy a Kárpát-medencében – virtuózabb angol-magyar műfordító, aki esetleg megszívleli a szerkesztő javaslatait, hogy az ne álnévvel kelljen szerepeljen az impresszumban, és bár egy csepp alázat szorult belé a fordítói munka és a kiváltságos lehetőség iránt?

Ha nagyon kíméletlenek akarunk lenni, arról is érdemes említést tenni, hogy su\cure-sale kiadónál megjelent Kemény Lili-könyv közelebb áll a magánkiadás műfajához, mint a szépirodalmiéhoz. A könyvnek van – francia – kolofonja, de nincs impresszuma: ezek szerint nem szerkesztette senki, szó szerinti kézirat, és információim szerint a kiadó a szerzők anyagi hozzájárulásával hozza nyilvánosságra a köteteit. A kinyilatkoztatás vágya a szerző-fordító Kemény Lilinél nagyobb, minthogy végigmenjen a „puszta halandók”, nem-zsenik számára felkínált publikálási folyamaton. És akkor meg is érkeztünk a nárcizmushoz, ami savasan átitatja a szépen szedett oldalakat.

De hol van az empátia?

Végigolvastam 426 oldalt és nem túlzok, nagyjából három mondatnál éreztem azt, hogy sorsközösségem van – fiatal nőként, íróként, Y-generációsként, emberként, lánygyermekként stb. – Kemény Lilivel. Az az arrogancia, amivel a Nem oldalain találkoztam, egyszerre visszataszító és komikus. Olvasás közben végig éreztem „Ági” lihegését a fülemben: „Nagyon jól tudod, Lili, ha rászarnál a papírra, az is jobb lenne, mint ezeké.” – idézi anyját a szerző a 46. oldalon. Ez volt az a mondat, amikor eldöntöttem, hogy a könyvtől, elolvasása után, megválok. 

Ki is írtam a Facebook-ra, hogy továbbadnám a regényt, és bár akkor nem fejtettem ki, most leírom: