A vízen túl (Dávid Endre, 2024) cinematic, Forrás: Tornai István
A Küküllő csendes sodrása mögött, Betfalva határában egy roma közösség éli mindennapjait, akiket a folyó vize elválaszt a külvilág zajától. A vízen túl című dokumentumfilm lencséjén keresztül bepillantást nyerhetünk a közösség életének egy szeletébe, megélhetésükért folytatott küzdelmeikbe és belső dinamikájukba. Az elzártság nem csupán egy földrajzi akadály számukra, hanem életkörülményeik, lehetőségeik és a többségi társadalommal való kapcsolataik meghatározója is.
A film különböző nemzetközi filmfesztiválokon is bemutatásra került, ahol számos különdíj mellett elnyerte az European Cinematography Award díját is. Legközelebb február 26-án, szerdán lesz látható a székelyudvarhelyi közönség számára, a Művelődési Ház nagytermében.
Az alkotók elmondása szerint a szándék nem az idealizálás vagy a hosszú távú változás kikényszerítése volt, hanem sokkal inkább egyfajta sokkolás, amely kizökkent minket XXI. századi kényelmünkből, emlékeztetve arra, milyen szerencsések vagyunk, hogy nem ott élünk.
A vízen túl és más, érzékeny témákat feldolgozó dokumentumfilmek készítése során az alkotók nemcsak technikai kihívásokkal szembesülnek, hanem komoly etikai kérdésekkel és felelősséggel is.
Ebben az interjúban a film operatőrével, Tornai Istvánnal beszélgettünk az alkotói folyamatról, a forgatás során szerzett tapasztalataikról, a helyi közösséggel való kapcsolatukról, valamint arról, hogyan érzékelik a film hatását a szereplők életére. Szó esett arról is, milyen felelősséget éreznek az elkészült művel kapcsolatban, és hogy milyen jövőbeli terveik vannak a filmes világban. Csapjunk hát bele!
2023 szeptemberében alapítottátok az Erdélyi Magyar Film Egyesületet, amely keretében A vízen túl is készült. Mesélnél erről egy kicsit? Mi is ez a kezdeményezés, mi az, amit csináltok?
Az egyesület létrehozásának ötlete abból indult ki, hogy Udvarhelyen és környékén viszonylag sok filmes szakember él és dolgozik – operatőrök, rendezők, vágók és más filmes szakmák képviselői. Mindezek ellenére hiányzott egy olyan platform, amely összefogná ezt a közösséget, teret adna az együttműködésnek, és elősegítené a szakmai fejlődést.
Orientációs nap az Erdélyi Magyar Film Egyesületnél I Forrás: az EMF Facebook-oldala
Az Erdélyi Magyar Film Egyesület (EMF) egy nonprofit kezdeményezés, amelynek célja, hogy lehetőségeket teremtsen a helyi filmesek számára, és hogy olyan projekteket hozzunk létre, amelyek valódi érdeklődésre tarthatnak számot. Bár az egyesület még kiforróban van, már most is szervezünk különböző képzéseket és workshopokat, amelyek mindig nagy sikernek örvendenek. Az egyetlen akadály jelenleg a kapacitásunk, de folyamatosan dolgozunk azon, hogy bővüljünk és fejlődjünk.
Nemcsak Udvarhely, hanem az egész erdélyi filmes közeg támogatása a célunk, hiszen ezen a téren még sok lehetőség van a fejlődésre. Külföldön számos példa van jól működő filmstúdiókra és filmes közösségeket összefogó szervezetekre, míg Erdélyben egyelőre kevesebb ilyen kezdeményezés létezik. Mi ezen szeretnénk változtatni, hiszen rengeteg tehetséges filmes és fotós dolgozik a régióban, akik között szerencsére nincs versengés, inkább egy támogató, összetartó közösség alakult ki. Az EMF célja ennek a közösségnek a megerősítése és további lehetőségek teremtése a szakmabeliek számára.
A közösség, amely sokszor esett már különböző kampányok áldozatául
A közösség nagyon zárt, és sokan közülük megszokták, hogy ha valaki “kívülről” érkezik, az vagy kihasználja őket, vagy csak egy kampányt akar építeni rájuk.
A vízen túl (Dávid Endre, 2024) cinematic I Forrás: Tornai István
Honnan jött a film ötlete? Kik dolgoztatok rajta? Kinek az ötlete nyomán és mi késztetett arra, hogy filmet keszítsetek erről a közösségről?
Az ötlet Rátz Istvántól származik, egy keresztúri barátunktól, aki mesélt nekünk erről a helyzetről. Tudta, hogy filmezéssel foglalkozunk, és feldobta az ötletet, hogy menjünk el, nézzük meg, és döntsük el, mit gondolunk róla.
Ez volt az első filmünk, így nem egy grandiózus projektként indult, hanem inkább egyfajta ugródeszkának szántuk. Időközben azonban egyre jobban belenőttünk, és a projekt is egyre nagyobb méreteket öltött. Hál’ Istennek a közösség is nagyon jól fogadta.
A film készítésében négyen vettünk részt aktívan, de sokan segítettek a háttérből is – Dávid Endre (rendező), Gráncsa Zsolt (utómunka, vágás, színezés), Rátz István (helyi gyártásvezető), Toásó Brigitta (filmfesztiválok). Az első forgatás után egyértelművé vált számunkra, hogy ez a téma többet érdemel – nem lehet egyetlen látogatás alatt feldolgozni. Így eldöntöttük, hogy tovább dolgozunk rajta.
Én személy szerint korábban nem is hallottam erről a helyről, az itt élők körülményeiről, pedig nagyon megrázó és elgondolkodtató. Ez is az egyik fő üzenete a filmnek: felhívni a figyelmet erre a mély társadalmi különbségre. A cím, A vízen túl, is erre utal – a Küküllő folyó választja el a nyugati és keleti oldalon élőket, és a különbség köztük olyan hatalmas, mintha két teljesen külön világ lenne.
Mennyire láttátok bele a közösség működésébe, mi a véleményed külső szemlélőként erről a közegről?
Amikor először lementünk, még nem igazán láttuk át a közösség működését. Hallottunk róla, milyen körülmények között élnek, hogyan töltik a napjaikat, hogyan szórakoznak, de egy dolog hallani mindezt, és teljesen más személyesen megtapasztalni. Amikor ott voltunk velük, és saját szemünkkel láttuk a mindennapjaikat, az teljesen új megértést adott.
A vízen túl (Dávid Endre, 2024) I Werkfotó az első alkalomról I Forrás: Tornai István
Az első két alkalommal számukra is új volt a helyzet. Érdekesnek találták, hogy kamerákkal érkezünk, és hogy valaki filmet akar róluk készíteni. Azonban idővel elkezdtek gyanakodni. A forgatás több mint két éven keresztül zajlott, heti egy-két alkalommal mentünk le hozzájuk. Volt, hogy nem is vittünk kamerát, csak beszélgettünk velük, hogy ne érezzék azt, hogy csupán a film miatt vagyunk ott. Fontos volt számunkra, hogy ne idegenként, hanem ismerősként tekintsenek ránk.
Ennek ellenére a közösségben elterjedt az a pletyka, hogy mi valamilyen pénzügyi haszon miatt csináljuk ezt, vagy hogy kinevettetni akarjuk őket. Ezért folyamatosan dolgoznunk kellett azon, hogy megértsék: nem erről van szó. Több alkalommal szerveztünk nekik különböző eseményeket, például karácsonyi csomagosztást, hogy lássák, valóban segítő szándékkal vagyunk jelen.
Még így sem volt könnyű elfogadtatni velük, hogy mi nem kapunk ezért pénzt, sőt, saját költségen dolgozunk a filmen. Számukra ez elképzelhetetlen volt, mert az ő világukban az ilyesmi nem megszokott. Ezen kívül maga a közösség is egy zárt világ: külsősként gyakorlatilag lehetetlen bejutni oda. A hídon túl az az ő területük, oda idegenek nem mennek be.
Ezért is volt elengedhetetlen Rátz István munkája. Őt már régóta ismerték és tisztelték, hiszen gyerekkora óta ismer onnan embereket. Korábban Keresztúron tanácsos volt, most pedig megyei tanácsosként dolgozik. Az ő közvetítése nélkül valószínűleg sokkal nehezebb lett volna elnyerni a bizalmukat és egyáltalán elindítani ezt a projektet.
Milyen nehézségekkel szembesültetek a forgatás során?
Az egyik legnagyobb nehézség éppen az volt, hogy elnyerjük a közösség bizalmát. Amikor elterejdt a pletyka, hogy hasznot akarunk húzni belőlük, voltak kellemetlen pillanatok: kiabálások, hajigálások, verbális támadások.
A legnagyobb kihívás nem is ez volt, hanem az, hogy megnyíljanak nekünk. Hogy őszintén beszéljenek a problémáikról. Sokszor nagyon egyszerű kérdéseket kellett feltennünk, mert bonyolultabb kérdésekre gyakran csak rövid, egy-két szavas válaszokat kaptunk. Nekünk is alkalmazkodnunk kellett. Az első alkalommal például még úgy mentünk le, hogy “na jó, akkor kezdjük az interjúkat”, de gyorsan rájöttünk, hogy ez nem így fog működni.
A közösség nagyon zárt, és sokan közülük megszokták, hogy ha valaki “kívülről” érkezik, az vagy kihasználja őket, vagy csak egy kampányt akar építeni rájuk. Korábban többször előfordult, hogy emberek adományokat vittek nekik, majd ezt reklámként használták, és amikor ezt a közösség viszontlátta az interneten, megerősítve érezték azt a hitüket, hogy minden külsős csak ki akarja őket használni.
Ezért is tartott több mint két évig a forgatás. Nem csak filmezni mentünk, hanem sokszor kamerák nélkül is ott voltunk, beszélgettünk velük, próbáltunk segíteni, például karácsonyi csomagosztásokkal. Fontos volt, hogy ne csak “kívülálló filmesként” tekintsenek ránk, hanem valódi kapcsolat alakuljon ki.
A vízen túl (Dávid Endre, 2024) werk I Forrás: Tornai István
Persze így is voltak, akik nem nyíltak meg. Voltak olyan történetek, amiket szerettünk volna elmesélni, de egyszerűen nem volt lehetőség rá, mert az érintettek nem akartak beszélni róla. És ha egyszer valaki elhatározta, hogy nem bízik bennünk, azon már nagyon nehéz volt változtatni.
Szerencsére akadtak olyanok is, mint Tercsi, Móka Sanyi, akik barátként tekintettek ránk. Ők elmesélték a történeteiket, mert érezték, hogy valaki tényleg meghallgatja őket. Nekik ez sokat jelentett, és a filmben is főként rájuk tudtunk építeni.
Hogy nézett ki egy forgatási nap? Mennyire voltak együttműködőek a film szereplői?
Gumicsizma, nagykabát – ez alap volt, mert télen is ott voltunk, és mi, úri legények, vacogtunk a vastag kabátjainkban, miközben ők mezítláb vagy pólóban rohangáltak. Mindig úgy indultunk el, hogy fogalmunk sem volt, mi fog történni aznap.
Sokszor előfordult, hogy hiába mentünk le forgatni, egyszerűen nem volt rá lehetőség. Ha éppen nem voltak nyitottak, nem erőltettük. Máskor viszont egyre jobban megnyíltak, és így fokozatosan alakult a film. Nem volt előre meghatározott koncepciónk, mert inkább megfigyelői voltunk annak, ami ott történt.
Általában heti kétszer mentünk le hozzájuk, 2-4 órára, néha hosszabb időre is. Ha valamilyen különleges esemény történt, akkor külön leutaztunk. Az is nehezítette a dolgunkat, hogy nem tudtunk rendszeresen kapcsolatot tartani velük, mert sokaknak nem volt telefonja.
Kezdetben teljesen máshogy akartunk forgatni, mint ahogy végül sikerült. Eredetileg úgy álltunk neki, mint egy hagyományos dokumentumfilmnek: fények, mikrofonok, pontosan beállított kameraállások. Aztán hamar rájöttünk, hogy ez itt nem fog működni. Áttértünk egy sokkal spontánabb, „run and gun” stílusra, ahol két kamera folyamatosan forgott. Így is nehéz volt elbújni a kamera mögé, hogy a szereplők természetesen viselkedjenek. Rengeteg nyersanyagot vettünk fel – körülbelül 20-30 terabyte-nyi anyag gyűlt össze, ami 50-100 órányi felvételt jelentett.
A legnagyobb kihívás az volt, hogy ne érezzék magukat feszélyezve a kamera miatt, de közben a hang is jó legyen. Néha éreztük rajtuk, hogy visszafogják magukat, mert tudják, hogy forog a kamera.
Viszont operatőrként nagyon hálás feladat volt, mert bármerre néztünk, mindig történt valami. Két gyerek épp szekerezett, az egyik volt befogva, a másik ostorral csapta, közben egy disznó elszaladt, mások lovakkal üzleteltek – szóval minden pillanatban volt, amit megörökíteni.
Ma már teljesen másképp csinálnánk sok mindent, de akkor és ott így tudtuk a legjobban megmutatni az ő világukat.
A valóság, mint a sokkolás ereje
Nem kerestünk megoldásokat, nem az volt, hogy mi lehetne, hogyha bevezetnénk az áramot vagy a vizet. A film az inkább arról szól, hogy dokumentál. A maga valójában bemutatja azt és a maga valójával sokkolja az embert.
A vízen túl (Dávid Endre, 2024) werk I Forrás: Tornai István
Ők látták a filmet? Mit szóltak hozzá?
István, a film operatőre erre a kérdésre nem szeretett volna válaszolni, így az interjú elkészülte után a film rendezőjét, Dávid Endrét kérdeztük, aki a következőket mondta:
