Apa-fia története, Mentős Gézáék fél évszázadot átölelő sztorija.

Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Magas dubák pihennek az épület előtt a nyári melegben. Gyerekzsivaj hallatszik a mentőszolgálat irányából, az egyik járműnek nyitva van az ajtaja. Egy fiúcska nagy élvezettel tekergeti a TV duba kormányát, szájával burrogva, szirénázva.

Ott áll a piros kereszttel megjelölt autó mellett egy sötét köpenyes, sapkás férfi, aki varázslattal dolgozik: villogót mutat meg, szirénát kapcsol be, hogy gyermeke kedvében járjon. A kicsi Géza vakációját tölti, édesapja szolgálatban van.

A gyermek nem csak a Péter Géza nevet örökli édesapjától, éppen most szerelmesedik bele az autóvezetésbe, most lesi el az öregtől a segítségnyújtás minden fortélyát. A hetvenes években járunk, amikor a kicsi Géza kitalálja, hogy ő is mentős lesz. Ez az elhatározás szinte olyan erős benne, mint a Rocar gyár által előállított TV típusú egyterű kisteherautók, vagyis dubák a falusi utakon.

Huszonhárom éve ült a volán mögé a székelydobói származású férfi, hogy hódoljon a szenvedélyének. Életéről, hivatásáról, édesapja történetéről beszélgettünk.

Nem fért össze a munkája az állattenyésztéssel

Édesapja Brassóban kezdte pályafutását, ahol sofőrvizsgát tett, majd egy ottani vállalatnál dolgozott.

– Minden ott kezdődött. A Kapu utcában, a Fekete templom szomszédságában megismerkedett édesanyámmal, aki a nagynénjénél szolgált. Nem ismerték egymást, annak ellenére, hogy egy faluból származnak, mivel édesanyám tíz évvel fiatalabb volt. Olyan jól sikerült az ismeretség, hogy szóba került a családalapítás is rövid időn belül. Édesapám akkor teherautókon dolgozott, de szeretett volna közelebb kerülni a szülőfalujához – kezdi a történet mesélését Géza.

Sikerült munkát találni, a Matrica gyár építésénél tevékenykedett az idősebbik Géza, de az állattartást nem tudta végezni, mivel minden nap mennie kellett munkába. Végül, adódott egy lehetőség otthon is, a kollektív gazdaság sofőrt keresett a hatvanas években.

– A béta-dobó-vágási kollektív sofőrjeként napokat töltött delegációban, seprűt vitt Bukarestbe, így a földek kaszálatlanok maradtak. 1968-ban, Mózes bátyám volt a kórházigazgató, sofőrt kerestek a mentőre, adódott egy lehetőség. Letette az összes vizsgát, így került oda. Huszonnégy órát dolgozott, három napot szabad volt, így gondolkodhatott családalapításon, gazdálkodáson – ismerteti meg édesapja történetét röviden.

Felnyomtak egy nagy sisakot a fejemre, s eresztettük a ralit

Édesapja maga szerelte az autókat, gyakran javított a családi ház udvarán is. Sokat somfordált a kicsi Géza mellette, elleste a fogásokat. Látták rajta, hogy “meg van indulva a kocsikért”, ezért beíratták a Gokart-körre is.

– Gyuszi bácsihoz jártam kicsi koromban, a Gondűzővel szemközti épület pincéjében versenyeztünk. Felnyomtak egy nagy sisakot a fejemre, s eresztettük a ralit, mindig szerettem hajtani. De nem tudom elfelejteni azokat az utazásokat sem, ahova vakációban elkísértem apumat. A Tv dubának a motorja középen volt, oda ültettek fel, a két ülés közé, onnan figyeltem a történéseket. Így hordtuk nagy kiszerelésben az oxigént Csíkból Udvarhelyre. Még az is megmaradt, amikor Marosvásárhelyről dobozokban hoztuk a békákat a tenyésztőktől. Ezek ejsze 99 százalékos pontossággal megmondták, hogy állapotos-e a nő, vagy nem. A vizeletet belefecskendezték az állatba, s ha lepetézett, akkor pozitívnak számított – idéz fel néhány közös élményt, amikor a legfontosabb az volt, hogy “hajtottak valamerre, s jót is tettek vele.

Szeme már gyermekként megszokta a sebek, sérülések látványát, édesapja elbeszélései miatt inkább az vált természetessé számára, hogy gyorsan el kell látni azokat, be kell kötözni. Mikor Udvarhelyre cirkusz érkezett, akkor nem hiányozhatott ő sem a helyszínre kivonuló mentős társaságból, ahol a kíváncsisága mellett sokat tanult elsősegély-nyújtásból is.

Édesapja Daciája volt az első kocsija

A Géza mellől lassan elmaradt a kicsi jelző, befejezte az iskolát, elvégezte a katonaságot. Haladt tovább terveivel, letette a sofőrvizsgákat, hogy jelentkezzen a székelyudvarhelyi mentőkhöz. Mivel nem volt szabad hely, az egyik helyi nyomdában kezdett el dolgozni.

– Édesapám amúgy sem szerette volna, ha egy kilátástalan helyzetben lévő munkahelyre megyek, akkoriban, a rendszerváltozás utáni években megsokasodtak a problémák, az autók erősen elhasználódtak, éppen, hogy futotta üzemanyagra. Aztán, én is nősülni szerettem volna, kellett a pénz is, ezért egyik barátommal “TIR-ezni” készültünk külföldre. Édesapám hallani sem akart róla, még három éve volt a nyugdíjig, de megbeszélte az igazgatóval, hogy a helyére mehessek, még azt is kérte, hogy az által vezetett Daciát kapjam meg – így került be 1997-ben a mentősök csapatába.

Nem volt könnyű döntés. Ebben az időszakban az ellátási gondok mellett a fizetés sem tudta felvenni a versenyt a magánszférával. A külföldi kamionozás ezer-kétezer lejes fizetséggel kecsegtette, a nyomdánál 800 lejes havi fizetést hagyott ott a mentősként kapott 200-ért.

Mi született mentősök vagyunk

– Volt tíz év krízis a munkahelyen, el kellett dönteni, hogy tudok érvényesülni. Kezdetben murokszedésre jártunk a szabadságok alatt, a kollégák helyettesítettek, hogy tudjunk haladni, tömbházlakást vásárolni. Ahogy odakerültem a mentőkhöz, öt év leforgása alatt kicserélődött a gárda, a régi sofőrök nyugdíjba mentek. Néha mondjuk viccesen egymásnak, hogy mi született mentősök vagyunk, mert jelen pillanatban is ott vagyunk, kik kitartottunk, hármunknak még az édesapja is sofőr volt – mesél a nehéz időkről és kitartásról Géza.

Nem sokáig tartott ki a Dacia mellett, külföldről akkoriban került egy jobb kormányos Ford a flottába, aminek a vezetése kihívás volt egy itteni embernek. Két hordágy volt rajta, rendszerint Marosvásárhely távot járta.

– Voltak Opelek, amikkel falusi utakon egyáltalán nem tudtunk közlekedni, olyan lapos volt az aljuk. A Citroennek pedig csak tíz centimétert lehetett magasítani. Ezekkel a kocsikkal Csíkszereda, vagy Zetelaka felé tudtunk közlekedni. Még most is a Tv dubákat tartom a legjobbnak, azokkal mindenhova lehetett menni, még Varság tetejére is. Annak ellenére gondolom így, hogy egyszer szervó hiányában megpörgött a kormány, s a hüvelykujjamat eltörte – mutat be pár általa vezetett mentőautót.

A felszerelés ebben az időben szegényes volt, az ellátás pedig akadozott. Külföldről kapott segélyszállítmányokból “pofozgatták” a mentőket.

– Nagy érdeme volt Ambrus doktornak az egészben, hogy került takaró, kötszer a kocsikra, vagy egyáltalán kocsi. Volt olyan, hogy világháborúból megmaradt német gézekkel láttuk el a betegeket a kilencvenes években, akkor sem maradt senki magára. Ha egy kocsi az úton maradt, akkor küldtek érte másikat – beszél a kihívásokkal teli időszakról.

Kihívásnak fogom fel, meg tudom csinálni

Voltak olyan váratlan helyzetek, amelyeket meg kellett oldani, nem volt segítség a közelben, nem volt autósforgalom, hófúvások borították be a kavicsozott utakat.

– Mivel nem volt hótalanítás régen, nehézkes volt a közlekedés télen. Egyik alkalommal, Firtosváralján túl egy hatalmas nagy hófúváshoz érkeztem a Daciával. Benne a beteg, akit szállítani kellett volna tovább. Ilyenkor mit csináljak? Ha maradunk, akkor megfagyunk, segítségért nem mehetek el, nem hagyhatom magára az utast. Emlékezetből nekiindultam a kocsival, meggázaltam, hogy keresztül jussunk a hófúváson. Fél méteres hó csúszott hátra a kocsi fölött. Én az ilyen helyzeteket kihívásnak éltem meg, mindig azt mondtam magamnak, hogy meg fogom csinálni – idézi fel egyik emlékét.

Előfordult az is, hogy egyedül küldték egy beteget beszállítani, magában kellett felrakni a pácienst az autóra.

– El tudod képzelni, hogy milyen út volt Petek felé. Kiérkeztem nagy nehezen, a beteg felült az autóra, hatalmas sérve volt. Mikor beértünk a kórházhoz, hamarabb kipattant a kocsiból, mint én, hogy ő meg van gyógyulva. Sokan vannak úgy, hogy hirtelen megijednek a mentőtől, s jobban lesznek. Amúgy régebben inkább az volt a jellemző, hogy kivárták a végét, amikor már alig lehetett segíteni. Se út, se telefon a faluban. Édesapámék idejében léteztek a gyógyítók a falukban: volt bábasszony, súroló, még eret vágva is mentettek életet. Ezek a tudások az öregekkel együtt kihaltak, megváltozott a helyzet az egészségügy fejlődésével – hasonlítja a régi időket a jelenlegivel.

Másodperceken múlik az élet

A sofőrködés mellett azonban jelen kell lenni, segíteni kell nehéz pillanatokban az asszisztens, vagy a doktor munkáját. Elmondása szerint soha nem tudott hozzászokni egy-egy eset látványához, nem lett közömbös ennyi év után sem. Kérdezem arról, hogy melyek a legmeghatározóbb élményei karrierje során, amikor az élettel, vagy a halállal találkozott.

– Egyik alkalommal Szentmártonba hívtak minket, egy szülő nőhöz. Jó tempóban haladtunk a cél felé, amikor egy fiatalok által vezetett autó szórakozni kezdett velünk, megelőzött minket. Egy kicsit indulatosabb lettem én is, hogy milyen dolog akadályozni a munkánkat, mikor sietünk a helyszínre, gyorsítottam, visszaelőztem. Amikor megérkeztünk, akkor másodpercek hiányoztak ahhoz, hogy a kisbaba meghaljon, el volt kékülve, a nyakára volt csavarodva a köldökzsinór. Elgondolkodtam azon, hogy ezek nem hiába “idegesítettek, hajtottak” az úton, mert sokszor másodperceken múlik az élet, ezt jelnek tekintettem – mondja, majd megosztott egy útközben, mínusz harminc fokban levezetett szüléstörténetét is.

Vannak olyan pillanatok is, amikor az “Isten jó helyre vezérel”. Betegszállítás közben integető édesanyát említ, aki leinti őket az úton, hogy segítsenek gyorsan. Egy félrenyelt húsról van szó, s egy fogásról, ami megmenti a fiú életét, de “milyen jó, hogy ilyen lazán tudunk beszélni róla, mert él még”.

Nemrég kaptak egy csokor virágot a kolléganőjével egy betegtől, akinek megmentették az életét. Jól esik a visszajelzés, odafigyelés számukra, de mégis azok az élmények dominálnak, amikor a legjobb tudás mellett sem tudtak segíteni.

Egy cipő van az út közepén

Varságról tartottak a kórház felé, amikor elláttak egy bácsit, akit megdöfött a tehene. Minden jól alakult, a beteget ellátták. Egy frissen nyílt diszkó környékén közlekedtek az egyik udvarhelyszéki településen, rossz látási viszonyok közt, amikor egy cipőre lettek figyelmesek az út közepén. Egy piros autó elütött egy bicikliző szerelmes párt, olyan friss volt a baleset, hogy a fiatalok a kocsiból még ki sem szálltak. A fiú összetörte magát, a tizennyolc éves lány már nem lélegzett, súlyos koponyasérülést szenvedett. Rádión kértek segítséget, de a lány életét már nem tudták megmenteni.

– Ez a legmeghatározóbb élményem, magam előtt látom most is a fiatalokat, nehéz túllépni ilyenkor a történteken. Ott voltunk mindjárt, ahogy megtörtént a baleset, de semmit sem tehettünk. Valahogy úgy van ez az egész, hogy a saját félelmeid is ezek. A fiatal helyébe képzeled magad, hogy veled is megtörténhet. Mikor a kislányom született, akkor történt Galambfalván egy másik eset, amikor egy kislány magára öntötte a forró vizet, s a kezünk között halt meg. Hogy érezzem magam, mikor nekem is pont ekkora forma a gyermekem? Megviselt néha. Mindig kibeszéljük a kollégákkal a végén, hogy mit tudtunk volna másképpen, jobban csinálni, ez, ami segít feldolgozni – mondja.

Úribb lett a mentőzés, mint régen

A legszembetűnőbb változást Géza abban látja, hogy nincsenek kitéve olyan veszélynek, mint régen, biztonságosabbá vált a munkájuk.

– Úribb lett a mentőzés: percek alatt kiérünk akárhova, képzett a csapat, szuperek az autók, olyan felszereléseink vannak, amelyek által már a helyszínen is sokat segíthetünk. Azt is jónak tartom, hogy többen elvégezték az elsősegélynyújtási tanfolyamot, úgy érkezünk ki, hogy valaki el tudja mondani, mi történt, esetleg be is tud avatkozni, amivel életet menthet – említ pár különbséget.

Sokan úgy tekintenek rájuk, mintha “ácsok, vagy gázszerelők” lennének.

– Régen jobban tiszteltek azért, mert az életért dolgoztunk. Előfordult velem, hogy előrehívtak egy üzletben, hogy haladjak, mert mentős vagyok. De az is, hogy egy lépcsőházban segítséget kértem, mert nem bírtuk a beteget. Azt válaszolták, hogy oldjuk meg, minket ezért fizetnek – mondja.

Míg a család alszik, én Varság tetején vagyok

Abban hasonlít édesapjára, hogy ő is folyamatosan felvázolta bizonyos esetekben, hogy milyen baj történhet: ha futsz, elesel, ha a kaszát a fűben hagyod, akkor belelépnek, ha nyitva hagyod, akkor beleesnek.

– Mondják, hogy nem jó jósolni, mert a baj jön magától, de ez bennem is megvan. Most, hogy a gyermekek egy kicsit nagyobbak lettek, leállítanak, hogy “ne aggódj, apu”.

Egyébként, nehezen szokta meg a család a munkabeosztását, ez volt édesapja legnagyobb kifogása is, hogy ünnepek alkalmával nem lehetnek együtt.

– Öt év kellett elteljen, hogy a feleségem megszokja azt, hogy nem alszom otthon, éjjel nem mindig vagyok mellettük. Sokszor jöttek azzal a gyermekeim, hogy hova megyek karácsony, vagy húsvét alkalmával itthonról. Hogy miért nem megyek locsolni velük. Eléggé családcentrikus vagyok, a szabadidőm nagy részét velük töltöm, nem dáridózom, vagy iszom valahol – vallja.

Fia már jelezte, ő is mentős szeretne lenni. Lánya is továbbviszi az ősök hagyatékát, az egészségügyben képzeli el magát, jelenleg másodéves orvostanhallgató Marosvásárhelyen.

– Mindig kérik, hogy meséljem el, ma merre jártam, mit csináltam. Nyilván, ezekről nem szabad beszélnem nekik, de mindig elmondok nekik egy sztorit, amiből vagy elveszek, vagy kikerekítem, s meg vannak elégedve vele – fejezi be.