A szerző felvételei
Hallom még a rozsdás kapu nyikorgó hangját, és ahogy szólít az óvónéni, hogy jött értem anyukám. Emlékszem a piros, csillag formájú sapkára, amit megigazítottak a fejemen, nehogy megfázzon a fülem. Érzem az épület illatát, ami az évtizedek óta oda járó gyerekek után maradt, ahogyan a szúrós borvíz ízét sem felejtettem el, amit pléh csiporban adtak nekünk.
Most már nincs meg a nyikorgós kapu, aminek nem jut eszembe a színe, felváltotta egy magas léckerítés. A épületnek nem gyerek, hanem festék és új bútor illata van, a borvíz sem szúr és a csillagos sapkámat is kinőttem már.
Mi lett veled, Szende, Szundi, Morgó és Hapci?
Van abban valami szomorú, amikor nincs többé egy olyan épület, ami az ember életében fontos állomásnak számított, még akkor is, ha tudjuk, hogy helyébe egy újabb, szebb, praktikusabb kerül. Négy évvel ezelőtt, 2021-ben lebontották a szentegyházi Hófehérke Napköziotthon épületét, ahol én is tanultam, helyébe egy vadonatúj épületet húztak fel, amelyet február 13-án avattak és nyitottak meg a kíváncsi városlakók előtt.
Elsők között érkezem a napközibe, amin annyi ablak van, hogy magamban arra jutok, szinte kár is volt a villanyt bekötni. Az udvar tágas, még nem került ki a hinta, a csúszda, a lipinka, a homokozót közrezáró gumiabroncsok, amiken gyerekként úgy próbáltunk végigsétálni, hogy ne tojpadjanak be a lábunk alatt. Elbontották a fásszínt és az a pincét is, amiben Júdás asszonya lakott – jól sejted, akkoriban az anyukák otthon többnyire a Romantika TV-t nézték – és csak a legbátrabbak merték megközelíteni.
Bent az izgatott óvónénik sora fogad, meglepődök azon, hogy hánynak az arcát ismerem, igaz, akkor még vagy egy méterrel alacsonyabb szintről szemléltem a világot. Jobbra és balra is folyosó nyújtózkodik, amelyekről a csoportok nyílnak. Régen csak egy hosszú folyosó volt, a leghátsó teremből érkező gyerekek ráadásul át kellett, hogy menjenek a mi csoportunkon, közben az előttük lévő válát szorongatva énekelték: Megy a Zsuzsi vonat, csattognak a kerekek.
A folyosókon mindkét oldalon szekrények vannak elhelyezve szép katonás rendben, az ajtók sarkán név és egy jel tudatja, kinek a kiscipője, váltóruhája van bent. Ez régen is így volt, bár akkor valamivel élénkebbek, pirossak, meg kékek voltak a szekrényajtók és kettesével osztoztunk rajtuk. Úgy rémlik egy levél volt a jelem, de nem vagyok benne biztos. Ez a kinek mi volt a jele az oviban? kérdés valamiért a 2000-es évek elején, derekán, nem mozgatta még az emberek fantáziáját.
A csoportok tágasak és fényesek, az új játékok láttán kedvem támad játszani egyet, épp csak azok a darabok hiányoznak bentről, amiket otthonról hozhattak az óvónők a mi időnkben – ők is nagyon jól tudták, hogy a gyermek jobban le tudja kötni magát egy üres kartondobozzal, mint a sok csili-vili játékkal. A sarokban kis műanyag ágyikók egymásra pakolva, egyébként egészen kevéske helyet foglalva akkor, amikor épp nincs alvásidő. Emlékszem, nekünk olyan ágyaink voltak, mint egy szekrény, le kellett nyitni őket, a hátsó részében volt ágyneműtartó, abban várt ránk a párna és a paplan, na meg a déli alvás, aminél tragikusabb programot álmodni sem tudtam volna – most mit meg nem adnék érte!
Addig ámuldozok magamban az aprócska székekeken, vécéken és kagylókon, a játékkonyhán hogy majdnem elkerüli a figyelmem a csoportok új neve. Hát mi történt Szendével, Szundival, Hapcival, meg Morgóval? Hófehérke leváltotta őket sünire meg méhecskére.
Akik innen elindulnak
Sokáig nem tudom lógatni az orromat, mert megtelik a napfényes ebédlő a sok kíváncsi vendéggel, és elkezdődik az avató ünnepség.
