A Thornton Wilder A mi kis városunk című Vladimir Anton rendezte előadást csütörtökön, március 7-én mutatják be, este hét órától a Tomcsa Sándor Színházban. Ez az év első bemutatója, és egy hosszú próbafolyamat eredménye. A következő előadást március 15-én játsszák.
A fotókat Szász Zsuzsi készítette.
A rendező az első előadásával, a Nem lesz reggel Fred-el, akkora bizalmat szavazott magának, hogy ezúttal az egész társulattal dolgozott. Nagy Pál, a színház menedzsere, elmondta, hogy a próbafolyamatot egy kemény díszlet- és jelmeztervezés előzte meg. Az előadásban szerepelnek kórustagok, diákok, gyerekek, az egésznek olyan hatása van – mondja –, mint a Légy jó mindhalálig című előadásnak, amit még akkor csináltak, amikor ő idekerült. Összeségében egy „ügyes kis próbafolyamat”.
Zakariás Zalán szerint Vladimir Anton „egyszer már bizonyított”, és a darabválasztásával végül a művészeti igazgatót is teljesen meggyőzte. Szerinte Thornton darabban megfogalmazott századeleji problémák teljesen összecsengek a maikkal.
Amikor elmondta, mit akar csinálni, rájöttem, hogy beleilleszkedik a kisvárosi mindennapi életbe – mondja Zakariás a rendezővel való első beszélgetésre emlékezve. Szerinte fontos, hogy a színház amellett, hogy szórakoztat és közösségi élmény, elgondolkodtasson arról, hogy hogyan élünk és milyen értekrendek mentén szervezzük az életünket.
Vladimir Anton szerint ahhoz képest, hogy negyven ember játszik az előadásban, és azon kívül körülbelül hét-nyolc további ember dolgozott rajta, a „dolgok sokkal szervezetebbek, mint ahonnan én jövök”.
A rendezőt a darab kiválasztásakor az udvarhelyi közösség és a kisváros gondolata foglalkoztatta. Arról, hogy milyen az előadás, még nem tudott semmit mondani, mert „az előadás még nem létezik. Amíg nincsenek nézők, addig csak valami őrültek (értsd: a színészek) mászkálnak egy üres térben”.
Az első udvarhelyi előadásához képest, ez egy sokkal nagyobb produkció. A rendező szerint a színház dimenziója addig terjed, ameddig merünk álmodni, aztán arányok kérdése, hogy mit tudunk megvalósítani: “ha van egy egymillió eurós költségvetésed, de te helikoptert szeretnél, akkor szegény leszel”.
Ami szerinte fontos, hogy az udvarhelyi a színház művészileg nagyot álmodik. Az előadásnak sok hozzávalója van: egy multimediális előadást képzeljünk el zenekarral és fénydíszlettel. Ehhez hozzátartozik, hogy Vladimir szerint „általában az előadás elsősorban a színész érdeme”, a rendező munkája láthatatlan kell, hogy legyen, „mintha minden ott és akkor, szinte improvizatíve történne a nézők szeme előtt”.
Hogy miről szól az előadás? A rendező szerint „egy ember élete talán három-négy fontos fordulópontot kivéve, elég banális eseményekből tevődik össze. Minden hős 90%-ban hétköznapi, néha nevetséges és egyszerű”. Amellett, hogy személyes élettörténeti részleteket csempészett bele az előadásba, az alkotási folyamatnak nagyon erős része volt az emberi erőforrás: „a fiatal színészek, új lendületet adnak a társulatnak.”
A sajtótájékoztató végére, az előadás egyik jelenetére utalva, a csapat minden tagja megírta az emlékeit, az érzéseit a próbafolyamatról, belerakták egy időkapszulába, és elásták a színház fenyőfája tövében, a parkban. Hogy mikor ássák majd ki? Az titok.