Sose gondoltam volna, hogy udvarhelyiként valaha irigykedve fogok Csíkszeredára tekinteni. Arra a városra, amely gyermekkoromban pusztán a megyei tantárgyversenyek, később pedig a hivatalos ügyek helyszínét jelentette, és amelyben a csíksomlyói búcsún kívül semmilyen vonzerőt nem éreztem sokáig. Ez azonban az elmúlt évtizedben gyökeresen megváltozott: látványosan megújult ugyanis a központja, iskolája, vára, múzeuma, lett uszodája, bevásárlóközpontja, egy jó kis fesztiválja. És, hogy még jobban bosszantsák az udvarhelyieket, a sógorok azt is bebizonyították, hogy igenis működhet állandó mozi egy kisvárosban. Szégyen, nem szégyen, én elkértem tőlük a receptet, hogy ne kelljen míg a világ átkeljünk a Hargitán egy kis filmcsemegéért. Nem is zárták el előlünk, de a hozzávalókat már magunk kell beszereznünk.

Türelem, moziterem

Számomra a rádiós Günther Ottó az az arc, akihez leginkább kötöm a Csíki Mozit, mert ő a legaktívabb, legláthatóbb figura Facebook-on, abban a csoportban, amit ő maga alapított a csíki filmkedvelők számára. Annyira erős látszatát keltette annak, hogy ő ott az atyaúristen, hogy először hozzá fordultam a receptért. Szegény, nem is értette, mit keresek nála, „biztos vele akarok-e interjút”, hisz ő „csak” egy filmrajongó, aki történetesen a mozi munkatársa lett. De lényegében ugyanazt csinálja, amit eddig: építi a mozis közösséget 2017 óta. Persze, a történet jóval régebbre visszanyúlik.

A szerző fotói

Akárcsak Udvarhelyen, a csíki mozi is a 2000-es évek elejéig ment, amikor egyszer csak bezárt, mert egyszerűen nem volt már közönsége – avagy Ottó szavaival: „kezdtek elterjedni az otthoni DVD-k is, mindenkinek lett otthon színes tévéje, és ez nyilván sokkal érdekesebbnek tűnt”. Aztán 2010-ben az Országos Filmintézet átadta az épületet a városnak, és akkor úgy döntöttek, hogy „ezzel kéne kezdeni valamit a központban”. 2011-2012-ben el is készültek a tervek egy előadóteremhez, amely a mozi funkcióját is megőrizné, majd 2015-ben volt egy sajtóbejárás, amire már be volt rendezve, s „az úgy szépen át lett adva, de nem történt semmi 2017-ig” – emlékezett vissza Ottó a várakozás éveire.

– Én akkor már jócskán rádióztam, volt egy Fogadóóra nevű műsorom, és mindig kérdeztem Ráduly Róbert akkori polgármestert, hogy akkor a mozival mi lesz, és ez ment kábé két évig, aztán 2017-ben bejelentették, hogy lesz Filmszereda, majd ott tartották meg a Filmtettfesztet is.

Ki főzzön?

Ottó abban az évben önként indította el a Facebook-csoportot, ahol a mai napig népszerűsíti a filmeket, vetítéseket, egyúttal üzengetett a városvezetésnek, nyomást gyakorolva rájuk:

– Amikor 2017-től elindultak a fesztiválok, arra engem nem kért senki, hogy gyere, na, tedd fel, na. Én magamtól fotóztam, megszólaltattam embereket, kértem fű alatt információkat, kiraktam az oldalra, s azzal rá volt kényszerülve az akkori vezetés, hogy akkor ezt meg kell most csinálni.

Szerinte ez jól is sült el: a bázis folyamatosan nőtt, Ráduly pedig nagyon jó partnernek bizonyult, „pingpongszerűen” működött köztük a dolog, elindult egy valamiféle közvita a csíki mozizásról. 2019-ig hellyel-közzel vetítettek, aztán el is indult „valami rendszeresebb” program, de a pandémia elvitte. 2022-ig kellett várni, hogy legyen végre „gazdája” a mozinak, Antal Sándor igazgató személyében, aki tavasszal be is indította a rendszeres, heti vetítést, csütörtöktől vasárnapig. Persze, nem egymagában: lett vetítőjük, pénztárosuk, ruhatárosuk, aki egyben takarít is, és felvették Ottót is, hogy csapattársként folytassa, amit eddig csinált: a közönség megszólításában és a filmek reklámozásában segít.

– Ugye, van ez a csoportom, aminek most már majdnem 13 ezer tagja van, és gyakorlatilag ez adja a közönséget. Én figyelek oda, hogy legyenek kísérő anyagok a filmekhez, interjúk, előzetesek, és én ezeket folyamatosan nyomom, mert rájöttem, hogyha nem nyomod az orruk elé, nem jönnek moziba – magyarázta Ottó, mikor rákérdeztem az aktuális munkakörére. A népszerűsítés meg a közönségszervezés mellett akarva-akaratlan az ölébe esett egy adag ügyfélszolgálat is, de attól sem riad vissza.

– Folyton csipog a messengerem, nem számít, hogy este tíz óra van, reggel fél nyolc vagy éppen szombat: Szia, tudnál-e venni nekem két jegyet? Vagy tavaly a Katalin bálban éjjel valaki rám írt, hogy ő ezeket a filmeket gondolná a moziban. Neki is válaszoltam, mert nekem ez az időmbe pont belefér. Vagy az elmúlt két hétben volt két-három megkeresés, hogy a tanító néni hozná a gyerekeket, lehetne-e nekik külön vetítést. Megadtam nekik a Sanyi számát.

A nemrég megújult arculathoz hozzátartozik a kinti fényfelirat is. Saját honlapot is szeretnének.

Amikor például Iskola másként van, akkor korosztálytól függően egyeztetnek a pedagógusokkal, hogy mit vetítsenek a gyerekeknek. Udvarhelyről is voltak sokan a Tamási Áron Gimnáziumból, a cserkészettől is, egymásnak adják a telefonszámot – fűzte hozzá „Sanyi”, az igazgató, hogyan is működik a közönségszervezés.

Gondosan válogatott filmkockák

A mozikínálatban is folyamatos Ottó és Sándor között az egyeztetés, figyelnek a lakossági igényre, egyben próbálják alakítani is azt. Sándor kimondottan szeretné, „hogy neveljék kicsit a közönséget, hogy legyen nyitott az újra”, keresik is a helyes arányt a kasszasikerek és a művészfilmek között, ám ez nem könnyű feladat. Az egyik nehézség az, hogy utóbbiak kevésbé elérhetőek magyarul (erre még visszatérünk), a másikat pedig Ottó így fogalmazta meg:

– Én nagyon szeretem az életszagú filmeket, de az embereknek az ingerküszöbe annyira meg van tolva, hogy inkább CGI-produkciókat várnak el, amiben repkednek, robbannak, van metamorfózis, pokol, mennyország. Szóval a blockbusterek mennek, s a pénz viszi a történetet, abból kell fenntartani a mozit.

Ettől függetlenül Ottó folyamatosan ajánl mindent, amiről tudomást szerez, és érdemesnek tart, vagy látja, hogy a csoportban írják, mi kellene. „Ahogy megjelent például Az elfogy a levegő, én azonnal kiírtam a csoportban, hogy milyen jó lenne nálunk is, és ahogy az emberek kezdtek rá reagálni, azt fel tudtam mutatni” – avatott be Ottó abba, hogyan pitch-eli az ötleteit. Sándornak pedig megvannak most már a kapcsolatai, és a forgalmazók is folyamatosan küldik a filmajánlatokat, azokból tud válogatni. 

Ugyanakkor követik az előző városvezetésnek azt az elképzelését, hogy népszerűsíteni kellene a kortárs magyar filmeket, de sajnálattal tapasztalják, hogy hiába sok a jó alkotás, nem mindegyik működik mágnesként. Ahogy Ottó fogalmazott: „elég nagy bukfencek is voltak, szerencsére Sanyi még mindig próbálkozik”. Értetlenül állnak például az előtt, hogy a Túl közel második vetítésén alig voltak, pedig az elsőn állva tapsolt a teltház.

A többségében magyar közönség miatt a kortárs román filmekkel még inkább hadilábon állnak, pedig szerintük nagyon jók vannak. A nézettségen az nyom nagyot, hogy milyen az adott film ázsiója, visszhangja. A populáris vígjátékok (Miami Bici, Teambuilding) például kifejezetten jól mennek, illetve A 21 rubin című filmen például az a hír dobott országszerte, hogy a román ortodox egyház köreiben nagy port kavart – vélekedett az igazgató.

Magyar termékek előnyben

A legnagyobb dilemmát azonban már az elejétől az okozza, hogy – ha választható – mivel menjen a külföldi film: magyar szinkronnal, magyar felirattal, román felirattal, román szinkronnal?

A tapasztalat pedig az, hogy a magyar közönség előszeretettel arra a filmre megy, ami magyar szinkronnal megy, miközben a román közönséget is ki kellene szolgálni, de ők meg, ugye, kevesebben is vannak. Csakhogy nem minden film elérhető magyarul, mert eleve kevés a magyarul is vetítő mozi Romániában, s ha Magyarországon nincs forgalmazója egy adott filmnek, akkor azt nehéz vagy nem is lehetséges beszerezni. Olyan is van, hogy az eredeti bemutatónál jóval később érkezett csak a magyar verzió – magyarázta Sándor.

Ha Ottón múlna, a külföldi filmek eredeti nyelven mennének, román felirattal. Ez leegyszerűsítené a dolgokat, mert akkor a magyar és a román közönség is beülhetne ugyanarra a vetítésre, és nem veszne el a szinkronnal a film eredeti nyelvezete sem – vélekedett, bár felvetésemre azért belátta, hogy a nyelvismeret hiánya komoly akadály lehet a magyar félnek.

– Anno úgy volt, hogy a román filmhez maga Ráduly Robi (a volt polgármester) írt magyar feliratot. Nyilván (a választások után) ez megszűnt, és akkor maradtak a magyar szinkronos filmek, az eredeti nyelvű és román feliratos filmek, illetve elvétve néhány musical, Disney film, rajzfilm, amihez lehet találni román szinkront – említette meg Ottó. 

Mivel a bemutatók is általában pénteken vannak, és a román közönséget eleve nehezebb megfogni, Sándor ezt a napot választotta a román feliratos vagy szinkronos filmek vetítésére. A programot egyébként úgy állítják össze, hogy mindenféle korú meg érdeklődésű embert becsaljanak: minden hétvégén megy egy-két blockbuster, egy-két magyar, román film, egy-egy rajzfilm, és néha régebbi filmeket is beraknak. A kasszasikerekben pedig pont az a jó, hogy akármikor beteheted őket, a rajzfilmeket viszont inkább hétvégén napközben időzítik.

Egy csipetnyi etikett

Amivel még rendesen meg kell birkózniuk, az a civilizált mozikultúra kialakítása. Amikor az emberek kezdtek rendszeresen beülni a moziba, nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindenki számára egyértelmű a viselkedési kódex. Ezért Ottó előrukkolt egy etikettel, amit feltöltött a Facebook-csoportba, majd az alapján kihelyeztek néhány táblát is az épületben.

– Zavaró, ha valaki a vetítés alatt nyomkodja a telefonját, és nem csak az ő arcát világítja, hanem körülötte két-három soros területet. Vagy ki kellett írni, hogy a ruhatár használata kötelező, mert bejöttek az emberek az esőből, hóesésből, és mindenki a vizes kabátjával akart beülni. El kellett magyarázzuk, hogy le lehet adni, le kell adni, azért is, mert nincs a széken elég hely – sorolta Ottó a példákat.

A legnagyobb, még mindig megoldatlan vitát az kelti, hogy a moziélményhez hozzátartozik-e a nassolás vagy sem.