Gál Szilárd számára a SZÉK tette lehetővé, hogy bebizonyítsa, nem csak egy bolond gyerek, aki egyebet sem tud, mint hogy a szülei pénzét elszórja.
fotók: DÁVID Anna Júlia
Túl jó szíve van, mindenkinek segíteni akar, mindenkiben a jót keresi, nagyon társaságkedvelő ember – mondaná Gál Szilárdról az anyukája, ha megkérdeznénk. Majd egy kis szünet után azt is hozzátenné, hogy újabban kicsit hirtelen haragú, főleg amikor úgy érzi, hogy totyognak előtte és akadályozzák a haladásban.
Gál Szilárd egy kudarcos kolozsvári kísérlet után előbb elvégezte a kereskedelem-marketing alapképzést és most mesterizik a SZÉK-en. Többek között arról beszélgettünk, hogy miért sikerült a SZÉK-en az, ami Kolozsváron nem.
Egy több generációs családi vállalkozásban dolgozol, és közben egy saját vállalkozást is próbálsz beindítani. Tehát nem azért iratkoztál be a SZÉK-re, hogy legyen egy diplomád, ami segít abban, hogy jobban pozicionáld magad a munkaerőpiacon. Akkor meg miért?
2009-ben végeztem a középiskolával, és mint minden szabadságra vágyó fiatal, gyorsan futottam Kolozsvárra egyetemre. Az építészmérnöki szakot egy kicsit nehéznek találtam, bár a családi vállalkozás szempontjából abban lett volna a jövő, de úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy képes lennénk elvégezni. Ezért beiratkoztam egy menedzsment-marketing szakra.
Rövidre zárva a sztorit két és fél évet „teng-lengtem” el az életemből, amit azóta nagyon megbántam. Hazaköltöztem és beálltam dolgozni.
A cikk megjelenését a SZÉK támogatta.
Ha szeretnél többet megtudni a SZÉK-en induló szakokról, akkor nézz körül itt.
Eltelt két év, és találkoztam az akkor még MÜTF-ös felvételi plakáttal, és úgy döntöttem, hogy akkor én a saját költségemen, saját magamnak és a szüleimnek is bebizonyítom, hogy én is el tudok végezni egy olyan egyetemet, ami érdekel is.
Így indult a MÜTF és Gál Szilárd közös élete.
Az alapvető motiváció az volt, hogy bebizonyítsam elsősorban a magam számára, hogy nem vagyok egy bolond és buta gyerek, aki csak ahhoz ért, hogy a családja pénzét elszórja.
Mondjuk a kolozsvári kudarcba az is belejátszott, hogy én nagyon szeretem Udvarhelyt, nem is szívesen mennék máshova. A kolozsvári sztori is arról szólt, hogy hétfőn mentem és csütörtökön jöttem. És ezt minden héten.
Mi az, amit annyira szeretsz Udvarhelyen?
A család közelségét és a barátokat. Nagyon szeretem őket, szeretek velük tartalmas időt eltölteni.
És Kolozsváron nem lettek új barátaid?
Nem. Persze barátkoztam ott is, de nem lehet azt mondani, hogy életre szóló barátságok alakultak volna ki.
Udvarhelyen voltak és vannak azok a barátaim, akikkel gyerekkorom óta ismerjük egymást, akikkel naponta beszélünk, megiszunk egy kávét, megeszünk egy napi menüt.
Ha naponta van egy félóra szabadom – például az ebédidő –, akkor azt igyekszem a barátokkal tölteni. Ettől feltöltődöm én is. Meg gondolom ők is, különben nem ebédelnének velem.
Ha egy csoporttársad megkérdezné, hogy szerinted mi a legfontosabb dolog, amit Udvarhelyen egy fiatal vállalkozónak tudnia kell, akkor mit mondanál neki? Hogyan lehet megúszni a fölösleges pofonokat?
Nehezen. Sőt igazából sehogy.
Talán a legfontosabb, hogy jól gondolja át, hogy miben szeretne vállalkozni. Ha körülnézünk Udvarhelyen, akkor kívülről az látszik, hogy kávézót vagy éttermet kell nyitni, mert azok most valamiért nagyon mennek. De mielőtt valaki belevágna, azért előbb próbáljon meg beszélgetni a kávézók alkalmazottaival.
Mikor a Madarasi Hargitán elkezdtünk panziót működtetni, akkor semmiféle vendéglátós tapasztalatunk nem volt, addig csak építőiparban vállalkoztunk. De úgy gondoltuk, ez is csak egy vállalkozás, vágjunk bele, aztán lesz, ami lesz. De nem igazán tudtuk, hogy milyen feltételeknek kellene megfelelniük, és senkitől sem tudtunk felvilágosítást kérni. Aki már hasonló területen vállalkozik az nem szívesen képezi ki ingyen és bérmentve a saját konkurenciáját, és azt sem tudtuk, hogy hivatalosan kitől kérhetnénk segítséget.
Így meg kellett várnunk az első ellenőrzést, hogy kiderüljön, pontosan mire is van szükség egy panzió működtetéséhez.
Ezt akkor egy kisebb pofonként éltem meg. Nem magát az ellenőrzést, hanem azt, hogy nem volt, akihez segítségért forduljak.
A pofonokban az a jó, hogy nehezen felejted el. Igaz, hogy az a legdrágább lecke, amit a saját bőrödön tapasztalsz meg, de talán pontosan ezért az a legértékesebb is.
Tehát egy kezdő vállalkozónak azt javasolom, hogy várja nyugodtan az ellenőröket, tegyen félre annyi pénzt, hogy a büntetést ki tudja fizetni, és imádkozzon, hogy minél hamarabb jöjjenek, mert annál kisebb lesz a büntetés. És amikor jönnek, akkor nagyon figyeljen oda, hogy mit mondanak, mert igazából azért fizetett.
A kolozsvári kaland után volt-e valami meglepő vagy furcsa a SZÉK-en, amire nem számítottál, amit nem úgy képzeltél?
A legfurább az volt, hogy én meg voltam győződve, hogy ide csak udvarhelyiek jönnek. Aztán kiderült, hogy nem. Kézdivásárhelytől Gyergyóig mindenhonnan voltak.
Az is meglepett, hogy mennyire közvetlenek a tanárok. Persze ebben az is benne van, hogy ha Kolozsváron egy tanár száz diáknak tart kurzust és még vagy harmincnak szemináriumot, akkor nem tud annyira diákcentrikus lenni. Nem egyéneket tanít, hanem csoportokat. Sőt inkább kisebb tömegeket.
És miben más a mesteri, mint az alapképzés? Nehezebb?
Nem mondanám. Inkább mélyebb. Sokkal konkrétabb dolgokra ébreszt rá. Amit alapképzésen elméletben megtanulunk, azt most kibontjuk, ránagyítunk, sokkal közelebb megyünk hozzá.
Ha megkeresne a SZÉK vezetősége, hogy szeretnének fejleszteni, és kíváncsiak arra, hogy a helyükben te mit fejlesztenél, akkor mit mondanál nekik?
A tantermeket kellene modernizálni. És most nem az okos táblákra gondolok, hanem például arra, hogy legyenek kényelmesebbek az ülőhelyek, legyenek barátságosabbak a termek.
Meló után még háromszor másfél órát üldögélni amúgy sem túl kellemes, ezt lehetne picit komfortosabbá tenni. Meg persze jó lenne pár plusz terem is, hogy ne kelljen folyamatosan sakkozni, hogy most kinek hol legyen órája.
És bár nagyon közvetlen és nyitott a SZÉK meg családias a hangulat, jó lenne, ha a közösségépítésre intézményes keretek között is lenne lehetőség. Ezért is éreztünk igényt arra, hogy újraindítsuk a HÖK-öt, ami meg is történt, de sajnos a koronavírusos évek miatt nem igazán tudott megerősödni, nem igazán tudott hatásos lenni. Pedig szükség volna olyan rendezvényekre, amelyek az oktatás mellett színesebbé és emlékezetesebbé tudják tenni a diákéveket, és egy intézmény brandjét ezek is tudják erősíteni.
Az emberek általában csak olyankor szoktak elgondolkodni azon, hogy mit veszítettek, ha valami már megszűnt. Amíg létezik, addig egyértelműnek veszik, hogy az van. Ha megszűnne a SZÉK, akkor szerinted mit veszítene Székelyudvarhely?
Sokat számít az, hogy itthon vagy. Nem kell elutaznod. Tudsz az egyetem mellett dolgozni. Egy olyan oktatási intézményt veszítene el a város, ahova azok is be tudnak iratkozni, akik már dolgoznak, de tovább szeretnék képezni magukat. Ők nem tudnának a SZÉK nélkül ilyen szintű egyetemi képzésben részt venni.
Ugyanakkor az is látszik, hogy a SZÉK jobban itthon tudja tartani a fiatalságot, mint egy kolozsvári egyetem. Azoknak az osztálytársaimnak a nagy része, aki Kolozsváron végzett egyetemet vagy ott maradt, vagy még távolabbra költözött.
A SZÉK egyrészt itthon tudja tartani a tanulni vágyókat. Másrészt azok számára is lehetővé teszi a minőségi felsőfokú oktatást, akik anyagi okokból, vagy a családi helyzetük miatt nem tudnának egy másik városban több évet egyetemistaként eltölteni.
Ha nem lenne SZÉK, akkor Udvarhely ezeket a lehetőségeket veszítené el. És úgy gondolom, hogy fájdalmas veszteség lenne.
