Egy esős, ködös februári délelőttön utazunk el Korondra, az UFF Erasmus+ projektjének záróeseményére. Olyan, mintha egy elszigetelt falucskába toppannánk, közvetlenül Korond bejárata előtt balra letérve: a csobogó patak mentén kulcsosházak sorakoznak, egy nagy udvart körülzárva, dézsával, kerti asztalokkal és székekkel.
Csend van, csak az asztalon hagyott üdítős poharak árulkodnak arról, hogy jó helyen járunk: annak a közel negyven fiatalnak a szálláshelyén, akik nyolc különböző országból utaztak ide (Horvátországból, Olaszországból, Spanyolországból, Törökországból, Lettországból, Litvániából, Görögországból és Norvégiából), hogy részt vegyenek az UFF The power of a storyteller (Egy történetmesélő ereje) ifjúsági csereprogramján.
Fotók: GÁL Előd
Odabent érezhetően nagy az izgalom a fiatalok körében, na meg a különböző kultúrák jelenléte is rögtön feltűnik a sajátos öltözetekből és az idegen nyelvű szófoszlányokból. Ma van a „nagy nap”, tudjuk meg Kovács Eszter és Toth Tímea szervezőktől, amikor a fiatalok – ötfős csapatokat alkotva – különböző módon mesélik el saját történeteiket, s ezzel megmutatják,
mit is tanultak a kilenc nap alatt?
A storytellingre, azaz a történetmesélésre épült ugyanis ez az ifjúsági csere, ez a készség a magánéletben és a szakmai életben is egyaránt hasznosítható, magyarázza Kovács Eszter, az ifjúsági csere egyik szervezője. – A tapasztalat azt mutatta, hogy a fiataloknak az írott történetmesélést volt a legnehezebb elkezdeni. Mi több szempontból világítottuk meg a témát, meséli Eszter: volt képes történetmesélés Dávid Botond fotóssal, aki a fotózással kapcsolatos gyakorlati dolgok mellett a Geofolk projektet is bemutatta, elhívtuk Szűcs-Olcsváry Gellért színészt is, aki a szóval-játszva mesélésről tartott a fiataloknak workshopot, egy vásárhelyi zenekar zenélve mesélt.
A tanuláson kívül egyéb programokat is szerveztek a résztvevő fiataloknak: ellátogattak a Mini Erdély Parkba, megismerkedhettek az UFF-tagokkal, körülnézhettek a városban, és hiába keresték a plázát Udvarhelyen, nem találták.
Nyolc különböző ország, mégis egyformák?
– Harmincnégy különböző ember, nyolc különböző országból – kezd bele a mesélésbe egy résztvevő afgán lány – ez így nagyon soknak és idegennek hangzik, mégis, ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy mindannyian egyformák vagyunk – mondja, majd rám mutat, és így folytatja: – te román vagy, vagyis akarom mondani, magyar vagy – javítja ki magát. Ez máris egy közös vonásunk, mert én, bár afgán lány vagyok, Pakisztánban születtem, de éltem már az Egyesült Királyságban, és most az ENSZ nagyköveteként dolgozom.
Na de még mi az, ami közös bennünk? – teszi fel a kérdést, majd meg is válaszolja: például te is szereted a csokit, ahogy én is. Órákon át beszélhetnénk arról, mi a közös bennünk, mert rengeteg van. Ez egy köteléket alakít ki köztünk – mondja Qurat Ul Ain Durrani, akit mindenki csak Q.D.-nak (ejtsd: kjú-di) szólít.
– Én a történetmesélést még az anyukámtól tanultam, ahogy ő mesélt, az nagyon szórakoztató volt: mindig elképzeltem és magam előtt láttam, amiket mesélt. A projektben most elmeséltem, honnan jöttem, mi az én sztorim és nagyon sok közös dolgot találtam a többiekkel, holott azelőtt azt gondoltam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal. Ez az egész hét segített tudatosítani, mennyire szerencsés vagyok, mennyire normális az, hogy a fájdalom is jelen van az életedben – meséli.
Mondd meg, mit eszel, megmondom, milyen nemzetiségű vagy
– Nagyon sok ételt kipróbálhattunk a hét alatt, és mindegyik nagyon jó volt – folytatja a mesélést Q.D. – Nem a kedvencem a leves, de itt nagyon finom a ti országotokban, ebédre mindig azt kaptunk, és már a hét vége fele annyira megszerettem, hogy mindig vártam, mikor lesz már két óra, hogy kihozzák a levest. Szerettem még a török, a spanyol ételeket is, de igazából mindegyiket, hisz az országok étele leírja, milyen is a nemzete. Például, ha engem kérdezel az afgán ételről, én azt tudom elmondani róla, hogy leginkább a hús és a rizs jellemző rá. – A sütitek is nagyon finom – teszi hozzá QD. Nagyon tetszett az, hogy a csokit és a lekvárt is felhasználjátok a sütihez.
A kilenc nap alatt a tematikus esti összejöveteleken nyolc ország nyolcféle italát, ételét kóstolhatták meg a résztvevők. – Ezek egyébként mindig fontos elemeik az Erasmus+-os projekteknek és az ifjúsági cseréknek, mert így nyílik lehetősége minden résztvevőnek, hogy picit jobban megismerjék Európát. A spanyolok itala, a sangria különösen népszerű volt, mindenki kipróbálta, és bár a törökökről köztudott, hogy nem esznek disznóhúst, szívesen megkóstolták a disznóhúsból készült vacsorát, és nagyon ízlett nekik – mesélték a szervezők.
Mesélni a különleges helyzetekről is
Az ifjúsági csere alatt a fiatalok saját történetüket oszthatták meg egymással, így például a különböző nemzetek történelmi helyzetéről is szó esett. A nyolc ország résztvevő fiataljai Pálfi Kinga székelyudvarhelyi alpolgármesterrel is találkoztak, aki saját történetén keresztül magyarázta el a Romániában élő magyarok történelmi helyzetét: elmesélte például, milyen volt gyerekként tíz évet román vidéken élni, mivel családját kihelyezték a kommunizmusban.
– Ez az ifjúsági csereprogram úgy működik, hogy meghirdetjük a világ különböző országaiban, partner szervezeteket keresünk, akik küldenek olyan fiatalokat, akik már nagykorúak és beszélnek angolul. Olyan résztvevők is vannak, akik még nem voltak az országhatáron kívül, a program pedig egy jó utazási lehetőség, olyan helyre is eljuthatnak a fiatalok, ahová egyébként nem mennének el – osztja meg velünk Toth Tímea szervező.
Petar Borko, egyetemista horvát fiú sem volt korábban még Romániában,
eddig mások meséltek neki az országról:
– A barátaimtól hallottam a programról, megnéztem a képeket, hová is mennénk, és akkor mondtam, hogy rendben, menjünk Romániába! – korábban még egyébként sem voltam az országban. A repülőút alatt meséltek a barátaim a helyi kultúráról, de amikor megérkeztünk ide, akkor láttam csak bele igazán: egyáltalán nem számítottam arra, hogy kevés az autópálya ebben az országban, így az egész utazás nagyon hosszú volt számomra.
Amikor Korondra értünk, az is érdekes volt, mert nem számítottam arra, hogy egy hosszú úton megyünk át, ahol végig kisüzletek és kirakodóvásárok vannak, nincsenek bárok. Ez egy más kultúra, de tetszett. Az emberek nagyon kommunikatívak, kedvesek, és a szállásunk olyan, mint egy kis falu, ahol mindenki ismeri egymást – osztja meg velünk Petar. Ő is külön kitért az ételekre.
– Minden levesnek különböző íze van itt, szeretem, ahogy kombináljátok az ízeket, és hogy sok zöldséget tesztek bele. Hasonlóan csináljuk mi is, a horvátok, de ti talán sokkal jobban. A pálinkát is szeretem, erős, de legalább felmelegít, mert ennyire hideg időjárásra nem számítottam. Kipróbáltam a sörötöket is, hasonló a miénkhez, de megkóstoltam még a sangriát is, a spanyolok italát, mi pedig a rakhiát (pálinkához hasonló gyümölcspárlat) kóstoltattuk meg a többiekkel, meg a gemisht (fröccs – fehérbor ásványvízzel) mint jellegzetes horvát italokat.
– Én mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki a leveseket, és kóstoljon bele a helyi kultúrába, mert nekem semmi negatív tapasztalatom nem volt az utak állapotán kívül. Meglep engem, mennyi baleset történik itt, meg hogy az emberek átfutnak az utakon, ez teljesen új nekem – tette hozzá a horvát egyetemista fiú.
Az ifjúsági csereprogramban részt vevő fiatalok nemcsak közös élményekkel, diplomával, hanem társaiktól kapott személyes levelekkel is gazdagodhattak: a terem falára kiragasztott közel negyven boríték megtelt jókívánságokkal, bátorító üzenetekkel, s talán olyan mondatok sorával, mint amilyennel tőlünk köszönt el az egyik horvát fiatal: „See you in the next life, bro!”
