Nem az jutott róla eszembe, hogy nő létére milyen jól ért a focihoz, hanem hogy ez egy Istennő.

Fotó: SINKA-KIRÁLY LEVENTE

Hogy irodalmi, vagy sport jellegű találkozó volt-e Csepelyi Adrienn Belemenés című könyvének bemutatója a Gondűzőben, azt nehéz lett volna eldönteni. Mivel a foci iránti szerelemről, sportfotózásról és női labdarúgásról is szó volt, inkább utóbbi. Noha az író, újságíró, rádiós műsorvezető, és az MLSZ női bizottságának tagja, könyve önéletrajzi regénynek is tekinthető.

A foci iránti szerelem az 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjével indult. A WMN újságírója ekkor a büntetőkkel kikapó Anglia szurkolója lett. Mivel személyes kedvence, Steve McManaman a Liverpoolban játszott, az is hamar eldőlt, hogy Adrienn melyik klubcsapatnak lesz a szurkolója. Tulajdonképpen a futballba szeretett bele, és ez azóta is meghatározza életét.

Ezen a bizonyos angol-német elődöntőn magyarázták el neki, hogy mi az a bedobás, mi az a tizenegyes, tizenegyes-párbaj, vagy éppen az aranygól. Szakmailag sokkal később kezdett el labdarúgással foglalkozni, amikor újságíró lett.

„Amikor 2010-ben a FourFourTwo focimagazinról kiderült, hogy lesz magyar nyelvű kiadása, hirdettek egy pályázatot, amire több mint ötszázan jelentkeztek. (…) Az volt a feladat, hogy küldjünk el valamilyen írást, amiről lehetett látni, hogyan írunk és egy motivációs levelet. Én azt írtam, hogy bármit írnék a motivációs levélbe, az kevésbé lenne egyértelmű, mint a csatolt kép, és küldtem egy képet a Liverpool-tetoválásomról. Ez annyira pofátlan meg őrült dolog volt, hogy azt mondták: bekerültem a második fordulóba. Végül egyike voltam annak a három személynek, akit kiválasztottak és állandó szerzője lehettem a lapnak” – mesélt Adrienn, aki a Népszabadsághoz már sportújságíróként került.

A női labdarúgás

is megkerülhetetlen téma volt a találkozón, amelyen a komplett Vasas Femina részt vett. Korábban Adriennt egy televíziós műsorvezető a női labdarúgás első számú haza szüfrazsettjének nevezte. „Feminácinak szoktak nevezni” – mondta Csepelyi, aki kitartóan küzd a női labdarúgás népszerűségének felvirágoztatásáért.

Ez egy nagyon hosszú út, amelynek során a fejekben kellene rendet csinálni, mert nem a lányok tehetségével, akaraterejével, játéktudásával van baj. Addig ez nem lesz jobb, amíg az emberek azt mondják, hogy a nő ne menjen fel a pályára, hát tönkreteszi a gyepet. „Az ötven kilós nők fogják pont tönkretenni a gyepet, nem a nyolcan kilós férfiak, mert nyilván mi tűsarkúban rohangászunk a pályán” – elmélkedett.

Nem rosszindulatból, megszokásból nézik le a lányokat. Tőle is sokszor megkérdezték már, miért kell neki fociról írni, miért nem elég, ha írhat a divatról, meg a kultúráról? Ő is pontosan ugyanazt szereti a fociban, mint bárki más.

Ha egy lány heti két alkalommal sírva megy haza az edzésről, mert szívatják a fiúk, akkor nem biztos, hogy az a lány meg fog maradni a labdarúgás mellett. Ehhez az is hozzájárul, hogy nem mutat túl jó perspektívát környékünkön a női labdarúgás egyelőre, még ha sokat sokat javult is. Ha egy tehetséges fiú 6-8 évesen úgy dönt, hogy focizni akar, és még tehetséges is, ki van kövezve az útja és egy valós pénzkeresési lehetőség lesz számára, hogy ő focizik.

Mindeközben máshol…

Még Angliában is, mielőtt 2015-ben elkezdtek nagyobb összegeket belefektetni a női labdarúgásba, volt olyan, aki hajléktalanként járt be a női válogatott edzéseire és ezt csak a szövetségi kapitány tudta. Ott azóta megnőtt az ázsiója a női labdarúgásnak. Hogy a tények beszéljenek, 1996 óta az angol válogatott legfényesebb eredményét a női válogatott szállította.

Adriennek a német helyzetre van még rálátása, hiszen sok magyar női labdarúgó játszott és játszik a mai napig a német élvonalban. Ott a klubok, még ha  játékosoknak nincs is akkora fizetésük, hogy megélhessenek belőle, segítenek nekik olyan munkához jutni, ami összeegyeztethető az edzésmunkával, biztosítják a nyelvtanulási lehetőséget, és a német válogatott játékosait ingyenes edzőképzésben részesítik. Ebből később a szövetség is profitál, nem kell külföldről,  a férfilabdarúgásból toborozniuk a szakembereket. Ezek a nők tudják, hogy működik a rendszer, ezért tudják azt is, min és hogy lehet javítani.

A skandináv országokban a női és a férfi labdarúgás párhuzamos dimenziók: „sok apróság van, ami azt jelzi, hogy milyen messze vagyunk még a nők igazi tiszteletétől. Például Solnában, Stockholm egy városrészében játszották az európai bajnoki döntőt, ahol Marozsán Dzseniferék bajnokok lettek, és babakocsi parkoló van a stadion mellett. Mi mindig hangoztatjuk Magyarországon, hogy családbarát stadionokat. Na persze, próbálj meg babakocsival, karonülő gyerekkel elmenni meccsre” – ecsetelte.

Úgy lehetne gondolni a női labdarúgásra, mint egy új piacra és ezt mindenki ki tudná használni. A vízilabda és a kézilabda példáját hozta fel Adrienn, ahol a női vonal más síkon fejlődik a féfiakéhoz képest. A férfiak olyan gyorsan játszanak, hogy néha azt sem lehet látni, mi történik a medencében, a nők fizikai korlátaik miatt sokkal finomabb, izgalmasabb, technikásabb irányba mentek el, csak észre kell venni azokat a technikákat, finomságokat, amiket egy férfi mérkőzésen nem lehet látni.

A női labdarúgásra azt mondják, hogy a régi idők focija, noha ez néha dühíti Adriennt, bevallja, hogy van némi igazság benne, hiszen óhatatlanul lassabb a játék. Ugyanakkor izgalmas a taktikai fejlődést végigkövetni, azt, hogy a női foci hogyan alkalmazkodik a fizikai korlátokhoz. Amikor Nadine Angerert, vagy Hope Solót látja védeni az ember, nem az jut eszébe, hogy „jézusom, ahhoz képest, hogy nő, milyen jól véd, hanem az, hogy ez egy Istennő, hát Nadine kivédett két tizenegyest az EB-döntőn”.

„A leghíresebb magyar válogatott női játékos

Jakabfi Zsanett többszörös Bajnokok Ligája-győztes, német bajnok, német kupagyőztes a Wolfsburg színeiben. Néhány éve az őszi szezon játékosának választották őt a Bundesliga edzői. Akkoriban én még szabadúszó újságíró voltam, írtam a kötényblogot, ami az első olyan platform volt Magyarországon, ahol nem arról beszélgettünk a női focival kapcsolatosan, hogy hány leszbikus van a csapatban meg van-e mezcsere, hanem arról beszéltünk, hogy mit játszottak és milyen gólt rúgtak.

Bátorkodtam írni a Nemzeti Sportnak, hogy itt van ez a magyar lány, aki a világ legerősebb bajnokságában a szezon játékosa lett, és készítettem vele egy exkluzív interjút, és nem hoznák-e le. Erre az volt a válasz, hogy érdekes, de várjuk meg, hogy mi lesz a szezon végén. Csak zárójelben jegyzem meg, hogyha Szalai elfingja magát a Bundesligában azt címlapon hozza a Nemzeti Sport, de mindegy. Ekkor még gondoltam, hogy kivárok és meglátjuk, mi lesz ebből.

Az lett belőle, hogy Zsanett BL-győztes lett, német bajnok és német kupagyőztes a Wolfsburggal abban az évben. A BL döntő lefújásának pillanatában küldtem a főszerkesztő helyettesének levelet, hogy kedves András, kivártuk, hogy mi lett a vége, jöhet-e az exkluzív interjú. Az volt a válasz, hogy XY kollégánk kint van a BL-döntőn Londonban, várjuk meg, hogy ő mit ad a meccsről és utána eldöntjük, hogy szükségünk van-e az írásodra.

A kolléga a következő címmel üdvözölte Jakabfi Zsanettet, az első magyar BL-győztes labdarúgót: Ez nem Puskás-szint. A következő mondatok szerepeltek a szövegben: valóban vannak dolgok, amelyeket a férfiakhoz hasonlatosan csinálnak a nők, például a Rapinoe nevű szőke szépség úgy vágta ki a fikát az orrából, ahogy azt a férfiak szokták. Ez volt a szakmai meglátása a kollégának. Írtam egy levelet a helyettes főszerkesztőnek, hogy szerintem nem oké, hogy Magyarországon így beszélünk a női labdarúgásról” – osztott meg egy történetet Adrienn, amitől kinyílt a bicska a zsebében.

A mezek beteges szeretete

már a találkozó elején szóba került, a szerző a könyvében is elég sokat ír erről. Az 1996-97-es idegenbeli mez történetét hallgathattuk meg, Adrienn szerint ez a világ legszebb meze. Ezt úgy vásárolta meg kollégistaként 980 forintért a hét elején egy turkálóban, hogy a héten összesen 1000 forintból kellett megélnie, de megérte éhezni miatta, mondta.

Később egész gyűjteménye volt mezekből, a turkálós mezekre volt specializálódva. Akkor vette észre, hogy a szenvedélye kezdett kórossá válni, amikor egy három számmal nagyobb David James kapusmezt vásárolt, ami borzasztóan csúnya. Ekkor már harminc meze volt és felajánlotta őket jótékony célokra.

Azóta csak olyan Liverpool mezeket őriz meg, amelyek nagyobb eszmei értékkel bírnak. Például Bogdán Ádámtól, a csapat egykori magyar kapusától kapott egy mezt, amelyen az egyiptomi sztár, Mo Salah aláírása szerepel.

Tavaly a könyvhéten volt egy dedikálása, ahol találkozott egy sráccal, aki már előzetesen írt neki levelet, hogy elmondja: nagyon meghatotta a könyv. Az üzenetben megkérdezte Adriennt, van-e McManamanes meze, és mivel nem volt, elvitte ajándékként neki sajátját a könyvdedikálásra, és azt mondta Adriennek, úgy érzi, ez inkább tartozik hozzá.

Adrienn még nem találkozott személyes kedvencével. Úgy gondolja, hogyha sikerült volna azelőtt, hogy megírja a könyvet, úgy viszonyult volna hozzá, mint a legrosszabb fajta rajongókislány. Most is az ikonja, de kicsit „helyrekerült benne ez a rajongás”.

Más sztárokkal való találkozás azért összejött neki, például Hrutka Rudival. Rá az angolok, vagy éppen a románok ellen lőtt hatalmas szabadrúgás-góljai miatt emlékezünk szívesen. Ő volt az, aki miatt Adri elkezdett a magyaroknak szurkolni, így később nagyon jól esett neki, hogy Rudi megjelent a könyvbemutatóján. Ráadásul úgy, hogy szerepel is a könyvben. Adrienn a magyar-angol mérkőzésre az angol válogatottnak ment szurkolni, Shearer első góljánál fel is ugrott ünnepelni a magyar szektorban, ahol emiatt nem volt túl népszerű. Amikor Hrutka berúgta a gólt az angolok kapujába „a helyére került minden, hogy milyen az, amikor az ember a saját nemzeti csapatának szurkol”.

Első Premier League

meccse az egy stadionlátogatással egybekötött VIP hétvégén esett meg. Ironikus, hogy ez éppen az örök rivális, Manchester United stadionlátogatása volt. A Marie Claire női magazinnak dolgozott, és a szerkesztőségből senki nem volt kíváncsi az Old Traffordos stadiontúrára, csupán ő. Itt Denis Irwin, a United védőlegendája vezette körbe az embereket a vörös ördögök stadionjába.

Akkoriban a Manchester mindent megnyert, amit lehetett. Katona Zoltán házigazda fel is idéz egy részletet Adrienn könyvéből, miszerint ha a kezdetekkor egy United játékosba „szeret bele”, akkor a fél életét ünnepléssel tölthette volna, így pedig Katona egy barátja szavait idézve elmondta, „tulajdonképpen mazochista, mert két csapatnak szurkol, a Liverpoolnak meg a magyar válogatottnak. Előbbi 90 óta nem nyert bajnokságot, utóbbi 86 óta nem járt világbajnokságon”.

Ő az említett stadionlátogatáson a sor végére maradt, hogy ne keltsen feltűnést, hogy az ellenfél stadionjában kommandózik, de hamar lebukott. Denis Irwin megkérdezte tőle, ki a kedvenc United játékosa, ő erre mondta, hogy nincs, és inkább ne beszélgessenek erről, mert ő Liverpool szurkoló. Onnantól kezdve őt szívatták az egész stadiontúrán.

Fotósként

kevesen mondhatják el magukról, hogy ott lehettek egy Premier League meccsen, Adrienn igen. Megtudtuk tőle, nem lehet csak úgy akkreditálni az angol bajnoki mérkőzésekre.

2013 őszén, az említett stadiontúra programjában volt egy olyan menüpont, hogy workshop. Ha az ember sajtóúton van, akkor ajánlatos részt vennie a programokon, „ne legyen olyan bunkó, hogy nem vesz részt”, mondták neki. Adrienn kiemelte: a sajtóút nagyon jól hangzik, az, hogy te ingyen mehetsz és etetnek, itatnak, de azért nem fenékig tejfel. Az ember ideje végletekig be van osztva, a városból nem lát semmit és közben folyamatosan dolgoznia kell.

Belépett a workshopra, ahol ott ült Anglia legnevesebb fotósai közül négy. Stuart Roy Clarke-ot már ismerte fotói alapján. A futballfotózásról tartottak előadást és fotókat mutogattak, és a végén mondták a résztvevőknek, hogy „irány az Old Trafford, most megtanultok fotózni”. Adrienn akkor még be sem tudta kapcsolni a fotógépet, egy spanyol kolléga segített neki ebben. Ő sokakkal ellentétben Stuartot választotta mentorául, ezt kevesen merték megtenni, hiszen elég morózus embernek tűnik Adrienn szerint. A négy fotós végül kiválasztotta a workshopon résztvevők legjobb képeit. Adrienn lett az első és a második is, így nagy „örömére” nyert egy Manchester United-es pulóvert, és Stuart felajánlotta neki, hogy megtanítja őt fotózni, így az asszisztenseként mehetett ki Premier League meccsekre.

Stuart a Stoke Citytől, az egyik Premier League csapattól kapott egy felkérést, hogy a következő évi bérletkampányához kellene szurkolókat fotózni. Stuart egyébként is híres arról, hogy nem a pályát, a játékosokat fotózza, hanem a szurkolókat, az atmoszférát, az alapvonalnál melegítő játékosokat, így művészete valahol a sportfotózás és a szociofotózás között van. A Stoke City Arsenal elleni meccsére mentek ki ketten, Stuart annyit mondott Adriennek, hogy „nem nagyon ismerem a gépet, amit most vettél, menjél és fotózzál”. Végül tizenhárom fotóját vásárolta meg a klub és egész városban óriásplakátokként voltak kirakosgatva.

Mivel Csepely Adrienn férje Hegedűs Henrik sportújságíró, a beszélgetés végén megkerülhetetlen volt a közönségből érkező kérdés: hogyan néznek együtt meccset. Kiderült, hogy két tévé van a lakásban. „A férjemmel nem lehet Liverpool meccset nézni, mert megölöm tíz perc után. Tudom, hogy ellenünk fogad, ott ül és úgy csinál, mintha nekünk szurkolna” – mesélte még a dedikálások előtt Adrienn, aki Udvarhelyen töltött hétvégéjén a Vasas Femina meccsére is kilátogatott.