Mert nem csak az első tanuló számít

Matekből és verselemzésből csak arra emlékszünk, hogy szinte megbuktunk belőle. Az asztalra fagyott alma, a trafó mögötti szívás, és a hatalmas kilincs megmarad.
Fotó: GÁL ELŐD

Négyszázhuszonöt éves a Gimi, és ez arra késztetett, hogy megemlékezzünk arról, mit köszönhetünk az iskoláinknak a Bolyaitól a Mikesig, s főleg, hogy mit üzenünk neki. Vegyél zsepit elő!

Gál Előd

Utolsónak megcsípted a matek-infót – szólt ki egy barátom a Forrás-utcai netklub ablakán. 15.000 lej volt egy óra internetezés, és én már „lejártam”, miközben folyamatosan frissítgettem az edu.ro-t, így a netklub előtti járdán vártuk tovább az eredményeket. Ez az első meghatározó emlékem veled kapcsolatban, Gimi.

És ezt követi rengeteg. Mindenféle. Hogy milyen rossz volt várni a fikáztatást, és hogy milyen jó volt megszabadulni tőle, amikor megláttam, hogy a fikáztatni akaró végzősök legtöbbjét ismerem a nővérem által.

Az első komolyabb döntésem is rád emlékeztet, Gimi. Emlékszem, milyen nehéz meglépni, hogy profilt váltsak, amikor egy fél év után szembesültem azzal, hogy én nem ezen az úton szeretnék tovább menni. Te minden további nélkül támogattál, és aztán az egyik kedvenc tanárom adtad osztályfőnökül.

Persze, azt sem felejtem el soha, milyen jó volt ex-matinfósként belopni magam az filológia osztály informatika tanárnőjének a szívébe és azt sem, milyen rossz évekig igazán félni egy tantárgytól az azt tanító tanár miatt.

Ha meg a tanároknál járunk, a te munkád gyümölcse, hogy az éneklésekkor egy csapat lánnyal ölelkezve, igaz, néhány pohár bor után, zokogva siratom a tanáraimat, akik elengedtek, hogy Diáknapokat szervezzek, megszeretették velem a történelmet, a magyar nyelvet, németesként felzárkóztattak angolból. Úgy, hogy órán újságpapírszerkóba kellett öltöznöm, ami igaz, hogy jó buli volt, máig nem tudom, hogy miért csináltuk.

Végzősként te adtál egy nagy pofont is, és te emlékeztettél, hogy felelősséggel tartozunk a döntéseinkért. Például nem hagytad következmények nélkül, hogy a gólyabálszervező csapatunkból néhányan spiccesre itták magukat órák alatt, és ezért te lefújtad a gólyabálunkat.

Nem itt voltam először szerelmes, de itt csattant az első csók. Nem itt szívtam el az első szál cigit, de itt esett igazán jól a trafóház mögött megbeszélni a szarul sikerült félévit. Adrenalinnal töltve, hogy nehogy éppen terepszemlét tartson az iskolai cigizés ellen vívott „három vezérek” valamelyike.

Amit talán a legnagyobb hibádnak tartottam, hogy görcsösen akartál szépnek, és előkelőnek tűnni. Ha valamit üzennem kéne neked, Gimi, azt mondanám, ne tedd! Mert egyébként is szép vagy és előkelő.

Győrfi Kata

Mikesesnek lenni (Sepsiszentgyörgy, Mikes Kelemen Elméleti Líceum) olyan volt, mint beházasodni egy olyan családba, ahol azért szeretnek, amilyen vagy és abban erősítenek meg, amit szeretsz csinálni. Több időt töltünk az iskolában, mint otthon, a tanárainkkal legalább olyan tartalmas viszonyunk van, mint a szüleinkkel. Ezt azt hiszem, nem tudatosítja sem a tanügyi rendszer, sem a pedagógusok, sem mi.

Persze az élményhez hozzátartozik, hogy az egyik osztálytársam volt életem nagyszerelme, hogy az osztályközösség kiemelkedően összetartó, jóhumorú és intelligens volt.

Hozzátartozik, hogy a főtantárgyakat olyan kiváló tanárok tanították, akik a karizmájukkal, a műveltségükkel és a mindennapi őszinteségükkel komoly befolyással voltak arra, hogy ma mindegyikünk azt csinálja, amit szeret.

De én egy nagyon szerencsés diák vagyok, mert a kórus és a választható tantárgyaktól kezdve, a tornaórán át, a heti öt-hat nyelvóráig végig azt éreztem, hogy ebbe az, aki tanítóként kiáll elénk, mindent, de tényleg mindent belead. Ezt érzi a diák! És ennek a hiányát is érzi a diák. Ha a tanár nincs jelen egészen az órán, a diákot is elveszíti. Ha pedig a tanárnak gondjai vannak a jelenléttel, vagy azzal a nappal, vagy aznap éppen az élettel – sincs semmi baj. Az én tanáraim féltek, aggódtak, izgultak, örültek és szerettek őszintén előttünk.

Minket nem olyan tanárok vezettek, akik azt hiszik, hogy a hitelesség, a tisztelet és a példamutatás a távolmaradásban, a hidegségben, felszínes viszonyban vagy neadjisten a szigorban és az erőszakban születhetnek meg. Nem-nem! A diák, mint a kutya, érzi a félelmet, és tudja, hogy csak az támad, aki fél. De a félelem is rendben van, az élet rettenetesen ijesztő tud lenni – ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit tanultam mikesesként.

Egyed Ufó Zoltán

Kedves Bolyai! Őszintén, nem emlékszem már tisztán, milyen volt diákodnak lenni. Nem a te hibád, az én memóriám rossz. Azt tudom, hogy olyan nagyon rossz nem volt. De olyan nagyon jó sem. Egy ideig morgolódtam magamban, aztán megbékéltem. Valószínű, hogy minden jó és minden rossz emléknek megvan a helye és a szerepe az emberré válásunkban, ma már nem bánok semmit, elfogadom a megtörténteket.

Ha mostani aggyal újrakezdeném, megpróbálnék picit szabadabb embernek nevelkedni. Érveim is lennének tanáraim felé. Amikor én diákod voltam, szinte minden új, fiatalos ötletre az volt a válasz, hogy jaj, fiam, ez egy 450 éves intézmény. Ezzel minden el volt intézve, a múltunk lett a gátja jövőnknek. A Bolyai család szellemi szabadsága sorvadt el sokszor pontosan az ők nevükben. Pontosan úgy, mint ahogy manapság Krisztus nevével takaróznak azok, akik legkevésbé viselkednek keresztény módon.

Lehet, hogy csak az oszim volt olyan, vagy az igazgató, vagy a tanáraim, és én most általánosítok. Lehet, hogy csak én kaptam ezt, és ez nem volt egy általános jelenség az iskolában, hogy csírájában letörték a szabad gondolatot. Ki tudja? Mosolyognom kell, amikor visszagondolok, hogy bukásra álltam magyarból, mert nem úgy értelmeztem József Attila verseit, ahogy a tanárnő szerette volna. Túltettem magam rajta, mint ahogy valószínűleg József Attila is megbocsátott már rég azoknak, akik az ő diákéletét boldogabbá tették.

Múlt héten olvastam Kosztolányi Esti Kornéljának az elejét. Az író életének derekán találkozik gyerekes énjével, akit már egy évtizede száműzött valahová. És rájön, hogy hiányzik, unalmas és céltalan nélküle az élet, szüksége van rá. Végül egyezséget kötnek, hogy együtt fognak dolgozni, fele-fele arányban. Ha valamit üzennem kell neked, ezt üzenem: légy te is ilyen. Megengedhetsz egy kis lazaságot magadnak. Egy második gyermekkort. Egy felet, na. Senki nem fogja ezt felhányni, 460 éves vagy. Isten éltessen sokáig, drága iskolám!

Pál Edit Éva

Te vagy a kopott márványlépcsők, a labirintusok hada, a kantinból felérkező főtt étel szaga. A talpam reccsenése a kicsi és a nagy iskola közötti átjáróban, a zongorán a süket billentyűk néma zaja. A kacsatánc. Ritkán látott oszink arcán a nevető ránc. Az ablakon ki-be ugrálás, a visongás meg a vihogás, a tízperc utáni gyors magolás, a könyörgés, hogy ma lécci ne feleljünk, tanár bácsi meg tanár néni.

Te vagy a keddi biosz óra helyetti piacra menés, a kapus bácsival való egyezkedés, az intrisek és az udvarhelyiek közti vita, a népművészeti szőnyegen egy minta. A Peda a versengés, és a nevetve lazulás, a Peda egy elraktározott bővített mondat, a zsarnokságról meg a szabadságról, pedagógiáról és pszichológiáról, a Peda egy érzés, egy hit, egy hangulat.

Még sikerült elkapnom (egyik) fénykorodnak a végét. A mi generációnkra ugyanis jellemző, hogy csak a fénykorok végét kapjuk el, s mire elkezdődik valami reményteljes, csak pislogunk, hogy: hűha, már le is járt.

Pedásnak lenni egyet jelentett azzal, hogy kilencedikben már felnőttél, azelőtt bárki gyereke voltál, innentől új nevet kaptál. Te lettél A Kicsi Tanító Néni, és kollégaként kezeltek a tanáraid. Az, hogy te ülsz a padban, és nem ő, a tanár, szerintük egy ideiglenes állapot csupán.

A Kicsi Tanító Néninek nem lehet lógni, meg egyéb diákcsínyeket elkövetni, mert a budiban cigizni olyan, mintha szépemlékű Szabó Attila bácsit, Tót-Harsányi tanár urat, Szarvas Gyöngyi nénit, vagy éppen Bálint Mihály igazgatót kapnák el a vécében rejtőzve püfékelni. S ha nem tudtad kivágni feleléskor magad, az olyan volt, mintha dr. Vofi, vagy Molnár Jóska nem talált volna hirtelen mindenre egy megfelelőnek tűnő mondatot.

Amikor oda jártam, kicsit haragudtam, hogy bizonyos területek el vannak hanyagolva, ami a kicsitanítónéni-képzést illeti, hogy a kézimunka-rajz-zene és egyéb alkotási lehetőségekért cserébe csak tizedikig tanultunk fizikát meg kémiát, s a kamaszkori információéhség méltatlankodott bennem, hogy talán túl sokszor volt a lecke címe Életre nevelés, A szőke nők, meg az Anyánk asztalra kitett keble, a tankönyvi fejezetek helyett.

Bizony, előfordult, hogy mese nem volt, magolni kellett, ahogy az is, hogy mese volt, magolni nem lehetett, s az elvárások között lavírozni nem mindig volt egyszerű.

Az egyetemen, amikor több híres iskola diákjait is volt alkalmam megfigyelni, jöttem rá, hogy mindezek a tudáshiányok szükség esetén nagyon könnyen pótolhatók abból a batyuból, amit nálad, a Pedában kaptunk. És ebben a batyuban benne van az, hogyan kell tanulni, információt szerezni meg rendszerezni, hogyan kell hirtelen bekövetkező helyzetekhez alkalmazkodni, benne van az, hogy rövid és hosszú távon tervezni meg szervezni kell.

A Pedában megtanultunk keretek között szabadon gondolkodni, s ha nem megfelelőek a keretek, azokon változtatni, ha kell, újakat létrehozni.

Sokan voltunk lányok, mind céltudatos egyéniségek, ment a harc köztünk minden fölött, de amikor szükség vagy éppen kedvünk volt, az egész iskola egy emberként tudott megnyilvánulni.

Amit üzennék a mai Pedának, hogy ezt a régi bizalmat jó lenne az új épület új embereire átmenteni, és az új iskolára épületestől, szakemberestől, gyerekestől újra sokszínűen, s mégis egy emberként büszkének lenni. Kisbors, kisbors, hajrá!

Soós Robi

Az újraélesztett Kolozsvári Református Kollégiumba jártam, ahol a nagy és fenséges múlt próbálta feledtetni velünk azt, hogy valójában egy inasiskola bentlakásában lakunk és tanulunk, ahol időnként az alma odafagy az asztalhoz, és vagy melegvíz van, vagy fűtés.

A Kollégiumban tanultam meg igazán, hogy mit jelent szenvedni, és azt is, hogy a te szenvedésed rajtad kívül senkit sem érdekel. De itt tanultam meg azt is, hogy szinte bármi megváltoztatható, ám a legkönnyebben saját magad tudod megváltoztatni. Vagyis inkább a saját viszonyulásod tudod megváltoztatni.

És minthogy Erdély szinte minden szegletéből voltak osztálytársaim vagy iskolatársaim, akikkel vagy együtt tanultunk, vagy egy szobában laktunk, vagy egy budi előtt vártunk reggel a sorunkra, ezért Erdély minden szegletéről tanultam valamit. Hogy ott épp mit és hogyan gondolnak, csinálnak, szeretnek vagy nem szeretnek. Kit miért gyűlölnek, és kinek mikor bocsátanak meg.

És azt is itt tanultam meg, hogy a román érettségit csak úgy lehet túlélni, ha közben szervezünk egy teniszbajnokságot. Az jó volt. Mármint a teniszbajnokság. És a román érettségit is túléltük valahogy. Legalábbis így emlékszem.

Azt mondják, hogy az idő mindent megszépít. Valahogy ez nálam nem jött be. És azóta is haragszom magamra, hogy nem csináltam meg azt, amit terveztem, hogy megcsinálok, ha már nem leszek kollégista. Talán ez – és persze a lustaság – gátol meg abban, hogy a 15, 20 és egyéb éves találkozókra el tudjak menni. Van pár lezáratlan ügy, amin nem fog az idő vasfoga, pedig elég gyenge a memóriám.

De ki tudja, majd egyszer.

Simó Veronika

Amikor nyolcadik osztály után középiskolát választottam, teljesen intuitív volt. Akkor még mertem ilyeneket csinálni. Nem sokat tudtam az iskoláról, de nagyon bíztam benne, hogy jó lesz. És jó lett.

Megvan az a pillanat, amikor a számítógépes felvételi után legelőször mentem az épületbe szülői kísérettel, hogy leadjuk a papírokat, és alig értem fel a kilincset. Nem én voltam törpe, az ajtó volt nagy, de a négy év végére pont akkorára “ment össze”, hogy teljesen otthonosan jártam ki-be rajta.

Ez a négy év az iskola fokozatos meghódításáról szólt, a pincétől a padlásig mindent bejártunk – minden értelemben. Voltunk a padlón – egy-egy rosszul sikerült óra után. És a plafonon is, mert azért, valljuk be, kicsit büszkeség is volt a város legjobb iskolájába járni. És a legszebbe is. A Márton Áronba.

Azt hiszem, itt szerettem meg a tágas tereket, hogy lehet levegőt kapni, hogy nem zártak szűk keretek közé. Itt megtanítottak arra, hogy próbáljuk értelmezni a világot, és keressük meg az összefüggéseket benne. Tanítottak igényességre, tájékozódásra, kritikus gondolkodásra.

Hadd cáfoljam meg, hogy a csíkiak távolságtartóak és hidegek. Én gazdag kapcsolatokra leltem itt, és az osztálytársaimtól legalább annyit tanultam, mint a tanáraimtól, a bentlakásban volt a legnagyobb családom. Bármikor örömmel visszamennék a Marciba, és nem is üzennék neki egyebet, csak azt, hogy maradjon legalább ennyire jó.

Szilágyi István

Halló, kívánságkosár? Egy dalt szeretnék küldeni Áron barátom születésnapjára, Székelyudvarhelyre. Lehetne a Köszönet a boldog évekért? című dal? Köszönöm! Erőt, egészséget kívánok régi jó barátomnak a hegyen! Legalább még egy ennyit tartson velünk, azt kívánom neki. Jut eszembe, a szomszéd Mikinek is küldöm, átadják neki is, ugye? Na jó, köszönöm még egyszer!

Viccet félretéve, azt üzenem az ünneplőbe vágott Giminek, hogy maradjon hű jó híréhez, még akkor is, ha azt a diákok néha „bepiszkítják”, ahogy mi is tettük, kétezervalahányban. Ez is hozzátartozik a történetéhez, nem csak a tanulás meg a jó jegyek és vizsgaeredmények. Egy sulit a közössége teszi igazán jóvá, sikeressé: a sulirádió, a suliújság, a néptánc- és színjátszócsoport, a kosárcsapat stb. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy képes voltam naponta még egyszer megjárni az irányonként félórás utat, ha éppen úgy alakultak a délutáni programok.

A tanárokról se feledkezzünk meg. Példamutató, művelt, a korral lépést tartó emberekre van szükség. Néhány kivételt leszámítva, akiket most nem nevezek meg, szerencsénk volt tizenévvel ezelőtt a tanári gárdával. Nem csak tantárgyakat, hanem emberséget, türelmet és kedvességet tanulhattunk tőlük, meg egy csomó marhaságot is, amin jókat röhögtünk, persze. Felszeghy és Boxi fizikatanárok aranyköpéseit a mai napig őrzi megannyi füzet borítólapja, és az első teambuilding-re a nyugdíj előtt álló osztályfőnökünk, Szabó Klára földrajztanárnő vitt el minket, amikor még senki se ismerte ezt a kifejezést.

A legfontosabb szempont: hogy a diák érezze jól magát. Tudom, hogy nem az iskola a hibás a változatlan tananyagért, az elavult módszerekért, de az adott körülmények között a legtöbbet kell kihozni, a legtöbbet kell nyújtani minden nemzedéknek. Már mi sem voltunk könnyű eset, de úgy érzem, a mostani generációk még több figyelmet igényelnek, és jó volna, ha az iskola tudná biztosítani nekik a keretet, hogy felfedezzék képességeiket, és ne csak az agyi kapacitásuk teszteljék a padban.

Mert nem csak az első tanuló számít.