Mert mi mást tehetnénk? Ha igaz magyarok vagyunk

Fotó: HODGYAI-LŐRINCZ ESZTER | archív

Merjünk kérdezni. Azt, amit akarunk, attól, akitől akarunk és ne fogadjuk el, ha a hatalom vagy bárki megkérdőjelezi ezt a jogunkat.

A színházakban a színészek, hangosítók, zenészek. A boltban az eladók, rakodók, a csirkefarhátért sorban állók. A sorok közt az írók, a költők, a tudósok. A vasárnapi húsleves mellett kínosan a kívánságműsor trilláit bámuló, s ha egy politikus neve valakitől elhangzik, prüszkölésben kitörő családtagok. A sakkozó nyugdíjasok, a bizniszreggeliken pezsgővel koccintó vállalkozók, a közmunkából tengődők, a külföldre vágyó unokák, a munkahelyüket elhagyó vagy épp a maradást választó tanárok, az egyetemisták, a kis- és nagybirtokosok. A keresztények és az istentelenek. És persze,

ha onnan nézzük, az erdélyi magyarok.

Az a közös bennük, hogy mára mindannyian bevonódtak egy olyan beszédmódba, amelyben mindent áthat a politika.

És miközben a félrenyelt vékonylaskától fulladoznak emberek, ha családi beszélgetéseken szóba kerül a politika, Magyarország egyik legismertebb műsorvezetője, Veiszer Alinda szerint már nem lehet Magyarországon politikai újságírást művelni. Vagyis lehet, de nem sok értelme van, ha a játékszabályokat egyik fél úgy módosítgatja, ahogy akarja.

Ám nálunk, a Határontúlon még valamelyest lehet politikai újságírást művelni, amíg a politikusok rá nem kapnak az újfajta játék ízére. Arra a játékéra, amely nem engedi be az egyik szereplőt a pályára. Feltéve, ha a sajtónak van még szerepe ebben a demokráciának nevezett stratégiai játékban, melyben négyévente osztanak új lapot. Lehetőleg ugyanannak a játékosnak az összefogás, az egység és a nemzet nevében, mert a többit éveken át táplálták, majd miután így is vérszegénynek bizonyult, felszívódtatták.

Arról a játékról beszélek, amely egy ideje már Erdélyben is zárt kapuk mögött játszódik, és az egyetlen játékban levő csapat saját médiafelületein jelenik meg róla, saját szemszögből a tudósítás. Erre egyféle reakciónk lehet, ha igaz magyarok vagyunk: az ováció és az izgatott, izzadt tenyerű taps. A hajrá magyarok. A győzzenek a magyarok.

Ezeken a mérkőzéseken csak egy kapura játszanak:

a hatalom, a pénz kapujára. Amit egyébként mi biztosítunk számukra, és ha néhány gólt véletlenül az érdekünkben berúgnak, akkor mi vég nélkül, sokszor ész nélkül tapsolunk nekik. Mert mi mást tehetnénk? Ha igaz magyarok vagyunk. Ha úgysincs alternatíva. Ha a pozitív szemlélet jegyében csak a pozitív dolgokra koncentrálunk. Ha nem akarunk rossz kutyaként, mely a maga vackát ugatja, a sarokból dühödten csaholni és csontsoványan elpusztulni.

Az uh.ro-nál mindig is fontos volt az, hogy ha lehet, tartsuk távol magunkat a magyarországi vitáktól, a világot átható populista, polarizált szemléletmódból és a romániai országos konfliktusokból is csak annyit vegyünk magunkra, amennyi ránk tartozik. Nem azért, mert nem tartanánk fontosnak őket, vagy nem érdekelnének. Csak egyrészt nincs rájuk kapacitásunk, elég ötünknek, hatunknak a magunk baja itt, Udvarhelyen, másrészt meg szerettünk volna őrizni egy felületet, ahol politikai hovatartozástól függetlenül bárki megszólalhat.

Ahol van helye a vitának, a konfliktusoknak és azok feloldásának,

ahol az újság a nyilvános közbeszéd felületen túl egy társadalmi szelep is, amelyen át a társadalmi feszültségek távoznak, ahol a különböző felek ideológiai, politikai pártállástól függetlenül megszólalhatnak, és ahol a saját rögeszméink szajkózásán túl legalább esélyt kap az egymás megértése.

Az uh.ro egy virtuális tér, amit szeretnénk, ha nem mérgezne meg a polarizált világszemlélet, melyben jókra és rosszakra, keresztényekre és istentelenekre, bal- és jobboldaliakra egyszerűsödik a teljes társadalom.

Nem akarunk egy „szidjuk a Fideszt”, vagy „szidjuk az RMDSZ-t”, „szidjuk a románokat”, szidjuk a bármit skatulyába belekerülni. Bár néha úgy tűnik, és néha bizonyos szereplők tesznek is róla, hogy beskatulyázzanak. Miközben ez a legrosszabb, amit saját magunkkal tehetünk:

belépünk olyan mentális ketrecekbe,

amelyekből aztán csak nehezen tudunk kiszabadulni, és vagy racionálisan, vagy érzelmileg felfűtve megmagyarázzuk magunknak, hogy miért vagyunk ott.

Hogy helyes-e ezt tenni, hogy próbálunk semlegesek maradni, hogy felelősség alóli kibúvás-e, hogy a szemünk behunyása-e és valóságtorzítás-e? Nem mondhatom, egyik kérdésre sem nyugodt szívvel, hogy nem.

Ha közösséget keresek az Alibi beszélgetéssorozatunk jövő heti meghívottjával, Veiszer Alindával, akkor elsőként ezt találom: merjünk kérdezni. Azt, amit akarunk, attól, akitől akarunk és ne fogadjuk el, ha a hatalom vagy bárki megkérdőjelezi ezt a jogunkat.

Ez a mi ketrecünk. Ez a mi mentális skatulyánk, amiben próbáljuk erdélyi magyarokként őrizni legalább az illúzióinkban azt a teret, ahol önazonosak lehetünk, és ahol a saját dolgainkról saját magunkkal szemben legalább, őszinték lehetünk. Mert kicsik vagyunk nagy tömegek gondolkodásmódját megváltoztatni. De a saját világszemléletünket, a saját viselkedésünket, döntéseinket és viszonyulásainkat meg tudjuk.

A saját életünkre hatással lehetünk. Ha merünk magunktól és egymástól őszintén kérdezni.

Alibi Tamás Dénessel

Alibi beszélgetéssorozatunk legújabb vendége Tamás Dénes író, filozófus, akinek A tó című kisregényéről fogunk beszélgetni. De nem csak.

2024. SZEPTEMBER 11.

18:00

A jegyed ezt tartalmazza:

  • Az eseményen való részvételt.

16,00 leiKosárba teszem