Mert legjobban fáj mégis csak a csend

Talán ezt volt a legnehezebb megszokni, amikor ezt a munkát választottam. Egy beteggondozó mindennapjai.

Az emberek bizalmatlanok, majd megismernek és befogadnak. Lassan úgy kezelnek, mint egy családtagot, és az ember elkezd kötődni mindenkihez, akinek gondját viseli. A legnehezebb pedig az, ha elmegy az illető és rá kell jönni, hogy nem lehet mindenkivel meghalni, mert akkor nem lesz már elég erőnk segíteni azokon, akik még hátramaradtak. Mindig elvesz egy keveset belőlünk az, ha elveszítünk valakit, akit talán már évek óta, napi rendszerességgel ápoltunk. Talán ezt volt a legnehezebb megszokni, amikor ezt a munkát választottam.

Egy mosolyért vagy egy kis háláért azonban nem kell pénzt adni, és ez az, ami kárpótol minden nehézséget a munkánkkal kapcsolatban, ezeknek az embereknek pedig ebből van a legtöbb – mesélte az egyik gondozó, miközben a táskájába pakolta azokat a felszereléseket, amelyek a következő beteg ápolásához kellettek. 

Ebben a sorozatban a Caritas egyik ápolóján keresztül mutatom be a szervezet munkájának egyik ágát, azt a húsz embert, akik Székelyudvarhelyen és a környező falvakban ápolják a mintegy 300 időst, beteget, akik idegilenesen vagy életük végéig a segítségükre szorulnak. 

Az autó szempillantás alatt robog keresztül a városokon, falvakon és bele se gondolunk abba, vajon kik, és milyen körülmények között élhetnek azokban a házakban, amik elmosódva suhannak el mellettünk.

Sokszor kérdezik a gyerekeket, hogy ki mi szeretne lenni, ha nagy lesz. 

Kalandos életút vezetett idáig és kezdetben egyáltalán nem ez volt az elképzelése annak a betegápolónak se, akit elkísértem néhány alkalommal munkájára. Kezdetben állatorvosi technikumon tanult, majd helyettes román tanárként folytatta. Ezután végezte el az idősgondozói képzést és végül az asszisztensképzőt.

Annak ellenére, hogy korántsem ezt álmodta meg gyerekként, most mégis azoknak nyújt segítséget, akik különösen nehéz helyzetben vannak.

Nem messze, Udvarhely határában járunk. Minden ápolónak külön körzete van, így mindenki az ide tartozó betegekért felel. Reggel indulunk az első helyre, és habár könnyűnek hangzik felkeresni napi 10-15 embert, és átkötözni sebeiket, esetenként ételt vinni nekik, mint látni fogjuk, nem éppen olyan egyszerű megfelelni a feladatnak.

Valamiért azt hisszük – nem csak gyerekként, hanem majd fiatal felnőttként is – , hogy az egészség, amellyel rendelkezünk, elkísér majd életünk végéig, és az egész életnek nevezett valami nem más, mint egy kalandos utazás, amit csak élvezni kell. Voltaképpen kalandosnak valóban nevezhető, csak akkor érhetnek meglepetések, ha arra számítunk, hogy gondoskodik rólunk majd az állam, ha véletlenül arra kerülne a sor. De vajon mi a realitás egy átlagos kelet-európainak?

Katéterrel, fekve töltött mindennapok a kanapén. És még örülhet, hogy nem egyedül, hiszen társa, szintén gondozásra szorulva, ott fekszik a szomszédos ágyban.

A Caritas és a hozzá hasonló civil szervezetek azok, amelyek segítenek enyhíteni az idősgondozás, beteggondozás terén a társadalmi hiányosságokat. A Caritasnál 56 lejbe kerül egy órai ápolás, medikális szolgáltatás, alapellátás (mosdatás, pelenkázás, etetés stb.) és háztartásbeli segítség, ehhez a kérelmező jövedelmétől függően hozzájárulnak esetenként az önkormányzatok, az egészségbiztosító is, és állami szubvencióval is rendelkezik az alapítvány.

Mert van, hogy nincs hozzátartozó, aki gondoskodjon az emberről, és van olyan is, hogy a hozzátartozó amiatt, hogy szakápolásra van szükség, nem tud egyedül gondoskodni róla, bármennyire is szeretne.

Minden beteggel másképp kell bánni, meg kell ismerni a személyiségét, és meg kell találni a közös hangot. Az idősgondozók nem csak a sebeket kötik újra, és nem csak ételt, gyógyszert visznek a rászorulóknak, de néhányan azzal is törődnek, hogy társaságot is biztosítsanak a betegnek, amíg ott vannak vele. 

A tragédiák közt néha ott egy kis vidámság is. A betegek szórakoztatóak is tudnak lenni, akár a gyerekek, csak nem válogatják meg annyira a szavaikat. 

– Kapok-e ma lebaszást? A múltkor is leszidott, hogy elvakartam a lábamot. Mondta, hogy inkább simogassam, de az nem esik olyan jól.

Van olyan, akinek hirtelen megjelennek a rég nem látott rokonai, ismerősei, szomszédai, akik az örökség reményében felkarolják a rászorulót. De ők sem tudnak minden sebet begyógyítani.

Sok esetben, amikor egy házaspár egyik tagja lebetegedik majd meghal, az illető társa néhány hónap múlva követi, mert a testi betegséget önmagában ki lehet valahogy bírni, de a magánnyal együtt már nem.

A testi-lelki gondozáshoz kell egy képesség, hogy ne csupán a szörnyűségekre tudjanak figyelni, hanem az emberre is.

Sosem lesz közömbös az ember teljesen, de ha hatékonyan és jól szeretné csinálni a munkáját, és pszichésen sem szeretne leépülni, meg kell tanulni kezelni a munkával járó lelki terhelést. Amibe beletartozik az is, hogy a hozzátartozók terheiből is átvesz időnként: van, akire számítaniuk a beteggel, betegséggel kapcsolatos dilemmáikban.

Emberek élnek itt, talán betegek, vagy egyszerűen csak öregek, és arra várnak, hogy nyíljon az ajtó. Az pedig, hogy mi fogad ott minket, kiszámíthatatlan.

A legtöbben csendben vannak, nem járnak ki az utcára, szinte láthatatlanul tengetik napjaikat. A három legfontosabb dolog mindig kéznél van az ágyban: az imádságos könyv, a rózsafüzér, és a mennyezetről lógó kapaszkodó, ami segít felkelni az ágyból.

Ahány állomás annyiféle eset, és megannyi élettörténet. Rákos betegek, elsebesedett lábak, szélütés vagy infarktus. Talán mérhetetlen szenvedés vár rá, de az ápoló nem mondhatja el neki az orvosa helyett, hogy most éljen, amennyire tud, mert most még jól van.  Talán hamar meggyógyul. Talán csak egyedül van, öreg és erőtlen.

Meleg ebédet is visznek nekik, ha kell, még meg is etetik őket, hiszen az ágyban fekvőknek ez is nehézséget okoz. Az emberek alig várják, hogy keddenként megérkezzen az ebéd. 

 Van, aki a kapuban várja délben az autó érkezését, és ahogy nyílik az autó ajtaja, ezzel szinkronban a kapu is nyílik.

De olyan is van, akinél már meg is van terítve az asztal, csak az ebédet várják.

Rengeteg ember szorulna törődésre és segítségre. Talán csak a gyógyszert kellene kirakni neki, vagy megkérdezni, hogy érzi magát, ám a modern életben már csak falun figyelnek egymásra a szomszédok, reggel korán lesik a másik kéményét, hogy vajon felkelt-e már, és begyújtott-e a kályhába és már ebből is tudják, hogy jól van, mert felkelt.

Sok helyen mi kapcsoljuk fel a villanyt, és mi kapcsoljuk le, amikor eljövünk, és talán a következő ember, aki megteszi ezt, ugyanaz az ápoló lesz következő nap.

Városon már nem divat ismerni a körülöttünk élőket, azt se tudják, kik laknak pár szinttel arrébb. A közömbösség pedig azt eredményezi, hogy majd, amikor ezek az emberek kerülnek hasonló helyzetbe, rajtuk sem lesz majd, aki segítsen, mert nem látják a fiatalok azt a példát amiből megtanulhatnák, hogy  hogyan kell törődni másokkal, és nem marad más, mint az ablakon keresztül lesni, hogy jön-e valaki.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok