Fotók: GÁL ELŐD

Bent vagyunk a teremben, gyere be nyugodtan – szól bele a telefonba Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely vezetője, amikor megcsengetem a „régi” mozi előtt állva. Beköltöztek, és csütörtökön, november 28-án este először fel is lépnek az egykori mozi színpadán a társulat táncosai. 

És nemcsak ilyen szempontból lesz különleges az új előadás, hanem amiatt is, hogy Nagy Kopeczky Kálmán, a 2015 decemberében elhunyt rendező majdnem tízéves gyerekelőadását, Az aranyszőrű bárányt újítják fel, amelyet ugyancsak az Udvarhely Néptáncműhelynek rendezett a sepsiszentgyörgyi alkotó. Nemcsak azért újítják fel, mert belejöttek a felújításba, hanem mert fontosnak gondolják átadni a mese által hordozott üzenetet a maiaknak is. Az üzenetet, hogy nem kell mindenbe belekotnyeleskednünk. 

De hogyan kerülnek a moziba?

Erről még egy 2023-ban készített interjúnkban beszélt az intézményvezető, aki még 2017-ben kérte, majd 2021-ben kapta meg a régi mozi épületét. Abban az évben viszont már nem voltak meg a teljeskörű felújításhoz kellő anyagi források. Orendi most, viszonylag futtában körbevezet az épületben, ami még messze áll attól, amilyen lehetne, de előadásra kész. Sőt, van szempont, ami alapján jobb is, mint a művelődési ház nagyterme. Egyrészt mert kicsit, Orendi garantálja, hogy itt sokkal több ember lesz jó rálátással a színpadra, mint a művelődési házban, ahol a „felezővonalon” túl már nincs jó rálátás.

Nem a város pénzét táncolják el, a Ferrarira kell a pénz

A másik pozitívum az, hogy a terem lejt, a színpad alacsonyan van, és emiatt van egy amfiteátrum jellege a térnek. Ezért nem áll fenn annak a veszélye, hogy az első sorban a gyerekeknek nyújtózkodniuk kell, hogy lássák, mi történik a színpadon. Főleg gyermekelőadás esetében fontos ez számukra, sőt ideális is lehet, mondja Orendi, viszont azt is megjegyzi, hogy „a puding próbája az evés”, most derül ki minden, amikor a közönség az előadás után véleményt alkot. Nemhogy ez lesz az első előadásuk itt, lényegében az első színházi jellegű előadás is a régi moziban, Orendi tudomása szerint.

A későbbiekben elképzelhető, hogy a mozi is munkateleppé válhat, de egy teljeskörű felújítással mindenképpen várni kell vele az intézményvezető szerint, aki úgy véli, ha valaki meglepné a várost 5 millióval, csodaszép dolgot lehetne csinálni. „Ha a csoda megtörténne holnap, vissza kellene utasítsuk, mert egyszerre mindkét épületet nem lehet bezárni” – mondja annak kapcsán, hogy az ő utolsó információi szerint bő negyed év múlva, 2025 márciusában a művelődési házból felújítás miatt ki kell mindenkinek költöznie. Mint elárulja, kivitelezési nem, de látványterv már készült az épületre, ez viszont a jövő zenéje. „Elhatároztuk, hogy addig csak olyan beavatkozást végzünk, amit egy esetleges sokmilliós projektnél nem kell majd visszabontani. Odafigyelünk rá, hogy ne költsünk olyanra, amit öt év múlva szemétre raknánk” – magyarázza.

Egy nyergesvontatónyi szemetet vittek el. Amit ki lehetett, úgy gondolja, kihozták a teremből, noha még mindig van, amit tenni, éppen ezért külön örül annak, hogy a Doklavina dokumentumfilmes fesztivált idén már itt lehetett megszervezni, mert élesben ütik fel a fejüket a problémák. „A falak – azokat le kell festeni. Nincs, amit keressen fehér, világító felület egy előadótérben. Buta elképzelés volt fehér fűtőtesteket is rakni. Idén már nem volt erre pénz, de jövőre kérek, mert ez így nem maradhat. Apránként, ahogy tudjuk” – ecseteli.

Még a hangtechnika hagy kivetnivalókat maga után, egyelőre két aktív hangfaluk van. Mint kiderül, nem is volt hangtechnikája az épületnek, a Pallónak volt néhány passzív hangfala itt, de elvitték őket. Mivel az erősítők és mélynyomók nagyobb költséget jelentenek, azok is csak a következő évi költségvetésbe kerülhetnek be, a felszerelés többi részét már idén szeretné pontra tenni az igazgató. Szerinte a közönség nem fogja érezni, inkább a filmeknél jelentős a különbség. „Holnap érezné, ha ma este a két aktív hangfalon menne, holnap meg komoly hangosítással” – magyarázza.  

S ha már így belejöttek a felújításba,

mondhatnánk, felújítanak egy darabot, de ez közel sem ilyen egyszerű. Bár igaz, hogy nagyon sok fókuszt elvitt az épület, és az is, hogy pénzbőség nem veti fel őket, és az is, hogy fogcsikorgatva tudtak egyelőre behozni egy előadást, Orendi szerint nem csak érdemes, fontos is felújítani az előadásokat, kiváltképpen a gyerekelőadásokat, hiszen újabb és újabb generációk nőnek fel és láthatják. Az eredeti előadás rendezője, Nagy Kopeczky Kálmán már nem él – kilenc éve, fiatalon és váratlanul hunyt el –, ezért úgy döntöttek, hogy házon belül oldják meg a felújítást, Antal József koreográfussal.

Antal József (jobb oldalon) kilenc évvel ezelőtt még táncosként vett részt az alkotófolyamatban

Ő a kilenc évvel ezelőtti verzióban még táncosként erősítette a csapatot. Mivel a gondolkodása hasonló a Kálmánéhoz, könnyű volt azonosulnia és így hozzányúlnia a darabhoz. Miközben az is igaz, hogy – valószínűleg táncos múltja miatt is – előadói visszajelzésre és impulzusból dolgozik. Ettől még ezek a háttérgondolatok lefutnak, mielőtt nekifogna, de nem csak ezek irányítják az alkotói folyamatot.

„Kálmán nem véletlenül választotta ezt. Ő mélyen beleásta magát a népmesékbe, hitt abban, hogy ezekben az élet minden szituációjára megtalálod a példát, úgy erkölcsieket is. És hogy ha ezeket a gyerekeknek olvasod, és a gyerek értelmezi a történetet – akár később –, nem lesznek gondjai az életben. Én is hiszek ebben” – mondja a koreográfus, mire Orendi is belekezd:

„Én egy dolog miatt hiszek ebben. Nem az van, hogy valaki egy pár évtizedes élettapasztalattal megír egy mai kortárs mesét, hanem ezek századokon át fenn- és megállták a helyüket univerzálisan. És főleg a felnőttek körében, mert a mese nem feltétlenül gyerekműfaj volt. A generációkon felgyűlt tapasztalatokat mind belesűrítették.”

Kálmán és István jó barátok is lettek, sokat beszélgettek. Mint mondja a műhelyvezető, Nagy-Kopeczky sajátosan és hitelesen értelmezte a népmeséket, és sok-sok mesében talált olyan fontos mondanivalót, amit mindenkinek hasznos lenne észrevenni. „Ebben az előadásban szerinte az volt a lényeg és a tanulság, hogy ne üsd bele az orrod mindenbe, ne foglalkozz olyan dolgokkal, amik nem rád tartoznak, mert hozzád ragadnak. Ellopja a lány a bárányt, ami hozzáragad, mert nem az övé volt. Jön a pékasszony, annak semmi köze ahhoz, hogy a leányka hozzá van ragadva, de beleszól, hozzáragad ő is. Így folytatódik a sor a pappal s az egész falu népével, mert mindenki belekotnyeleskedik. Szerintem ez egy jó tanulság a maiaknak is” – vélekedik Orendi.

Akkor és most

Ami a táncokat illeti, stabil lábakon állt ezek jellege, így minimálisan kellett alakítani rajtuk, csupán azért, mert bővült, fiatalodott a tánckar, jelenleg 14 táncos, 7 pár van. Antal József koreográfus szerint kiforrottabb is a társulat, mint annak idején, és emiatt többet is megbírnak. 

Mind Orendi, mind Antal József úgy gondolják, hogy a rendező az előadás alapelveit olyan határozottan, kőkeményen lefektette kilenc évvel ezelőtt, hogy nem volt sok dolguk a feldolgozással, sőt, mint mondja, mozgásterük sem. „Rosszabbul jössz ki belelőle, ha sokat változtatsz, másrészt nem is ildomos” – magyarázza Antal József.

Persze ez nem azt jelenti, hogy másoltak, a rendező-koreográfus arra kérte a táncosokat, hogy úgy álljanak hozzá, hogy mindenki – akárcsak egy új előadás lenne – építse fel a szerepét, töltse meg, mert bár a mondandó ugyanaz, más habitusú emberek, karakterek lépnek most színpadra. 

A leglátványosabb átalakulás talán a díszletet érintette. A kilenc évvel ezelőttihez képest egyetlen személy maradt az akkori alkotócsapatból, Balázs Gyöngyi díszlettervező, akinek, most kétszer akkora munkája volt a „replika” létrehozásával. „A díszlet elég sok szempontnak meg kellett, hogy feleljen, egyrészt megmaradjon a Kálmán elképzelése, az előadás jellege és mégis funkcionális legyen, több helyre tudjuk vinni, ne kelljen zsinórpadlás hozzá” – indokolja. A rajzok az eredetiek maradtak, Gyöngyi saját munkái, most csupán átméretezték őket. A régebbiek 4, a mostaniak szűk 3 méteresek, és egy keretbe kerültek, amelyen gurítani lehet, így nem kell a zsinorpadlásról lógniuk. 

Orendi azt hangsúlyozza, hogy a szét- és összeszerelhetőség, a díszlet szállíthatósága volt szempont, hiszen nagyon sokat turnéznak az előadással, mindennek bele kell férnie a mikrobusz utánfutójába, hiszen az esetükben – ennyi utazás mellett – egy kamion bérlése nagyon nagy tételt jelentene. „A táncosok is megszokták és Kálmánnak is tetszene” – egészíti ki Balázs Gyöngyi díszlettervező. 

Kálmán egyik utolsó alkotása volt Az aranyszőrű bárány – jegyzi meg a próba közben Orendi. El is viszik Szentgyörgyre az előadást, Nagy Kopeczky Kálmán halálának tizedik évfordulójára, árulja el a társulatvezető.

A november 28-ai bemutatótól „arrafelé” egy héten keresztül nyolc előadást fognak tartani. A csütörtöki bemutató utáni napokban szinte minden nap játsszák az előadást. Elsősorban iskolákat szerveznek be, de Orendi bátorít: „ha az írásod nyomán eljönne valaki, van szabadideje, vannak jegyek, lehet váltani”. Jegyekért továbbra is a művelődési ház jegypénztárát kell keresni.