Képernyőfotók.
Azt hiszed, érinthetetlen vagy, az önbizalmad nem inog meg, amikor négy szerva gyors egymásutánjában 200 kilométeres sebességgel csapódik melletted a falba és pillanatok alatt elveszíted a játszmát. Elhalkul a közönség, mindenki téged néz. Arra gondolsz, hogy megkérdőjelezik a tenisztudásod és te is elkezded megkérdőjelezni. Hiába minden eddigi önbizalom, máris elhatalmasodott rajtad az érzés, és többé nem parancsolsz a testednek sem.
Évek múltán, sok mérkőzéssel a hátad mögött, azt is tudod, hogy bőven elég egy gondolat, egy mozdulat, ami kizökkent és lényegében te magad adod oda az ellenfelednek a mérkőzést. Elég rosszkor feltenned a kérdést: vagyok én elég jó, mit keresek itt egyáltalán? És lényegében ennek tudatában lépsz pályára minden egyes alkalommal, hogy elég egyetlen gondolat.
Nem vagy különböző. “Nagyon furcsa érzés, olyan labdákat rontok el, amelyeket nem kellene, és puhábban ütök, mint ahogyan az emlékeimben tettem. Igyekszem és közben azt mondogatom magamnak, hogy minden rendben van, nagyszerűen csinálod, ess túl valahogy rajta és nyomd tovább, mentálisan azonban nagyon kimerítő. Belül igazából hallom, amint azt üvöltöm: mégis mi a franc történik?” — ezek például Naomi Osaka négyszeres Grand Slam-tornagyőztes, egykori világelső japán mondatai.
A Netflixes, tenisz tematikájú Breaking Pointot nézve sokszor gondoltam arra, mekkora lehetőség lenne a tenisz lelki és szellemi velejáróit használva írni egy forgatókönyvet. Lényegében egy lecsapatlan labda, ezért különösen örültem, amikor megláttam, a
Challengers
című film leírását. És most, a film megnézése után nem tudom, hogy sikerült-e lecsapni ezt a labdát a rendezőnek, 2018 legjobb filmadaptációjáért járó Oscar-díjas Call me by your name (Szólíts a neveden) című filmet is rendező Luca Guadagninonak.
Tudom, hogy kicsit sok lesz a teniszből így télen, keleten, de vannak, akiknek januárban – az Australian Open miatt – különösen a teniszről szólnak a dolgok. És az sem volt mellékes, hogy most kaptam kedvet a Challengers megnézéséhez, hogy éppen most idéztem fel a Hetser Zoltánnal és Baróti Istvánnal, az udvarhelyi teniszforradalom kirobbantóival történt szeptemberi beszélgetésemet.
Aki a sportban él, tudja, hogy adatokhoz nem nyúlunk hozzá, nem cserélünk ki korábbi győzteseket a film kedvéért teljesen véletlenszerű nevekre, az kábé olyan, mint, amikor az amerikai sztárokat magyar celebekre cserélik a szinkronizáláskor. Emiatt féltem is, hogy nem veszi be a gyomrom a Challengers nézése során, hogy Art Donaldson egy háromszoros grand slam-győztes és attól is tartottam, hogy a teniszhez szokott szememet nagyon zavarják majd a színészek által eljátszott sportmozdulatok. Nem is állítom azt, hogy mindenhol hozza a sportszakmailag legszebb teniszt, amit a színészpáros képernyőre visz, mégsem zavaró, egész jó.