Fotók: Gál-Joó Melánia személyes archívuma

Szeretek Melániával beszélgetni, mert nem hétköznapi történeteket mesél. Nem is nevezhető hétköznapinak az élete. Legutóbb akkor olvashattatok róla portálunkon, amikor Lázár Beátával ketten önkéntesként utaztak Nepálba, hogy ottani gyerekeknek tanítsanak. Most meg arról mesél, hogy Nepálba visszatérve, 

hogyan hódította meg a Himaláját. 

Ez tehát a székelyudvarhelyi Gál-Joó Melánia története, aki Marokkóban találkozott két serpával és egy amputált lábú férfival, akik készültek az Everestre. „Nekem azelőtt is nagy álmom volt, hogy a Himaláján hegyet másszak, de ez korábban nagyon távolinak tűnt. Amikor láttam, hogy ez a pasas egy lábbal megcsinálja, akkor elhatároztam, hogy ez nem egy álom, megpróbálom összeszedni a pénzt, és elmenni” – kezd bele kalandjának elmesélésébe.

Marokkóból hazafelé már foglalkoztatta a kérdés, a repülőn nézte meg a Netflix 14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen című dokumentumfilmjét, majd utánanézett, hogy a filmben szereplő serpáknak van-e esetleg túraszervező cégük, és lőn: rátalált az Elit Expedre, a Nimsdai Purja, Mingma David és Mingma Tenzi által vezetett túralehetőségre. Az oldalon látta feltüntetve azokat a 6.000 és 8.000 méteres csúcsokat, amelyekre túrákat szerveznek. A 8.000 métereseket túlzásnak érezte, így a közepes nehézségűnek számító, 6.119 méteres Lobuchére esett a választása.

A túra maga 4.000 dollárba kerül, nem olcsó, viszont kimagasló körülményeket biztosítanak, teszi hozzá Melánia. Az ár tartalmaz négy éjszakát egy katmandui ötcsillagos hotelben, a repülőt Katmanduból Luklára, a szállásokat a túra során útba ejtett táborokban, és kis himalájai falvakban napi három étkezést, illetve a túravezetést, azaz a serpák díját. Ahhoz, hogy a felszerelése is meglegyen, összesen 10.000 dollárra volt szüksége, egy körülbelül 700 eurós, több rétegből álló cipőre, kabátra, nadrágra, szélkabátra, kesztyűre, sisakra, jégcsákányra, karabinerre, hágóvasra, hámra, és mivel ők sátorban aludtak, egy jó hálózsákra, aminek a komforthőmérséklete mínusz 20 fokos. Hogy nagyon fontos a felszerelés és a körülmények, 

azt már Ausztriában megtanulta,

ahová a munkája révén került, és ahol azóta is gyógyszergyártási folyamatok – többek között a koronavírus elleni vakcina gyártásának – automatizálásán dolgozik.

Ami a hegyeket illeti, azelőtt csupán a Kárpátokban járt, így a Großglockner, Ausztria legmagasabb, 3.798 méter magas csúcsa startból más kategória volt – az első technikai hegymászása, amelyet ráadásul tapasztalat és komolyabb felszerelés nélkül teljesített. Pedig szakember vezette, de szerinte fontosabbak volt számára az anyagiak, minthogy biztonságban érezzék magukat. Kapott karabinert és hámot, de egy profi hegymászó cipő is nagyon kellett volna, és ezt a túravezető is tudta. Ráadásul mehettek volna a normális útvonalon, ami viszonylag könnyű a kezdőknek is, de túravezetőjük a Meletzkigratot, a legtechnikásabb útvonalat választotta két teljesen tapasztalatlan nővel és két kevés tapasztalattal rendelkező férfival a csapatban. „Így voltunk összekötve öten, ha valamelyik leesik, akkor mindenki megy vele együtt” – mondja.

„Anyukám aznap hívogatott egész nap és mondta, hogy Melánia, ne menj, nincs tapasztalatod és semmi közöd neked a hegymászáshoz. Én mondtam, hogy hagyjon békén, meg akarom csinálni. Utána fel akartam hívni, és elmondani, hogy mindig igaza van, és ezután hallgatni fogok rá, de valamiért mégis azt mondtam, hogy

anyu, én mindig ezt fogom csinálni”.

Ezután mászta meg az ötezer méter feletti Kasbeket Grúziában, a marokkói Toukbalt, ami a 4.167 méterével Észak-Afrika legmagasabb pontja, innen hazafelé kezdte tehát valósággá alakítani álmait.

Ahogy többször is tett korábban, a himalájai expedíciónak is ismerősök nélkül vágott neki. „Mivel magam miatt mentem, ez nem jelentett gondot, és egyébként is, amikor egyedül megyek, sokkal nyitottabb vagyok az idegen emberekre” – magyarázza, hozzátéve, hogy azt hitte, csapatukból mindenki párral, barátokkal érkezik, de mint kiderült, mindenki egyedül.

Amikor megérkezett Katmanduba,

megismerkedett a túra többi résztvevőjével és a serpákkal, akikkel az Elit Exped bárjában vacsoráztak, majd Katmanduból elindultak a 2.860 méter magasan található Luklába, ahová késő este érkeztek meg, de a fokozatos akklimatizálódás érdekében vissza is mentek 300 méterrel lejjebb. Ott aludtak egy éjszakát, majd felmentek Namche Bazarba, amit a hegymászás világában mindenki ismer, hisz ez a Himalája kapuja. Többek között arról híres, hogy csodálatos kilátást nyújt a hófödte csúcsokra, és Nepál leggazdagabb kerületeként tartják számon.

Ez a legnagyobb kisváros a Himaláján, „nagyon szépen ki van építve, ha valaki elmegy Nepálba, és csak a szeméttel tele Katmandut látja, elszörnyülködhet, de elér Namche Bazarba, és az picit visszaállítja a lelki békéjét”. Minden van: kávézók, kirakodóvásárok, hotelek, sorolja Melánia. A hoteleknél tesz egy kitérőt a mesélésben: „picit feljebb van az Everest View Hotel, az első pont, ahonnan az Everest látható. Itt több VIP is megfordult, köztük olyan is, aki az Elit Exped egy párhuzamos túráján vett részt a fent említett dokumentumfilm híressé vált főszereplőjével, Nimsdai-jal, őt nagyon körbe rajongják filmjének bemutatása óta.

„Többször leült velünk beszélgetni, ilyenkor nem olyan volt, mint egy hollywoodi sztár, hanem mint egy hétköznapi valaki, aki követte az álmait, és ezáltal híressé vált. Nem éreztette, hogy ő több lenne. De tudod, milyenek az emberek, ha a közelébe kerültek, mindenki elvesztette az eszét. Például, amikor ott voltunk a katmandui hotelben, rengeteg híres hegymászó volt, köztük egy pakisztáni 19 éves srác, Shehroze Kashif, a világ legfiatalabb hegymászója, aki ugyanabban az évben megmászta a világ két legmagasabb hegyét – a 8.849 méter magas Everestet és a 8.611 méter magas K2-t. Volt, aki vadászta őket, a közös fotókat töltötte fel rögtön sztoriba, és nézte, hogy mennyivel több követője van. Kicsit demotiváló, hogy mennyire el vannak szállva az emberek, nem azért jönnek, hogy a teljesítményük által legyenek többek, hanem azáltal, hogy ezekkel az emberekkel fotózkodnak” – magyarázta.

No, de vissza az útra: az itt töltött két nap után tovább mentek Tengbochébe, ahol csupán egy buddhista monostor és egy hotel van, „míg Namche Bazarban van élet, itt már inkább csak hegymászókkal lehet találkozni, és innen már látható több csúcs”. A következő állomás Dingboche volt, kábé 4.410 méter magasan, ahol további két napot töltöttek az akklimatizáció miatt. „Úgy kell elképzelni, hogy megérkezünk, ott alszunk, és bár a következő nap is ugyanott alszunk, napközben felmegyünk magasabbra, és visszajövünk, hogy nézzük meg, van-e köztünk olyan ember,

akinek fáj a feje, hányingere van.

Ha visszaérve nem javul a helyzet, akkor ő valószínűleg nem jön tovább” – avat be Melánia. Az út során többször találkoztak egy japán párral, akik nem az ő csoportjukhoz tartoztak, de egy ritmusban haladtak felfelé. A pár férfi tagján körülbelül 5.000 méteres magasságban látták, hogy nem érzi jól magát, de akkor még nem gondolták, hogy olyan súlyos lesz, hogy helikoptert kell hívni hozzá, oxigént adni, és visszavinni Katmanduba. „Éjszaka, míg mindenki aludt, ő megébredt, elvesztette az egyensúlyát, a vécére sem tudott elmenni egyedül, nem kapott levegőt, ki volt fehéredve, és hívták hozzá a helikoptert”. Hogyha valaki oxigénre szorul, nem fogja folytatni az útját. Végül a férfi felesége sem ment tovább. Később értesítették őket, hogy miután két napot tartották megfigyelés alatt a férfit a kórházban, jobban lett. Azelőtt Melánia nem is gondolta, hogy ő fog bevenni gyógyszert, de amikor ezt látta, mégis megtette, hogy megelőzze a magashegyi betegséget.  

Már az utazás előtt kaptak egy listát különböző antibiotikumokról, amiket vinniük kell, ezen a listán volt egy, a magashegyi betegségek elleni gyógyszer neve is. Melániának az expedíció előtt koronavírusos fertőzése is volt, 20 perc erőfeszítés, fizikai munka után nagyon elfáradt ekkor még. Nem mérték fel az egészségügyi állapotukat, ez fakultatív, mondja, de meg kellett volna ejteni, és ezt javallja is mindenkinek.

Annyit érzett egy-két alkalommal 5.000 méter felett, hogy nehezebben veszi a levegőt. A következő célállomás már az Everest alaptábora volt. Az ők csapatukban is volt egy személy, akinek erős fejfájása volt, hányt, nem volt éppen olyan rosszul, mint a japán úriember, ezért azt tanácsolták neki, hogy maradjon egy éjszakát, hátha stabilizálódik az állapota. Ha nem, oxigént kell adniuk neki, és akkor nem folytathatja az útját. Kiderült, hogy kezdeti magashegyi betegsége kezdett lenni, ezért végül az éjszakát sem várta meg. Elég ijesztő volt ez is Melániának, hiszen egy olyan fiatalemberről volt szó, aki makk egészséges volt. Végül ez az egy ember morzsolódott le a túrájukról.

Luxus

volt az alaptáborban, „úgy főztek, hogy az ötcsillagos hotelben úgy nem” – mondja Melánia, és lelkesen mutogatja a képeket a telefonjáról, „a fánktól elkezdve minden van, de lehet is, egy Everest expedíció 60.000 euró. Nekünk is volt napi három étkezés és ebédre három fogás”.

„Ez itt a híres Khumbu gleccser, melyet szakadékok tarkítanak. Ide a serpák létrákat tesznek ki, és azokon kell áthaladni. Ez a hatalmas sátor az ebédlő, ez meg a kilátás belőle, mutatja, majd az ottani kávézót is egy képen, „még a kávéhabba is formáznak”. A képek mutogatását a „lakosztályáról” készült fényképekkel folytatja: „a sátraknak van egy kis folyósórészük, benne ágy matraccal, íróasztal, nagyon profi”.

„Ő Nimsdai, ő Mingma Tenzi, és ő David” – mutat egy másikat a serpákról, „ők mind benne voltak a filmben is”. Utóbbi feszíti ki a biztosító köteleket az Everesten, „ez a legnehezebb és a legveszélyesebb munka. Ahhoz, hogy te átmenj a létrán a szakadék felett, nekik azelőtt ezt ki kell helyezniük”. Az alaptáborból megint visszajöttek, majda Kala Pattharra vezetett fel az útjuk, ahonnan szintén látszik az Everest, úgyhogy itt meg is néztek egy napfelkeltét. Itt a túrázók már többnyire mindenhol gyalog közlekednek, az alaptáborig még felmegy ugyan a helikopter, sőt a kettes táborig is, ami 6.000 méter feletti, de azt már elég veszélyesnek nevezi Melánia.

Kala Patthartól visszamentek Lobuche faluba, majd a következő nap felmásztak a Lobuche magashegyi táborába, az utolsó táborba, ahonnan még majdnem 1.000 méter szintkülönbséget kellett mászniuk. A csúcstámadás egy nap alatt történik, éjszakára vissza is értek a táborba, de még ezelőtt, az utolsó, táborban eltöltött három nap alatt különböző technikákat gyakoroltak, szimuláltak lehetséges helyzeteket, és a harmadik nap hajnalán

indulhatott az expedíció.

Hajnali egykor indultak, ezen a magasságon már nehezebb levegőt venni, ezt még nehezítette, hogy Melánia orra be volt dugulva, megfázott odafent. „Napközben egy puffkabátban nem fáztál, a sátor meg annyira felmelegedett, hogy egy szál alsóneműben is bent lehetett lenni, viszont éjszakára nagyon lehűlt a levegő, reggelente hó borított mindent” – emlékszik vissza.

A csúcs felé tartva 10 méterenként meg is kellett állnia, hányingere is volt, ezt észrevette Mingma David, aki magához kötötte, hogy könnyebb legyen számára a mászás, és vízzel kínálta. Az állapotánál sokkal inkább zavarta, hogy gyengének tűnhet, vallja be. Azért sem zavarta az állapota, mert ezek az emberek mellett mindvégig biztonságban érezte magát. „Nagyon szerények, megmásztak nagyon sok csúcsot, de hatalmas tisztelettel vannak egymás, a túrázók, és a hegyek felé, egyszer sem lehetett tőlük hallani, hogy ők majd megmutatják, hogy kell hegyet mászni, de egyszer sem éreztük veszélyben magunkat. Az egyikük például nyolc alkalommal mászta meg az Everestet, de nem valószínű, hogy sokan hallottak róla” – emeli ki.

Körülbelül 7 óra mászás után, reggel nyolcra értek fel, de nem töltöttek sok időt a csúcson, mindenki képet csinált, és indultak vissza, hisz nagyon sokat számít, hogy mikor mennek fel, mikorra érnek vissza. Itt kevésbé, de például az Everest esetében minden perc számít, mert az időjárás, a körülmények nagyon gyorsan változnak. Itt nem akkora divat kitűzni a zászlókat, nem is látott Melánia, aki egy Emerson-os zászlót is magával vitt egy fotó erejéig. A csúcson nepáli imazászlókat találni inkább. „Ha megmászod az Everestet, a nepáli kormány törvénykezik róla, hogy milyen szögből kell készítened a képet, kell látszódjon a Makalu a háttérben, plusz kell legyen egy pár perces videód a csúcsról, ha ez nincs meg, nem ismerik el, hogy megmásztad az Everestet. Minden fontosabb csúcsnak megvannak a követelményei. Volt egy elrettentő példa, nem tudom mennyire igaz, de az kell legyen, ők mondták. Az egyik nyolcezres csúcson volt egy halott, ott volt a teste évekig, és akik megmászták, fotózkodtak vele” – mondja.

Mikor mentek visszafele a csúcsról, az egyik szakács szembejött, 400 métert mászott „slápban”, hogy vigyen nekik meleg teát – nevet Melánia, aki a csapattal együtt végül helikopterrel távozott a táborból.

Ez volt az első magashegy, 

amelynek megmászásában az édesanyja is támogatta. Igaz, utólag hozzátette, hogy reméli, többé nem szeretne menni. De Melánia nem hiszi, hogy ez így lesz, pláne, hogy teljesítette a Himalája csúcsai közül a bevezető darabot.

Következő célja a 6.812 méter magas Ama Dablam megmászása, amit az egyik legtechnikásabb hegynek neveznek a régióban, és Ázsia Matterhornjának. Nem csoda, hogy erre esett a választása, ezt látta a sátrából is a táborban. Ide októberben szeretne visszamenni, és ha nem jön össze, az argentin Aconcaguára, Dél-Amerika legmagasabb csúcsára januárban, ami a 7 Summits, vagyis a hét kontinens hét legmagasabb csúcsát foglalja magába, földrészenként egyet. Jövő év szeptemberében a Manaslu megmászása a cél, az már nyolcezer méteres csúcs, azt mondják, hogy a nyolcezresek közül az a legkönnyebb, úgyhogy megpróbálná. „Ezt, ha elkezded, nehéz abbahagyni, ha megcsinálsz egy 5, majd egy hatezrest, akkor jön, hogy valami magasabbat, valami technikásabbat” – mondja. 

De mi ebben, ami nem enged, hogy megállj? – kérdezem, Melánia így felel:

„Az az érzés, amikor ott vagy, és visszagondolsz azokra, amiken átmész. Például azokra a pillanatokra, amikor az akklimatizáció során azt éreztem, hogy oké, nem bírom, feladom, vagy magára a mászásra, amit meghűlten teljesítettem, és a testem azt jelezte, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, de közben ott volt bennem, hogy ezt akarom, eljöttem, annyi mindenen keresztülmentem, most nem adom fel azért, mert fáj a fejem. Ahogy lenézel, látod, hogy milyen részeken mi történt, látod a helyet, ahol segítettek át a társaid, amikor úgy érezted, hogy nem megy, de aztán együtt megcsináltátok, annak ellenére is, hogy mindenkinek megvolt a maga baja. És persze az emberek, akiket megismersz, az a sok különböző történet, hogy ki miért van ott.”

A Himalája csak egy része

volt Melánia nepáli útjának, mivel 2019-ben már volt ott, és a szívéhez nőttek a rossz körülmények között élő gyerekek. Elhatározta, mindig, amikor visszamegy, szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy változtasson, ha csak egy minimálisat is ezen.

Mivel ő is kapott támogatást a munkaadójától, ő is szeretett volna adni valamit. Hallott a GoFundMe oldalról, ahol egy bemutató segítségével lehet gyűjteni adományokat, ha a sztoriddal elnyered az emberek tetszését. Laptopokra szeretett volna adományokat gyűjteni, de felvette a kapcsolatot egy németországi nonprofit szervezettel, a Child Aid Networkkal, akik önkénteskednek Nepálban, ők mondták, hogy jobb lenne egészségügyi betét automatákat vinni nekik.

Végül hat ilyen automatára jött össze az összeg, ezzel 3-4 iskolának tudtak segíteni, a Child Aid ajánlotta azokat az iskolákat is, ahol a legnagyobb szükség van ezekre. És ha már ott voltak, Melánia tartott egy előadást a gyerekeknek menstruációs higiéniáról, míg az őt segítő, Japánban élő angol barátja, Daniel a környezetszennyezésről. Megjegyzi, hogy sokan

kikezdték,

hogy nem lett volna-e jobb valami más, mert nincsenek felkészítve erre kellően a nepáliak, akik az egészségügyi betéteket vagy lehúzzák a vécén, vagy elégetik.

„Ott még sok minden tabu, ha nem is Katmanduban, de a falvakban amikor a lányok menstruálnak, otthon ülnek, kimaradnak az iskolából, nem mennek templomba, nem ehetnek a családdal, és ha házasok, nem is aludhatnak a férjükkel. Köztudatban van, de nem használnak betétet” – magyarázza. Bízik benne, hogy az adományba adott gépeket használni fogják, de úgy gondolja, annak, amit elmondtak, nem lesz különösebb foganatja. Még az sem sokkolta őket, amikor Daniel berakott egy olyan diát, amely megmutatta, hogy mikroműanyag van a vérünkben. Oké, hogy most elmondták, de mivel ők nem kapják folyamatosan mindenhonnan ezt az információt, nem sokkolja őket, véli Melánia, majd elmeséli, hogy volt egy nepáli lány, aki fordított a nepáliaknak angolról hindire, és amikor már két napja arról beszéltek, mennyire káros, ha a műanyag palackot eldobod a természetbe, a szemük láttára dobta el ő is.

Ezért is esett olyan jól Melániának, hogy a hegyre vezető úton végig nagyon tisztaság volt, amit azért is fontos megjegyezni, mert Katmanduban és Nepál más részein, ahol járt, minden négyzetcentiméteren szemét van. „Persze, ha már oda mész hegyet mászni, akkor valószínűleg jobban szereted a természetet. Meg ott van az is, hogy az európaiak hallottak a környezetszennyezés káros hatásairól. Amikor tartottuk az előadást a nepáliaknak, le voltak döbbenve, hogy ha eldobnak egy műanyag palackot, az többszáz évig nem bomlik le, azt hitték 1 és 10 év közötti idő alatt el is tűnik” – mondja.

Volt, aki azt nehezményezte, hogy miért Nepálban, miért nem itthon segít, de itthon is volt már hasonló projektje, emeli ki. Amikor Kolozsvár mellett, Zsobokon leégett egy árvaház konyhája, annak rendbehozatalát szervezte meg Melánia, de szerinte itthon könnyebb ezt összehozni, több a szervezet, aki megcsinálja. „Ott rengeteg minden van, amin tudsz változtatni” – mondja. 

Mivel elég pozitívan jött le ez az adománygyűjtés, meg fogja ismételni, ha megy következőkor. Most, hogy megtalálta a GoFundMe oldalt, nem került több erőfeszítésébe, mint megírni a szöveget és megosztani néhány alkalommal az oldalán. Többnyire a baráti köréből kerültek ki az adományozók, de például az édesanyja is megosztotta, így sok idősebb udvarhelyi, aki eddig nem csinált online bankinget, az édesanyjához vitte el a pénzt, és ő juttatta el ezeket Melániához, aki a beszélgetésünk utáni napon már indul is útnak, vissza Ausztriába.

„Most még bennem van ez az egész úgy rendesen, remélem, ahogy visszamegyek, tudok majd a munkára koncentrálni” – mondja nagy mosollyal az arcán búcsúzásunkkor.