Szoktuk mondani Nagy Ferencre és Fejér-Konnerth Andrásra is, hogy nélkülük nagyon messze lenne az udvarhelyi asztalitenisz attól, ahol most jár. De ez a felsorolás nagyon hiányos lenne ebben a formában a György-testvérek, István és Szilárd nélkül, akik Udvarhely legsikeresebb sportvállalkozásának, a Székelyudvarhelyi Asztalitenisz Klubnak a szíve és a lelke. A csapat a székelyudvarhelyi asztalitenisz legfényesebb érmét, ezüstöt nyert az irányításukkal a Szuperligában, ahol egymást követő években állt dobogón, és most már sokadik éve annak, hogy az európai kluboknak kiírt rangos bajnokságok, például a Bajnokok Ligája csoportkörének stabil résztvevői.
Az Iskolás Sportklub égisze alatt – ahol mindketten edzőként dolgoznak – dübörög az utánpótlásképzés, Európában is számolnak már is György István által edzett játékosokkal, például az udvarhelyi Toró Dáviddal, akinek most már válogatottnál is is István az edzője. Felnőtt szinten a sportág olyan világsztárjait hozták már el Székelyudvarhelyre, mint a világbajnoki bronzérmes tajvani Lin Yun-Jut, a tokiói olimpia bronzérmesét, Dimirij Ovtcharovot, vagy éppen a mostani, párizsi olimpia másodikját, Truls Möregardot. És ami még nagyobb dolog, hogy Szilárdékkal játszva már nem is voltak olyan ijesztőek ezek a világsztárok.
A sport miatt mindennapi kapcsolatban állunk, mégis rengeteg kérdés sorakozott fel bennem, amikor eldöntöttem, hogy interjút készítek a testvérpárral. Ami különösen érdekelt, hogyan lettek ennyire különböző karakterek. Egyikük amolyan csendes gyilkos, nem igazán szeret a kamerák kereszttüzében lenni, a játékával viszont minden mérkőzésen beszél hozzánk. A másikuk nem jár a szomszédba, ha ki kell mondania a véleményét. „Meg kellene csókolniuk a seggemet” – visszhangzik még mindig a fejemben az egyik legemlékezetesebb tanácsülés egyik legerősebb mondata.
Szilárd – aki utánpótlás játékosként Európa-bajnoki címig jutott – mesélt a kezdetekről, hogy fiatalon miért nem találta meg a helyét a román asztaliteniszben, a külföldön töltött évekről, hogy mi a különbség egy több mint ezer fős francia közönségben és a 200-300 fős udvarhelyiben. Megkérdeztem, hogyan motiválja magát 34 éve az asztal mellett meccsről meccsre és arról is, hogy érzi, mennyi van neki hátra aktív pályafutásából. Beszéltünk arról is, miért nincs több Toró Dávid – az európai versenyeken is rendre jól szereplő udvarhelyi ifjúsági asztaliteniszező –, mi kell ahhoz a pályafutáshoz, amit ők végigcsináltak és még sok-sok mindenről. De hogy igazán belelássunk a történetükbe, ugorjunk annak legelejére:
Szilárd: Személyiségben nem sokat változtunk.
György Szilárd, fotók: HODGYAI-LŐRINCZ ESZTER
István: Ki? Te? Ja, hát én azért csendes, visszahúzódó kölyök voltam. Az élet megtanított dolgokra.
Gondolom, mert a sport jelentős szerepet kapott már a gyermekkorotokban is.
István: Én aztán próbáltam is mindent, csak tízéves koromban kezdtem asztaliteniszezni, viszonylag későn. Azt, aki nyolcvanas években született, nem kellett gyerekként elküldeni, hogy te, most menj, válassz valami sportot, mozogjál valamit!. Nem így működött. Reggel felkeltél, és alig vártad, hogy valahová elhúzd a csíkot. Most sok szülő úgy hozza be tízévesen a gyerekét, hogy súlyra annyit nyom, mint te, és mondja, hogy hozta, mozogjon valamit. Ilyenkor küldöm át őket a parkba. A kényelem jobban fekszik a mai világban az embereknek, amikor valami nehezebb, kitartást, plusz munkát, odafigyelést, áldozatot igényel, hajlamosak vagyunk elengedni. Mi egész nap tekeregtünk, bicikliztünk, fociztunk, kézilabdáztunk, gokartoztunk, sakkoztunk, vagy éppen pingpongoztunk a játszótéren. Mindent kipróbáltam. Éveken keresztül nagy harcban állt bennem az asztalitenisz és a foci. Aki ismer, tudja, hogy gyors voltam, és azért megrúgtam a labdát. De az túl könnyű. Focizni mindenki tud. Az asztalitenisz egy nehéz, komplikált, kihívásokkal teli sportág. Van egy szépsége, egy kultúrája, egy olyan finomság benne, ami, ha egyszer megragad…
Szilárd: Nem kell a focihoz hasonlítani.
Én amiatt meg pont szeretném, hogy nagyon sokszor keresem a magyarázatot arra, hogy míg nem látok nagyképű asztaliteniszezőt, ilyen focistákkal tele van a padlás.
Szilárd: Csupán amiatt, hogy mennyire van közvetítve a sportág. Mivel mindenki focit néz, ez természetes. De vannak nagyképű pingpongosok is.
Möregard például annak tűnt.
Szilárd: Olyan a stílusa, de ő aránylag normális gyerek. Emlékszem, Dáviddal is szívesen játszott, amikor itt voltak, nem lepattintotta.
István: Anélkül, hogy megsérteném az udvarhelyi focis társadalmat, az az én véleményem, hogy az asztalitenisz a focihoz képest egy nagyon összetett és nehéz sportág, és van perspektíva benne. Oké, hogy neki fog a kölyök focizni, de hova tud eljutni vele? Ha valakinek az országos harmadik liga a célja gyerekksportolóként, az elég sovány. Udvarhelyről az elmúlt években hány labdarúgó lett másodosztályos? Egy kezünkön megszámoljuk. Itt van kitörési lehetőség, ez régen közel sem volt akkora, mint ma, de Szilárdnak sikerült. Megfogható cél volt a legnagyobb szinten játszani külföldön.
Pedig Szilárd utánad érkezett. Mekkora korkülönbség van köztetek?
Szilárd: Négy és fél év. Volt egy évzáró ünnepségük, ahol Feri bácsi meglátott, kérdezte, én mit csináltam eddig, és mondta a szüleimnek, hogy hozzanak engem is. A Gimi bentlakásának a tornatermében voltak az edzések, akkor már István egy éve asztaliteniszezett. Innen kezdődött számomra, ’89-től és tart a mai napig. Ehhez képest, ha most bejönnek hozzánk amatőrök vagy gyerekek, és mi ütünk egyet Istvánnal, Szabival, csodának látják. Úgy érzem, udvarhelyiként kellene tudni azt, hogy ez a sportág itt milyen szinten van.
Ti már akkor is láttátok a perspektívát, amikor a Gimi bentlakásának hideg termében, kesztyűben ütögettetek?
István: András már akkor is példa volt, országos bajnok volt, a 80-as években ment ki Németországba, és ott, ha jó voltál, az asztaliteniszből jól meg lehetett élni. Itthon csak úgy, ahogy. Ráadásul volt egy nacionalista elnyomás, sokan elszöktek akkor, a szállodából egy verseny alatt eltűntek a zacskójukkal. ’90 után erre nyílt már törvényes lehetőség, akkor nyugat még inkább ráharapott az itteni tehetségekre.
Te mikor mentél el, Szilárd?
Szilárd: 2002-ben. Hogy miért, azt inkább nem mondom.
István: Hát itthon nem volt, amit.
Szilárd: Úgy képzeld el, hogy több, mint négy éven keresztül szinte Istvánnal edzettünk. Délelőtt-délután. Volt még Mózes Gyula, és besegített Bihari Lehel. Volt 3-4 személy, meg Feri bácsi, az edző. 18 éves koromig, mivel válogatott voltam, nem engedtek el külföldre. Amikor betöltöttem, akkor kellett dönteni, hogy tovább mi lesz. Miután megnyertük a korosztályos EB-t, hívtak külföldre, de később már nem, úgyhogy lementem Bukarestbe, és ott elegem lett, elnyomtak.
A magyar-román viszony miatt?
Szilárd: Igen.
